Varjú Elemér: Magyar várak

"Amikor a magyar nép a VIII. század végén átlépte a Kárpátok falát s a Duna-Tisza medencéjében megtalálta új hazáját, minden egyébre inkább volt gondja, sem mint a várépítésre. A lovon járó nemzet nem az erős falak mögött kereste a védelmet. Jobban bízott szablyája élében, nyílai gyors röptében, mint a sáncokban. S ez így tartott mindaddig, amíg saját kárán meg nem tanulta, mit ér a jó várfal, a magas torony, a mély árok, ha az ellenség betör, a megtelepült, békéslelkű nép területére. A váraktól való idegenkedésnek mélyebben járó okai is voltak. A régi magyarok a nyugathoz viszonyítva sok tekintetben barbárok voltak ugyan, de volt olyan lelki műveltségük, ha nem különb, mint az európai keresztény népeknek. Sok volt bennük az arisztokratikus vonás. Kényes ízlésükből folyik, hogy többre becsülték a nemezsátrat a kőháznál. A VIII-X-ik századi lakóház, még ha várnak nevezték is, mai fogalmaink szerint sokkal alábbvaló és hasonlíthatatlanul  egészségtelenebb tartózkodási hely volt a sátornál. Szűk, sötét, nyáron meleg, télen fűthetetlen, bűzös és férgekkel telt, amiről úgy a megmaradt romok, mint az egykorú leírások tanuskodnak. A levegőhöz, mozgáshoz szokott, selyembe öltözködő, vidámkedvű magyar megtelepedése után is sokáig irtózott az idegenszabású kőfalaktól. Sok adatból tudjuk , hogy még a XIII. században, legalább tavasztól őszig, sátorba szálltak a legnagyobb urak, még a királyok is. Amikor uralkodóink szerte  jártak az országban, törvénytlátni és intézkedni, rendszerint nem a várakból, hanem a várak alól, vagy mellől (sub castro, prope castrum,) keltezik okleveleiket. Mert ugyan kinek is lett volna kedve kicsiny, apróablakos, légvonatos szobácskákban tartózkodni, ahová a nap csak félve bocsátott be egy-egy fénykévét, ahol gyarló csatornák pokoli illata rontotta meg a levegőt, rendszerint nem volt friss víz és alig akadt helye a féltett paripáknak. Bizony jobb volt a szép, tágas szőnyegekkel, selyemszövetekkel kibélelt sátorban tanyázni."