Csathó Kálmán: Vadászzsákmány, 1944.

"Kiderül, hogy a Gábor feleségét tegnap nem kevesebb, mint öt darab hosszúcsőrű támadta meg az állásában. Őnagysága egyet lelőtt — valószínűleg önvédelemből — mire a többi kereket oldott. Ez elég bíztató kilátás és most már még fokozottabb reménnyel megyek a tizenhatos standra, amelyről különben sikerült megtudnom, hogy egyike a legjobbaknak.
A hely valóban reményekre jogosít. Alacsony vágás, szálerdő közelében, elég magasan, útkereszteződésnél, ahol jó kilövés kínálkozik. Leszúrom a botszéket, megtöltőm a kis húszast és elhelyezkedem. Még korán van, egy cigarettát is el lehet szívni a húzás kezdetéig.
Nem messze tőlem szarkák csörögnek, arrább rigók fecsegnek. Egy szajkó száll át fejem felett. Hajdajnában feltétlenül lelőttem volna, de mióta magamnak is van otthon egy Matyim, nem visz rá a lélek, hogy bántsam ezt a szemtelenül kedves madarat, pedig jól tudom, milyen gonosz fészekrabló őkelme. Cinkék surrognak a bokrok közt, az ébredő bogárságot szedegetve a fakéreg alól, majd csoportosan röppennek tovább valami titokzatos vezényszó parancsára. Aztán elhallgatnak a szarkák és hangosabb lesz a rigók szava. Rengeteg megbeszélnivalójuk van így alkonyattájban, elalvás előtt. Az ember nem győzne benne gyönyörködni, ha néma bosszantaná, hogy a fecsegésük miatt esetleg nem hallja meg a szalonkát. De hát ettől kár félni, mert azt úgyis meghallja az ember, csak pisszegjen és korrogjon. Erről azonban egyelőre szó sincs! Ehelyett szárnycsapkodás hallik és éktelen kakatolás: a fácánok most galyaznak fel és nagy bölcsen tudatják minden ellenségükkel, menyéttel, macskával, nyuszttal, nyesttel, hogy hol alusznak. Szeretném nekik megmondani, hogy fogják be a csőrüket, de még a beszédes embert sem igen lehet elhallgattatni, nemhogy a beszédes madarat. Sőt egyszerre csak még hangosabbá válik a kakatolás, egyik felelget a másiknak, izgatott hangon, idegesen: világos, hogy valami veszedelmet vettek észre s arra figyelmeztetik egymást. Vájjon mi lehet az? Nem sokáig' kell a fejemet törnöm, mert valami vörös mozdul a bokrok közt és egy pillanat múlva, alig húsz lépésnyire előttem, ott áll az úton, keresztben egy jókora róka. Engem nem vesz észre, mert mozdulatlanul állok egészen, a ruhám színe beleolvad a környezetbe és mert a szelem is jó, szimatot sem kaphat. Egy pillanatig tűnődöm: agyonlőjjem? — ne lőjjem? "