Robert K. Massie: Nagy Péter élete és kora

Abban az évben, 1687-ben a lengyelek történetesen nem igazán voltak sikeresek, az osztrákok és a velenceiek azonban szerencsésebbnek bizonyultak: sikerült kiűzniük a törököket Magyarország és az égei térség néhány fontos városából és erődjéből. A következő évben, 1688-ban Oroszország nem indított hadjáratot a közös ellenség ellen; szövetségesei helyzete tovább romlott. A törökök óriási seregeket koncentráltak Lengyelországgal szemben, miközben német földön XIV. Lajos francia király hátba támadta a Habsburg Birodalmat. Az új fenyegetés fényében Sobieski János király és Lipót császár is fontolóra vette, hogy békét köt a törökkel. Végül megállapodtak, hogy csak akkor folytatják a háborút, ha Oroszország teljesíteni fogja vállalt kötelezettségét, és megújítja a Krím elleni támadást. Zsófia és Golicin boldogan véget vetett volna a háborúnak – már megkapták, amire vágytak, megtarthatták Kijevet -, de tudták, ha ezt megteszik, a szövetségeseik visszahúzódnak, így Oroszországnak egyedül kell majd szembenéznie az Oszmán Birodalommal. Kénytelenek voltak belátni, hogy meg kell szervezniük az újabb krími expedíciót. 1688 tavaszán a tatár kán további indokot biztosított a számukra: megindította saját hadjáratát, feldúlta Ukrajnát, Poltavát, már Kijevet fenyegette, és a Kárpátok közelébe sikerült eljutnia. Ősszel, amikor visszahúzódott a Krímre, 60 000 fogoly botorkált a lovasai mögött. Mivel rákényszerült a háború folytatására, Golicin kijelentette, hogy megindítja a Krím elleni második hadjáratát. Közölte, csak akkor hajlandó békét kötni, ha a Fekete-tenger teljes északi partszakasza orosz fennhatóság alá kerül, a tatárok pedig az utolsó szálig eltakarodnak a Krímről, és letelepsznek a Fekete-tenger túlsó partján, Török-Anatóliában. Ez az ostobaság határát súroló kijelentés arra utalt, hogy egyre kétségbeejtőbbé, egyre szorultabbá vált a helyzete.