Méliusz Antikvárium Antik könyvek, használt könyvek, régikönyvek

 

Válogatás régi és új vadászkönyvekből

 

 

Hat évtized vadászpuska végen - A Nyírbátori Báthori István Vadásztársaság évkönyve

Hat évtized vadászpuska végen - A Nyírbátori Báthori István Vadásztársaság évkönyve

"A második világháború befejezéséi követően, az 1945 utáni korszakban megváltozótt társadalmi, politikai, gazdasági viszonyok nagy változást hoztak a vadásztársaságok életében a vadgazdálkodás és a vadászat terén egyaránt.
A miniszter elnöki 4640-cs rendelet szabályozta a vadászattal összefüggő kitételeket: Az államtól azok a vadásztársaságok válthatták meg a vadászati jogot, akik az illetékes szakminisztérium által jóváhagyott alapszabállyal rendelkeztek.
A központilag kiadott alapszabálymintából idézünk: -A vadásztársaságok célja az, hogy a működése területén (vadászterületén) az államkincstárt a 4640/1945 ME. számú rendelet alapján megillető és attól haszonbérbe vett vadászati jogát, egyrészt az említett rendelet és a vadgazdálkodás nemzetgazdasági jelentőségének és a vadban rejlő érték, mint nemzeti közvagyon védelmének szem előtt tartása mellett, okszerűen és a nemzeti közösség anyagi gyarapítása szempontjából hasznot hajtó módon gyakorolja?
Az alapszabály azt is meghatározta, hogy kik lehetnek a vadásztársaság tagjai. Nagy esély nyílt a munkások, parasztok és értelmiségi emberek számára, hogy vadászok lehessenek. Az alapszabály azt is előírta, hogy a közgyűlésnek elnököt, vadászmestert, pénztárost és jegyzőt kell választani."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Jaguárországban

Molnár Gábor: Jaguárországban

"Távolabbi célra a golyós jobb. A kisöbű puska kis állatra, rövid távolságra való, de azért pontosságban kiállja a versenyt az öreg Winchesterrel.
A tűz az eresz alatt hamvadóban. A parazsas, vastag gally kifordult a kövek közül, szenesedő vége alig pislákol. Odatérdelek a tűz mellé, és lángra fúvóm a száraz gallyal terített zsarátnokot. A rőzsét még délután, jó időben, szárazon raktam a pálmafészer alá. Fülledt az éjszaka. De él a tanya, s tíz perc múlva a kormos kávéfőző már kávéval telt hassal duruzsol a parázson. Vacsorázom. Megint édes banánlekvárt egy újonnan felbontott dobozból. Hozzá farinhát. Ropogva morzsolgatom fogaim közt az istentelen kenyérpótlékot.
Pergő kopogással dobol az éjszakában a pálmatetőn, a föléje boruló lombsátoron a lecsurgó, ezer levélről, folyondárról, ágvégről ömlő víz. Az, ami itt körülvesz, az én kedves roppant állatkertem. Az egyetlen látogató százezernyi négyzetkilométeren én vagyok. Szúnyog odakinn az esőben nincs, de annál több van az eresz alatt. Szúnyoghálóm alá is beszabadul egykét zizzenő kis ördög. Munkát ad, amíg kilesem, hova telepszenek? Agyon vágom őket. Ezzel megszűnt az éjszakai nyugvás akadálya. Rézsút elnyújtózom a kényelmes függőágyban. Most, amikor ereszkednek, lazulnak izmaim, érzem, mégiscsak fáradt vagyok. Az eső egyhangúan ver. Alombaringató, egyenletes a kopogása."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Csui!... I-II.

Széchenyi Zsigmond: Csui!...

"Ma aztán alaposan kijártam magam, és láttam annyi bivalyt, hogy számontartásuk lehetetlenné vált. Még sötétben elhagytam a tábort. A tegnapi esőtől megdagadt a folyó. Még az este csináltattunk a feketékkel egy hevenyészett bürüt (gyaloghidat jelent a „bürü"; magyarul, nem szerecsenül), hogy ne kelljen a derékig érő vízbe ereszkednünk. Amint hajnalban átimbolyogtam a bürün, kettétörött a botom, és belé hasaltam a vízbe. Ez magában véve még nem lett volna baj, de estemben ismét felszakadtak már gyógyulófélben lévő lábsebeim, és később nagyon zavartak a járásban. Pedig reggel fél hattól délután négyig mentünk. A tegnap este lőtt bivalyokat kerestük fel először, de rajtuk, néhány hiénán és rengeteg keselyűn kívül egyebet megint nem leltünk. Szinte elképzelhetetlen, hogy három ilyen hatalmas állatot néhány óra alatt hogy fel tud falni ez a hullarabló hiéna, sakál, keselyű népség. Mire odaértem, jóformán csak a tisztára rágott csontvázak beszéltek arról, ami ott az este végbement. Az elmúlást szó szerint veszik itt a trópusban. Ami kidől, vagy amit kidöntenek az élet színteréről, annak másnapra már a szél zörgeti bordáit. Harmadnapra pedig csontjait is széjjel hordják, akármilyen szép kövér bivaly volt is tegnapelőtt. A bennszülöttek ezért nem temetik el halottiakat. Reggelre úgyis kitúrnák a hiénák. Kár lenne a fáradságért. Az itt nyugvóknak nem lesz könnyű dolguk utolsó ítélet napján. Belé izzadnak, amig összekeresgélik darabjaikat. De térjünk a tárgyra. Előttem eddig ismeretlen állattal találkoztam, melyet meg is lőttem. A mi borzunkhoz hasonlít, angolul Honey badgernek hívják. Állítólag ritkaság."

Megnézem:

 

Fekete István: Köd

Fekete István: Köd

"Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat. Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában. A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha  szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután. Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is lehúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki "felülről" érdeklődik". Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, amely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben, az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó."

Megnézem:

 

Kittenberger Kálmán: Kelet-Afrika vadonjaiban

kittenberger kálmán: kelet-afrika vadonjaiban

"A dög fölött denevérek és lappantyúk serege keringett. Egy lappantyú a mellettem kinyúló száraz ágra telepedve dúdolta el halk, szomorkás dalát.
De rám találtak már a trópusi éjszakák legkellemetlenebb muzsikusai is, a moszkitók. Még csak egy-kettő dünnyögte utálatos nótáját, és éppen bizonyos kéjes kárörvendezéssel vártam azt a pillanatot, mikor a legelső vérszívót borostás arcomon széjjeltörölhetem, mikor Sindánó, ki tőlem balra ült, gyengén oldalba bökött.
Nesztelenül, mint egy kísértet, furcsa valami közeledett a döghöz. Mi az? Talán gyermekkorom meséinek kedves alakja, egy nagy szakállú, karikalábú törpe ballag leshelyem felé? Egy másodperc múlva, mikor a jelenség közelebb jutott hozzánk, eloszlott a homály okozta csalfa kép, és az időközben óvatosan szememhez emelt lát-csövemen keresztül tisztán bontakozott ki az „Öreg Úr” hatalmas alakja. A hosszú, fekete sörénye élesen elütött a kvarctörmelékes fehér talajtól. Ezért volt kitűnően látható, pedig feltűnően világos teste a talaj színébe teljesen beolvadva, szabad szemmel általában alig észrevehető. Emiatt nem ismertem fel az első pillanatban.
El is felejtettem, hogy fegyver hever a térdemen, és tovább figyeltem a látcsövemen át az„Öreg Úr” minden mozdulatát. Lassan körüljárta a dögöt, vagy kétszer hozzánk is felpillantott, de fedve voltunk, s ezért nem gyanakodott. Halk morgással fogott hozzá a lakmározáshoz, de először egy hatalmas rántással maga felé húzta az óriási dögöt, mire hangos zúgással rebbent fel az ezernyi döglégy.
Néha alig láthattam belőle valamit, úgy eltűnt az óriási hulla mögött. Időről időre erős csontropogás volt hallható: a bordák végeit harapdálta."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: A dzsungel doktora

molnár gábor, a dzsungel doktora

"- Az? - pillant oda apja és Nhazinha mellől Vital. - Bothrops alternus. Közönséges urutu, cotiara, másnéven coatiara. Kereszteskígyónak éppen úgy nevezik, mint előbbi nevén. Vastag kígyó. Elérheti a száznegyven centiméteres hosszúságot is. Dühös, támadó kedvű. Amikor támadásra készül - mint most látni - szorosan a talajhoz lapul. Az indiánok adták a coatiara, vagy cotiara elnevezést, azt jelenti: festett. Színezése érdekes. Jól megfigyelhető a barnás alap, amelyen elszórtan apró, fehéres foltocskák találhatók. Mindkét oldalrészén hullámos figurák húzódnak, amelyek gerincrészén találkozva, ,,X" rajzot mutatnak. Cruzeirának, keresztesnek, a fején levő fehér rajzolat miatt nevezik, de ennek felfedezésére néha bizony meglehetős képzelőerőre van szükség - mosolyodik el dr. Brazil a körbeállók derűje közben. - Ez a faj a déli államokat lakja. Sűrűn előfordul folyók és mocsaras területek táján, szívesen táplálkozik békákkal. Egy másik, északon is élő kígyófajt szintén urutunak neveznek. Ez a Bothrops neuwidii. Fehér farkú jararaca néven éppen úgy emlegetik, mint urutunak. Hossza nem haladja meg a kilencven centimétert. - Látni ebből a fajtából? - érdeklődik a félelemmel nézegető Marianna mellől Vital apja. - Igen. Ott, az árnyékvető tövében, északi urutu - mutatja. - Hegyes fejű, vékony törzsű. Bőrének az alapszíne barnás, kissé pirosas. Gerincétől jobbra és balra eléggé sötétbarna, finom, fehér körrel szegélyezett foltok. Ezek a foltok egyenletesen, kötésben helyezkednek el a szembeni oldal foltjaival. Fején négy sötét színezésű nagyobb pontot látni, amelyek némelykor a máltai kereszt formáját adják. Hasa világossárga."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött... - Ünnepnapok

Széchenyi Zsigmond, Ahogy elkezdődött..-Ünnepnapok,

"Két hónappal később avattak fácánvadásszá. Véletlen játéka, hogy a vadászat védőszentjének névünnepén, Hubertus napján ért ez a kitüntetés. Való igazság azonban, hogy fácánt lőttem életemben legtöbbet, s hogy a szél hajtotta „toronykakast", ha még módom lenne rá, ma is legkívánatosabb sörétlövésnek tartanám. Noha hajdan, az a Hubertus-napi „első", nemhogy magassal, még alacsony repüléssel sem dicsekedhetett. Én még kevésbé dicsekedhettem a meglövésével, hiszen sebes ültében durrantottam le éjjelező fajáról, álmában, vérbeli lesipuskás módjára. Késő ősz volt, késő őszi alkonyat. Apámmal kettesben ballagtunk hazafelé, s miközben a sötét kerten végig botorkáltunk, a lombtalan fatetőkön gubbasztó, éjszakára elült fácánokat számolgattuk. Alig volt akkoriban fa, amit meg ne szálltak volna. Fekete árnyképük jól kiötlött a szürkén borongó égen, sőt, farka hosszáról a kakas is könnyen megismer szett. Bizonyára igen sóváran nézhettem, félreérthetetlenül méltathattam őket, mert mielőtt az udvarba fordultunk volna, éppen saját szobám ablaka előtt, apám belenyúlt a zsebébe, elővett egy szem töltényt, belecsúsztatta puskája jobb csövébe ... Aztán kezembe nyomta azt a nagymarha tizenkettes „Purdey"-t. és kiszemelt számomra egy magasan ülő, különösen hosszú farkú kakast. Miközben céloztam, hátulról fogta két vállamat. A váratlan durranásra - lámpafényes ablakokban, ijedt arcok jelentek meg. Én pedig örömrivalgás közben emelgettem első fácánomat. Hosszú sarkantyús, vén kakast. Örvösnyakút! Hogy nem konyhára, hanem a fehérvári kitömőhöz került, azt az eddigiek után felesleges említenem. Ki is tömték, kifogástalanul. Még negyven év múlva, bombahalálának előestéjén sem hullatta tollát!"

Megnézem:

 

 

Heltay István: A mezeinyúl

heltay istván, a mezeinyúl

"A mezeinyúl - különösen a régi időkben, de talán manapság sem elhanyagolható mértékben - mindig hozzájárult az ember táplálkozási szükségleteinek kielégítéséhez, bár századunkban egyre inkább vadászatának sportélménye került előtérbe. Az utóbbi évtizedek termeléscentrikus kényszere előhívta a kimondottan pénzforrások előteremtésére irányuló, élő állapotban való értékesítést, ami sok esetben egyes vadásztársaságok gazdasági helyzetét döntően meghatározza. Bármilyen célra használja föl az ember a mezeinyulat, mindig arra törekszik, hogy a lehető legtöbb állathoz jusson hozzá. Régi időkben gyökeredzik az az elképzelés, hogy a természet ajándékának tekintett mezeinyúl valamelyest az ember irányító tevékenysége alá kerüljön. Jól tudjuk, hogy a mezeinyúllal való gazdálkodás nem újkeletű törekvés, mégsem mondhatjuk el, hogy az idők folyamán kialakult egy egységes alapokon nyugvó, nagyobb bizonytalanságokat kizáró gazdálkodási elv. Napjainkban - a hatvanas évek folyamán tapasztalt állománycsökkenések nyomán - megszületett egy olyan álláspont, amely elsősorban a törzsállományok növelésével kívánja vissza állítani vagy legalábbis megközelíteni a korábbi idők nagyobb terítékeit. Ennek céljából adminisztratív úton vadászati korlátozásokra került sor. Ezek nemcsak a már régóta alkalmazott vadászati és élőbe fogási idény mindenkori központi meghatározását jelentik, hanem a vadásztársasági tagomként leválasztható mennyiség maximálását is magukban foglalják. A tíz évre szóló vadgazdálkodási üzemtervekben a mezeinyúl is fontos helyet kapott. Itt az egyes állományok nagysága és a hasznosítható mennyiség tapasztalati úton határozódott meg, illetve a kötelezően előírt tavaszi törzsállomány létszámjelentésén alapszik. Nem állítjuk azt, hogy ezek a létszámjelentések nélkülöznek minden valóságalapot, de azt igen, hogy megbízhatóságukról ez idáig semmiféle felmérés nem történt. ennek következtében használhatóságuk megkérdőjelezhető.   A tervezést nem nélkülözhető gazdálkodás átgondolt, lehetőleg megbízható és pontos, de ugyanakkor egyszerű és nem túlságosan költséges adatgyűjtést követel. Mivel az adatok kiválasztása nagymértékben befolyásolja bármilyen gazdálkodási tevékenységünket, a következőkben kissé részletesebben kell, hogy foglalkozzunk az adatgyűjtés nem is túl egyszerű kérdéskörével."

Megnézem:

 

Dr. Nagy Emil: A fácán és vadászata

nagy emil, a fácán és vadászata

"A takarmány az állat környezetének olyan része, amely döntő mértékben befolyásolja nemcsak a termék előállításának költségeit, hanem az állat egészségét, termelését is. Ezért igen fontos, hogy a takarmány, a takarmányozás műveletének higiéniájával sokat törődjünk. A szárnyasvad-fajok takarmányozására központi keverőüzemekben, egységes receptúra alapján összeállított takarmányt használunk. A gyártó cégnek a takarmányt kifogástalan minőségben kell előállítania, szavatolnia kell a bel tartalmi értékeket és a higiéniai minőséget. Minden megvásárolt tételből vegyünk mintát, és a mintát küldjük bel tartalmi, valamint bakteriológiai vizsgálatra. Tilos megvásárolni nehezen emészthető, mérgező, elszíneződött, nyirkos, bemelegedett, rothadt, fagyos, rendellenesen erjedt, szennyezett takarmányt. Fontos, hogy ismerjük a keverőüzem takarmány-alapanyagainak forrását, és csak megbízható, kiegyenlített minőségű takarmány szállítását szavatoló cégtől vásároljunk takarmányt. A takarmányokat általában tehergépkocsival szállítjuk. A papír- vagy jutazsákot szállító tehergépkocsit ponyvával kell letakarni, hogy a takarmányt a csapadéktól vagy a tűző napon az erős felmelegedéstől megóvjuk. A takarmány szállítása előtt a teherautó rakfelületét alaposan tisztítsuk meg és fertőtlenítsük. Olyan tehergépkocsit, amely más alkalmakor állatokat vagy egyéb, potenciálisan fertőzött anyagot (pl. trágyát) szállított, takarmányszállításra lehetőleg ne használjunk. Az ipari takarmányokat az üzemmenettől függően hosszabb-rövidebb ideig tároljuk. Mivel a takarmánykeverékek nagy mennyiségben tartalmaznak baktériumosan és vegyileg is bomló anyagokat, fontos, hogy ezeket a folyamatokat lassítsuk, illetve megakadályozzuk. A keveréktakarmányok tárolásakor a legnagyobb gondossággal kell eljárni. A tárolásra olyan helyiséget jelöljünk ki, amely jól zárható, jól szellőző, sötét, szilárd padozata van, padozata és falai nem nedvesek, és amelyben a 10-15 °C hőmérséklet a 60-75%-os relatív páratatalommal fenntartható. A zsákosan tárolt takarmány 4-8 lazán rakott zsákból álló, maximálisan 2 m magas oszlopot alkosson. Az egyes oszlopok között 25-50 cm oldaltávolságot hagyjunk."

Megnézem:

 

Bársony István: Vadásztörténetek - Vadásztáska - Szól a puska

bársony istván, vadásztörténetek, vadásztáska, szól a puska

"A tüskebokroknak nincs már levelök, valamennyire ellátni köztük, ott szeli egymást keresztülkasul a vadcsapás, ez a féllábnyi széles ösvénye az erdő egy utat járó gyermekeinek. Madárnak már nincsen benne szállója, a mi fészek néhol kisötétlik a sűrűségből, régen üres az; korhasztja a belecsurgó esővíz, átjárja, megtépi a hűvősödő szél; a szárnyas gazdák kiköltöztek belőle valamennyien az erdőszélre, a hol közel érik a tarlót, a tengerit, a kendert; csak éjszakára surran még vissza a bátrabbja, a melyik nem találja nagyon is ridegnek ezt az elbúsult környéket. Mintha megint jobban lehetett volna a kutyákat hallani. A gyors Csahos hangja belenyilallt a messzeségbe s szinte megrezgette a bokrok leveleit; utána, de mintha jóval messzebbről hangzanék, a vén Sintér bufogása hallik el hozzám; talán nem bírja már a versenyt fiatal társával. A hajtás a hegyoldalban halad az égerfa irányában, legalább is ötszáz lépésnyire van tőlem a menekülő vad, semmi közöm ennél fogva hozzá. Bárcsak már annak a Bandi gyereknek kedvezne egy kicsit a szerencse!... Messzebbről, mindig távolabbról hangzik a káosz zenéje, míg azt sem tudom, melyik az igazi, melyik a visszhang, úgy elkeveredik egymással. A csend növekedésével egy kis ökörszem pattant ki elém csettegve, pörczögve, rám se ügyelt, hiába hessegettem. Ilyenkor van a vadász szesztája, a mikor ráér gyönyörködni a legszebb költeményben, mely a lomb és a gally végtelenségéből ezernyi versszakkal énekli meg a természet szépségét. A mint meglebben a falevél, a mint végig zizzen egymáson a fű; dalt hallok belőle, szelíden altatót; kacagó szellemek pici figurái lejtik előttem légi táncukat, illedelmes erdei manók hajlonganak a szél ingatta gallyon, megkergetik a fű közt masszatoló egeret, mely nagyot szökve két lábra áll földalatti palotája bejárása előtt s veszélyt cincogva kapja le hirtelen a fejét, hogy nyomban eltűnjék a lyukban."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Két kecske

széchenyi zsigmond, két kecske

"Még jóformán le se érek a völgybe -máris kecskenyom kapja meg szememet. Ez is magányos bakcsapás, hasonló a tegnapihoz. Alig követem néhány percig, fényes, nedves hulladékra bukkanok. Ez tehát mai nyom, mégpedig alig egy-két órás, hiszen a napmeleg még meg sem szikkasztotta a lágy kecskebogyókat. Nyilván hajnalban, közvetlenül előttünk járhatott erre a bak, különben okvetlenül megpillantottuk volna, kimagasló leshelyünkről az egész vádi belátszik. Mintegy kétszáz lépést sikerül elmennem a nyomon. Részben homokos a talaj, imitt-amott kimutatja a kecskeköröm lenyomatát. Hanem aztán ismét kemény sziklamező következik, hol már sehogy sem tudok eligazodni. Soká el vesződőm. A vádi medrének homokos alját is összevissza keresgélem, hanem a nyom folytatását nem bírom már kibogozni. Ejnye -villan eszembe -, hát a híres kuvaszaink mire valók? Kecskenyomozó slughi-agaraink? Tudom, hogy tegnapelőtt még nagyon leszóltam szegény párákat, azzal biztatván magam, hogy majd kutya nélkül kerítem kézre kecskebakomat. De hát az ilyen négynapi hiábavaló fáradozás könnyen leszállítja az ember igényeit. Főként, ha ilyen rohamosan fogy az ideje. Hiszen április 5-re váltottuk meg hazatérő hajójegyünket, F.-nek pedig megígértem, hogy elutazásunk előtt még alaposan végig nézzük Kairó látványosságait. Azóta is szorgalmasan tanulmányozza a fáraókat, még kecskeles közben is Tutanhamon családfáját boncolgatja. Kairóra tehát okvetlen kell két-három napot szánnunk. Öt nap múlva pedig indul a hajónk! (Akárcsak hatodéve a Gran Paradisó-n! Úgy látszik, nekem már az a sorsom, hogy vadkecskevadászaton mindig hajóindulás szorongasson.) Visszasietek F.-hez, mi lenne hát a leghelyesebb teendő? Hamarosan el is határozzuk, hogy bemegyünk a táborba, kihozzuk a két kutyát, mutassák meg, mit tudnak."

Megnézem:

 

Dr. Kőhalmy Tamás: Egyéni vadászati módok

kőhalmy tamás, egyéni vadászati módok

"Néhány tudnivalót éppen ezért nem árt megjegyeznünk a vadász számára oly fontos „szélügyi” ismeretekből, melyeket a tudomány aerológia néven ismer. Érosznak, minden fajta szelek görög szülő anyjának titokzatos zsákja ritkán üres, ezt jó, ha mindenekelőtt megtanuljuk. Ha csak úgy beleszimatolunk a levegőbe és úgy véljük, hogy nincs semmiféle légmozgás, akkor szinte biztos, hogy rossz széllel vágunk neki a cserkészésnek. Ha dohányzunk, gyújtsunk rá és figyeljük meg, merre száll a füst, Ha kevereg, akkor várjuk meg, hogy merre vesz határozott irányt. Na és aki nem dohányzik? Azt vihet magával hamus zacskót, amiről az afrikai útleírásokban olvashatunk, hullajthat száraz levéltörmeléket és avart. De a leggyakoribb módszer, hogy a vadász körbe nyálazza a mutató- vagy érzékenyebb oldalbőre miatt inkább a nagyujját és feltartja a szélnek. Amelyik oldalon hideget érez, onnan fúj a szél. Praktikus, egyszerű, és ami fő, az eszköz mindig „kéznél van”. Nem árt, ha ezt a szélellenőrzést gyakran megismételjük, különösen akkor, ha indulás előtt hallgattuk a meteorológiai előrejelzést és azzal nem vág egybe a megfigyelésünk. Mert lehet ám, hogy az erdőnek egy szélcsatornájában álltunk és a faállomány vagy a domborzat az adott helyen kényszerpályára terelte a szelet. Ilyenkor az első 200-300 méter után mérgelődve tapasztaljuk, hogy hátulról fúj a szél, ami tőnkre teheti az egész cserkelést. Ezzel szemben jó lehet az oldalszél, sőt abban az esetben, ha párhuzamos nyiladékot járunk végig naphosszat oda és vissza, akkor ideálisnak is nevezhető. Ez utóbbi esetet kivéve, az optimális szélirány természetesen az enyhe szembeszél. Mivel nem csupán az eredményes cserkészet feltétele a jó szélirány, hanem a vadászat csaknem minden módját befolyásolja, foglalkozunk vele még egy kevese. Az Északi-Középhegység és Kelet-Magyarország kivételével hazánk térségének jellemző szélirányai között leggyakoribb az északnyugati."

Megnézem:

 

Dr. Faragó Sándor: A túzok Magyarországon

faragó sándor, a túzok magyarországon

"Senki számára nem lehet kétséges, hogy egy madárfajt legeredményesebben a saját életterében lehet megmenteni. Más, művi módszerek alkalmazása indokolt lehet, de a tenyésztés és a majdani kibocsátás eredményességét ugyancsak a szabad területi életfeltételek fogják meghatározni. Véleményük szerint ma ez az elsődleges feladata és egyedül járható útja a túzokvédelemnek Magyarországon. Sajnos az intézményes túzokvédelem évekig-a kutatás minden ellenkező nézete ellenére -nem ezt az utat követte. A szabad területi állománynevelés előtt nem tornyosulnak leküzdésre váró akadályok a Nemzeti Parkok és a Dévaványai Tájvédelmi Körzet területén, ahol jelentős területek saját tulajdonban vannak, illetve bérlet útján a kezelésük túzokcentrikusan történik. Ez vonatkozik a fészkelési időszakban megtiltott kaszálásokra éppúgy, mint a túzokok téli helyhez kötését és egyúttal túlélését biztosító repce és káposzta telepítésére. A többi túzokos tájvédelmi körzet védettségét kinyilvánító rendelkezés is tartalmaz több-kevesebb olyan megkötést, amelyek a fészkelési időszakban kíméletet biztosítanak. Kedvezőtlenebb a helyzet ott, ahol nem védett területen, illetve agrárélőhelyen fészkel a túzok. Ilyen esetben sajnos ma csak eszmei értéke (50.000 Ft) védi. Mivel a népesség nagyobb része, s főként a kisebb populációk így helyezkednek el, a túzok fennmaradása attól függ, hogy sikerül-e olyan módszereket, illetőleg olyan rendszert kidolgozni, ami a reprodukció minél magasabb szinten tartását biztosítja. Ennek egyik módja a fészkek háborítatlanságának biztosítása, bárhol is legyenek. Mint az előző fejezetben láttuk, a legnagyobb veszélyt a gyepek és pillangósok kaszálása jelenti. Ezért a fő cél a kaszálások előtt a fészkek felkutatása. Ez történhet megfigyeléssel, azaz fészkéről leszálló, vagy arra ráülő tojó felkutatásával."

Megnézem:

 

Walterné dr. Illés Valéria: A vadkár

walterné illés valéria, a vadkár

"A rágás kárnál lényegesen súlyosabb a fekvés és taposás miatti kár, mert ez megnehezíti, sőt lehetetlenné teszi a gabona gépi művelését. A szarvas által gabonában okozott kár nem jellegzetes, a vaddisznó kártétele viszont jól elkülöníthető, mert csomókban, gyökerestől tépi ki a gabonát, a polyvát a kalászok megrágásakor kiköpi (bagózik), és a táblákban katlanokat hagy. A burgonyát a szarvas már érés előtt kikaparja és elfogyasztja. Kártétele abban különbözik a vaddisznóétól, hogy csak kisebb területeket érint, míg a vaddisznó végig túrja a sorokat. A szarvas erősen pusztítja a répaleveleket is, még a levélnyelet is annyira lerágja, hogy abból csak kis csonk marad vissza. Ugyanígy rág a dám és a muflon is, míg az őz csak néhány levelet csipked meg, és a levélereket is épségben hagyja. Magát a répát is kitépi, megrágja a szarvas, ugyanezt a dám és a muflon ritkán teszi. A szarvas által károsított répa arról is felismerhető, hogy üregesen van megrágva, és jellegzetes fognyomok láthatók rajta. A vaddisznó a répalevelet a répafej fölött harapja el, és a répából, a szarvassal ellentétben, nagyobb darabokat rág ki, erősen szétzúzva. Fognyomok rendszerint nincsenek, ezenkívül bemocskolja a répát, mert mellső lábaival rááll a növényre. A szarvas gyakran legeli még a lucernát, a csillagfürtöt, a repcét és a burgonyaszárat is. A legnagyobb kárt májustól szeptemberig okozza, a bőgés kezdetétől ez észrevehetően csökken. Ritkán tér vissza egymást követő éjszakákon ugyanarra a helyre. A dámvad lényegében ugyanúgy károsít, mint a szarvas, fő időszaka májustól októberig tart. A burgonyát szívesen fogyasztja, répát azonban csak ritkán. Komoly fekvés- és taposáskárokat okoz a nagy kiterjedésű gabona-és kukoricatáblákon, ha megfelelő fedezéket talál és állandó beállóhelyet. A szarvashoz hasonlóan nem megy több egymás utáni éjszakán ugyanarra a helyre. Nagy vadsűrűség esetén a muflon is okozhat a mezőgazdaságban kárt, de nem minden populáció egyformán. A legtöbb muflonpopuláció nem hagyja el a nagy kiterjedésű, zárt erdőket. A legnagyobb kárt a mezőgazdaságban egyértelműen a vaddisznó okozza. A frissen ültetett burgonyát, kukoricát, borsót és árpát a vetés kitúrásával károsítja."

Megnézem:

 

Walterné dr. Illés Valéria: A vadkár II.

walterné illés valéria, a vadkár

"Harmadik lépés a fennmaradó területek egyöntetű, vagy nagyobb foltokban ugyanolyan mérvű károk megállapítása. Itt játszik szerepet – mint viszonyítási alap – az időben kijelölt, ill. bekerített „kontroll” terület. Végül összegezzük a károsítás miatt kiesett területek nagyságát hektárban. E becslés folyamán vesszük figyelembe esetleg a legelési kár miatti kiesést is. Érés előtti károsítások is fellelhetők az őszi gabonákban az ún. gázolás, fekvés- és töréskár. Ebben az esetben is, mint a tavaszi kárfelvételnél alapos helyszíneléssel határozzuk meg a károsítás miatti termésből kiesett terület nagyságát. Az ilyen kárt szenvedett gabonák a gép által csak nehezen, részben, vagy egyáltalán nem takaríthatók be. Nem tévesztendő össze azonban a szél, vihar által okozott dőléskárral. A végleges kárbecslést közvetlen a betakarítás előtt célszerű elvégezni. Elsőként itt is a károsodottsági fok szerint elkülöníthető területek nagyságát kell megállapítani, s arról vázrajzot készíteni. Közben, ha mód van rá, egyúttal a foltokban lévő totális kár területeiről is feljegyzést (m2 – ben megadva) kell készíteni. Így alakul ki általános helyzetkép, másrészt összejönnek az egyenként kis kiterjedésű, de teljes kárt szenvedett foltok területi adatai. E becslésnél kell felmérni a „vadváltók” miatti kiesett termőterületek nagyságát is. A váltók hossza a tábla méreteinek ismeretében becsülhető, szélességük pedig jól mérhető. Gyakori tapasztalat, hogy egy-egy véletlenszerűen kiválasztott sorban folyóméterenként sérült növények száma egy kalibrált szélű fekete mérőtábla segítségével könnyen megszámlálható. A kalászrágási kár becsléséhez szintén jó segítség valamilyen kontrasztos háttér. E kártétel tipikusan szarvas által okozott kár."

Megnézem:

 

Dr. Náhlik András: Nyomkalauz

náhlik andrás, nyomkalauz

"A táplálkozás közben hátrahagyott jelekből is felismerhetjük a szarvas jelenlétét. Különösen télen szívesen rágja le a fák hajtásait, csipkedi a szederleveleket. A rágás után 3-4 mm, puhafa esetén gyakran évről évre úgy visszarágja, hogy azok 10 éves korukra sem érik el az 1 m-es, magasságot. Különösen tél végén, tavasszal, amikor a fák nedvkeringése megindul, szívesen hánt. A fiatal fák kérgét ilyenkor metszőfogaival alul bevágja, és 2-2,5 m-e magasságig felszakítja. Havas teleken gyakran látni makk, vagy friss fű utáni kaparásokat. A rudas korú nyárfások jellegzetes kárképe a nagyszámú derékba tört fa. Ilyenkor a szarvas szabályosan hóna alá veszi a nyárfát, így rágja le az egyébként el nem ért hajtásokat, s közben a fa gyakran eltörik. Különböző hangok is utalhatnak a gímszarvas jelenlétére. Jellegzetes, bár ritkán hallatott böffenésszerű hang a riasztás. A tehenek riasztanak gyakrabban, általában akkor, ha hirtelen megijednek, meglepik őket. A tehén borját, vagy üzekedéskor a bikát más-más tónusú, rövid, orrhangon kiadott „eng”-el hívja. A borjak hívóhangja leginkább a magas „ng”-el jellemezhető. Augusztus közepétől szeptember végéig, az üzekedési időszakban a bika gyakran hallgatja bőgő hangját. A fiatalabb fikák magasabb hangon, gyakran és sokat szólnak, az öregek ritkábban és mély hangon, morogva. Ha az ivararány erősen eltolódik a tehenek javára, sok a fejletlen fiatal állat az állományban, később, november-decemberben, sőt januárban is hallhatunk bőgést. Üzekedéskor messziről is hallani a verekedő bikák agancscsattogásának hangját. Télen, tiszta, csendes időben a rudas korú erdőben haladó bikacsapatot akár 300-400 m-ről hallani lehet, a fákon kopogó agancsok árulják el jelenlétüket."

Megnézem:

 

Dr. Faragó Sándor: A vízivad és vadászata

faragó sándor, a vízivad és vadászata

"Az emlős fajok közül a róka, a görény és a kóbor kutya a vízivad hagyományos ellensége. A vaddisznó széles körű elszaporodásával talán az egyik legnagyobb fészekpusztítóvá lépett elő. A számára teljes komfortot nyújtó fészkelőhelyek térségében a fészkek jelentős részét is elpusztíthatja. Mellettük a vándorpatkány, a vízipocok okozhat érzékeny veszteséget. Alkalmi károsítóként léphet fel a szarka, a dolmányos és vetési varjú, ugyanilyen okból tartjuk nemkívánatosnak a mosómedve (Procyon lotor) és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) hazai elterjedését. Az emberi hatások közül az élőhelyek felszámolásáról, a vizes területek visszaszorulásáról már beszéltünk. Az olyan – korábban nagy jelentőségű – tényező, mint a sugárfertőzés, Csernobil (1985) óta ismét napirendre került, de hatása szerencsére nem érte el az ötvenes évek légköri atomrobbantásainak következményeit. Sokkal érzékenyebbek azok a veszteségek, amelyeket a megkésett nádaratás okoz a viszonylag korán fészkelő vízivadfajokban. Szerencsére nagyobb nádasaink védett területekre esnek, így a kezelési utasításban előírható a nádaratások legkésőbbi időpontja. Védett területeken kívül azonban sok tőkés réce és olykor nyári lúd esik a munkának áldozatául. A nagyüzemi háziréce és újabban a félvad tőkésréce-nevelés hatásairól viszonylag kevés szó esik. Sterbetz (1970) megállapítása szerint pontosan a vízivadfajok azok, amelyek mind fészkelőként, mind átnyaralóként és vonulóként eltűntek, vagy erősen visszaestek e farmok környékén. A házirécefarmok megszűnése után a vonulási viszonyok ismét javultak, sőt a böjti réce és a szárcsa állománya gyarapodott is. A nagyüzemi mezőgazdálkodás, s gyanítom a jövendő kisparaszti gazdálkodás sem tekinthet el a növényvédő szerek alkalmazásától. Hazánkban az első növényvédő szer okozta aggasztó méretű elhullás 1970 késő őszén történt Kardoskút térségében. Itt három héten át naponta 10-15 vadlúdhullát szedett össze a természetvédelmi őr."

Megnézem:

 

Heinz Meynhardt: Vaddisznóriport

heinz meynhardt, vaddisznóriport

"1976 januárjában a konda állománya 11 nőnemű egyed és három hím malac volt. Ebből 9 koca közel állt már a fialáshoz; közülük később egy kocasüldő malacozás közben elpusztult. Így tehát nyolc koca maradt, amelyek márciusban összesen 55 malacot hoztak világra. A másik konda amelyet a két kitaszított koca alkotott, ugyanebben az időben13 utóddal gyarapodott. Az év végére azonban ez a családi közösség természetes pusztulás és kilövés következtében 3 egyedre csökkent. Az én nagy kondám tehát 1976 februárjában félelmetes létszámot ért el és nem is merészeltem arra gondolni milyen kárt okozhatna, ha kivonulna a környező mezőkre. De aggodalmaim alaptalannak bizonyultak. A konda kimutathatóan semmiféle kárt nem okozott, ami biztosan az elterelő etetésre és az 1976. évi nagy szárazságra vezethető vissza. Megegyeztem minden vadásztársammal, aki a szóba jöhető vadászterületen megfordult, hogy azonnal értesít engem, ha ezt a három babos tarka kocáról könnyen felismerhető kondát bárhol a saját tartózkodási területén kívül megpillantaná. Szeptemberig senki sem látta a kondát akkor azonban bevette magát egy lucernásba, amely közvetlenül nappali tartózkodási helyének a szélén terült el. Mivel egymás után két nap kilőttek belőle egy-egy malacot a tapasztalt óvatos vezérkoca nem vezette ki többé a kondát a biztonságos erdőterületről; ezután már nem is látták ott többé. Még abban a hónapban, minden felismerhető ok nélkül hirtelen elmaradt két idősebb koca, annak ellenére, hogy az elterelő etetésnél még jó étvággyal ettek. Egy négyéves a konda rangban másodikja és egy kétéves, amely csoportjában a rangsor utolsó helyén állt. Ez, mint már mondtam, minden harc nélkül történt. Talán jól sejtem, hogy ez a rangban második egyed elsőségre tört, amelyet ebben a csoportban nyilván nem szerezhetett meg. Véleményemet az is megerősítette, hogy a másik egyedet - ez volt a kétévesek csoportjában a leggyengébb - nála jóval súlyosabb testvérei állandóan elverték az élelemtől. Az új kondában pedig ő lett rangban a második. Ha abból indulunk ki, hogy a kor lényegesebb a testsúlynál, akkor pozíciója nem kerül veszélybe az újonnan alakított közösségben. A konda tehát másodszor is megoszlott. A legjobb úton volt ahhoz, hogy normális nagyságúra csökkenjen. Az állomány 1976 szeptemberében tehát a következő volt: négy kocasüldő, három kétéves és egy négyéves koca, amelyek még összesen 32 malacot is vezettek. Ha kizárjuk a hím malacokat hiszen őket később úgyis kiközösítik, és vegyük még hozzá a tenné természetes veszteséget meg néhány egyed kilövését, akkor azzal számolhatunk, hogy a konda nem fogja túllépni eredeti kiinduló állományát az új vadászidény kezdetéig."

Megnézem:

 

Dr. Kőhalmy Tamás: A vadászterület berendezései

kőhalmy tamás, a vadászterület berendezései

"Még inkább fejlesztett vadászpajzs változat a les kosár. Nevét onnan kapta, hogy a klasszikus formának az elkészítése némiképp hasonlatos volt a vesszőkosarakéhoz. Körkörös, vagy sarkos alaprajz szerint cövekeket vertek a földbe, és azok közét vesszővel befonták egy bejáró kivételével. Máris kész a les kosár, csak a belsejébe kell még tenni a padot. Széljárástól ugyan nem függetlenít, de a vad nem lát meg bennünket. Disznóhajtások lőállásainál gyakorta alkalmazták, ha nem volt bokros az erdőszél, ahol a puskások álltak. Komfortosabb kivitelű változata a talajtól mindössze egy lépcsőfoknyira felemelt leshely (Szilágyi I., Szajk), ami a magaslesek általános ismérvei szerint készül, csak éppen tacskólábakon áll. A disznóhajtások egyre terjedő berendezése az emelt lőállás és a hozzá tartozó lő csillag. Az emelt lőállás egy mindössze másfél-két méter állásmagasságú, kis nyitott magaslesnek felel meg, amelyiktől három irányban a bozót között 40-50 m-es hosszúságú nyílásokat (lő csillag) vágunk. Ha a lővonal nem egy meglevő erdei út vagy nyiladék, akkor azt úgy célszerű kialakítani, hogy ott nem vágunk ki minden fát, hanem csak megritkítjuk az állományt. Lássuk mind ezek szerepét! A lő, csillagnak nem kell kiérnie a nyiladékig, elég, ha 1-2 méterrel beljebb kezdődik, az emelt lőállásról úgyis belátunk. Belátunk, és meglátjuk a közeledő vadat, el tudjuk bírálni, esetleg meg is tudjuk lőni, de annyit mindenképpen megtudunk, hogy hol várható a megjelenése a lővonalon. Fel tudunk készülni a lövésre. Ha bent, a csillag valamelyik ágában az emelt állásról lövünk, a golyó hibázás esetén is igen gyorsan földbe csapódik. Ez nem utolsó szempont akkor, amikor ugyanarra lövünk, ahol a hatók is mozognak."

Megnézem:

 

Páll Endre: A vaddisznó és vadászata

páll endre, a vaddisznó és vadászata

"Természetesen a meleg, száraz kánikulában szeretik a legjobban a sáros fürdőt, amikor első esti útjuk a dagonyához vezet. A fürdők mellett nem könnyű leshelyet készíteni. A rendszeresen látogatott dagonyák legtöbbször árok- vagy völgy fenéken képződnek, ahol a légáramlás kevereg, csak kis távolságra látunk és hamar sötétedik. Első dolgunk legyen a leshelyhez vezető cserkészút elkészítése. A lest földre is építhetjük, de jobban megfelel a célnak a magasles, esetleg egy közelben álló böhöncre, szerelt ülőke. A dagonyák mellett eltöltött esték vagy hajnalok sohasem unalmasak. Azerdőbe mindig van élet, mozgás. Hangyák sürgése-forgása, madarak éneke, repdesése, rigók, fürdőzése, mind, mind szemet gyönyörködtető szórakozás a természet szépségeit értékelni tudó vadász részére. Ha ezekbe a kis zajokba ágreccsenés, ág súrlódás keveredik, egy-két fújás elárulja a közeledő disznókat, és megpillantjuk a tőlünk 30 méterre álló kant, amint mozdulatlanul figyel, úgy ezek a szívet dobogtató pillanatok sokszorosan visszafizetik a várakozás óráinak eredménytelenség ét. A disznók a dagonyáig rendszerint gyorsan jönnek, szélén megtorpannak, és rövid tájékozódás után merülnek el az iszapos fürdő hűs vizében. A fürdés nem tart hosszú ideig. Egy fordulás jobbra, egy fordulás balra, és már kis is ugranak a partra. Az alapos hentergéssel, fekvéssel járó fürdés élvezetét ritkán engedik meg maguknak. A lövéssel ne késlekedjünk sokáig. A célzásra akkor nyílik a legjobb alkalom amikor a disznók még fürdés előtt a dagonya szélén megállnak. Fürdés után első állomáshelyük a dörgölődzőfa. Dagonya mellett lesni főleg este érdemes. A teljesen rendszertelen hajnali és reggeli dagonyázást sokszor elhagyják, ezért az esélyek is kicsinyek. De a véletlen a csekély lehetőségből is odadobja néha a szerencsét."

Megnézem:

 

Mikósdy András: Vadász ABC

mikósdy andrás, vadász abc

"Míg az egyszerre rebbenő csapatból a jó lövő legfeljebb kettőt tud kilőni, addig az egyenként kelő foglyokat még a gyengébb képességű vadász is eltalálja. Az eredményesség teszi szükségessé tehát a már mozgásba hozott csapat folytonos követését. Másik, nem mindennapos sebesülése a madárnak a fejlövés. Ekkor lövés után azonnal emelkedni kezd, egyenesen feltör az ég felé, majd hirtelen összecsukott szárnnyal, élettelenül, mint a kődarab, lezuhan. Ezt a leesés helyén biztosan meg lehet találni. Ha vadászidény kezdetén csirkék nélküli, öreg, párban járó foglyokat találunk, iparkodjunk ezeket kilőni. Ezek rendszerint meddő párok, bár a mai új, gépesített és kemizált mezőgazdasági termelési viszonyok között lehetséges, hogy a szaporulat elpusztult. A fogoly vadászata nemcsak a rengeteg járás miatt fárasztó, a hőség miatt is kimerítő. Eredményes csak a nap legmelegebb órájában lesz. Egyedül vadászni azonban körülményes is. A kukoricásban csak úgy lehet megtalálni a foglyokat, ha a vadász abban benne jár. Innen viszont nagyon nehéz lőni. Némelyek úgy segítenek ezen, hogy a felfogott vadhordozót küldik be a kukoricásba. Azonban ez sem teljes megoldás. A megzavart csapat felszállása előtt sokáig a földön futva menekül, mialatt az öreg, tapasztalt vezető alaposan kitanulmányozza a veszélyt és a menekülés lehetőségét. Rendszerint a kukoricatábla ellentétes oldalán futnak kis és kezdenek laposan repülni, mint amelyik oldalon a vadász halad, aki nem is látja, csak hallja tovarepülésüket. Magányos vadász vizsla nélkül nem is igen szokott fogolyra vadászni. Eredményesebb a vadászat – keskeny parcellát feltételezve -, ha a kukoricatábla mindkét oldalán vadász halad. Ez azonban már nem egyéni, hanem társasvadászat. Az egyéni foglyászat akkor eredményes és a legszebb vadászatok egyike, amikor azt vizslával folytatjuk. A kezdőket még egy körülményre kell figyelmeztetnem. "

Megnézem:

 

Nagy László: Vadászati útmutató 1927-28.

nagy lászló, vadászati útmutató

"Nagy hátránya a szőrmés ragadozók mérgezésének, hogy csak télen lehet folytatni, akkor is csak, mikor hó borítja a terepet, vagyis, ha a korgógyomrú rablók a kiszórt falatot más préda híján könnyen felveszik. Eltekintve ettől, a későbben, tavasszal folytatott mérgezés már csak azért sem vezethet célhoz, mert erdőben a hasznosvadban – különösen a fácánban – és – az ugyan duvadnak számító, de mégsem ragadozó – disznóállományban is kárt tehet. Tavasszal tehát, mikor a hasznosvadállomány szaporulata, a fejletlen és passzív védőfegyvereit használni még nem tudó fiatalok a ragadozók olcsó prédájául eshetnek, a leggondosabb téli mérgezés ellenére is vándorolhat be a harmadik szomszédból ragadozó és fel nem becsülhető károkat okozhat. Mert nem kell az hinni, hogy az alapos mérgezéssel a jó kisvadas területről a kártevők serege végkép kiírható! Gazdag állományú területre a messze távolból is állandóan vált be ragadozó és kedvező táplálkozási és egyéb létfeltételeket találva, jobban szaporodik is, mint ahol a létfeltételek nem annyira kedvezőek. Tavasszal és nyáron tehát a mérgezés helyett más védekezési módról kell gondoskodni. Csapdázni: a ragadozókat különböző tőrökkel féken tartani az egész éven át lehet és hozzáértőnek a vadászatnak ez az ága – bármennyire le is nézi néhány kényelmeskedő és hozzá nem értő vadász – az egész év folyamán örömet szerez és hasonlíthatatlanul több élvezetet okoz, mint a veszedelmes, emellett nem feltétlenül célravezető mérgezés. Ismétlem: a farkas a kóbor kutya ellen megokolt a méreg alkalmazása; a rókának, nyusztnak, nyestnek, görénynek, hermelinnek és menyétnek ellentétben állítsunk csapdát, vessünk tőrt. A tőrvetés nem tartozik a könnyű mesterségek közé, de viszont egy kis türelemmel és tanulni vágyással, figyelemmel ebben a tudományágban is művészi tökéletességre lehet vinni. A csapdázásban semmi „garabonciásság” sincs."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött...

széchenyi zsigmond, ahogy elkezdődött

"Két-három lovász is segédkezett. Végignyargalászták a másfélkilométeres frontot, rendezgették a hajtósort, üzeneteket kézbesítettek, hátizsákba pakolt utánpótlást hoztak a muníciója fogytán levő puskásnak. Sőt, hellyel-közzel egy-egy hátra törő, sebzett nyúl, messze lehulló fácán után is iramodtak, ha vizsla éppen nem volt kéznél. Amire egyébként nem volt okvetlen szükség, hiszen sűrű front mögött két-háromszáz lépésre még egy második, lazább sorakozó rajvonal is következett, az úgynevezett „dögészvonal”, a hátra törő sebzett vad összeszedésére szolgáló. Az egyes puskások útját nemcsak kicsóvázták, hanem lehetőség szerint meg is könnyítették, kényelmessé tették. Ahol árkon vagy mocsaras tocsogón vezetett által, ott alkalmas bürü, pallódeszka vagy kukoricaszárból készült átjáró könnyítette járását. A vendégeknek mindig jólesik az efféle apró figyelem. Elkészítése egyszerű, s nemcsak rend fenntartását segíti elő, hanem a vadászat jó hírét is emeli. Milyen élvezetes mulatság volt, ha előkészülés napjain kint járhattam a vadőrökkel, nézhettem, mint számozzák tintaceruzával a csóvanyeleket, pallókkal-átjárókkal, mint egyengetik a puskások leendő útját. Közben persze meghánytuk-vetettük az esélyeket, találgattuk az eredmény számát, fogadásokat kötöttünk – öt patronba, tízbe – vajon meglesz-e első nap a négyszáz nyúl, a háromszáz kakas? Szalonka, róka kerül-e cső elé, nem-e?... A nagy napok elmúltával apám pontos jegyzőkönyvet szerkesztett, amibe nemcsak az eredményt írta be, hanem a lezajlott vadászatra vonatkozó mindennemű észrevételét is. „Második stráf tíz perccel korábban induljon, keleti széllel a bal sarok, nyugatival a jobb sarok járjon kissé előbbre”; „hajtók jobb szeretik a gulyáslevest, mint a töltött káposztát” – efféléket. Rendkívül hasznos szokás, igen megkönnyíti, lényegesen javítja az esztendőre következő rendezést, évről évre tökéletesíti. Utóbb már nagyon kitanultuk annak a kétnapos vadászatnak minden csínját-bínját."

Megnézem:

 

Fekete István: Kittenberger Kálmán élete

fekete istván, kittenberger kálmán élete

 "Az oroszlán egyébként az elefánt, a kinőtt rinocérosz és talán a víziló kivételével minden vadat megtámad, bár a kafferbikával való harcban néha maga is a porondon marad, és a zsiráf is rúgott már át a békésebb vadász mezökre oroszlánt. Ezeket a kolosszusokat azonban rendszerint többedmagával támadja meg, és végez is velük. Az ilyen támadásra azonban ritkán került sor, hiszen abban a mérhetetlen vadbőségben, ami Kittenberger vadászatainak idején Közép- és Kelet-Afrikában volt, a nagymacskák mindenütt terített asztalt találtak, és nem mérkőzni, nem sportolni akartak, hanem – enni. Ez a vadbőség ma már elképzelhetetlen. Ő még látott elefántcsordát, amelyet óvatosan hatszáz darabra becsült, de ugyanezt a csordát egy másik kutatóvadász kb. hétszáz darabra becsülte. A sztyeppek vadja állandó mozgásban van, de vannak időszakok, amikor a víz hiánya vagy a legelő kiégése hosszú vándorlásra kényszeríti. Ez a vonulás néha napig tart. Kittenberger szokott óvatosságával nem mond számot, csak annyit, hogy a vonuló kérődzők száma sok-sok ezerre tehető. A kérődzőket természetesen követik a nagymacskák is, hiszen a végtelen csordák viszik a „húst”, s ez némileg hasonlít a madarak észak-déli vonulására, ahol a békés madárseregeket mindenütt követik a ragadozók is. Kittenberger szerint a ragadozó madarak megmozdulása nemcsak életük fenntartását célozza, hanem egyúttal végrehajtják a természetes kiválogatást is, hiszen a nagy útban a gyengék fáradnak el először, és a betegek állnak ki a sorból, amelyek azután menthetetlenül a ragadozók konyhájára kerülnek. Hogy azután járványok idején a ragadozók működése s a dögevők hullaeltakarítása milyen hasznos egészségügyi tevékenységgé válik, arról nem is kell beszélni. Ugyanezt teszik az oroszlánok is azzal az érdekes kivétellel, hogy a marhapestisben elhullott kafferbivaly teteméhez az általános megfigyelés szerint még a hiénák sem nyúlnak hozzá – amelyek pedig mindent megesznek - , nemhogy az oroszlán, amely a régi hiedelemmel ellentétben, nagyon szívesen jár a dögre."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: A fehér arany vadonában

molnár gábor, a fehér arany vadonában

"Sűrűsödik a sötét félhomály, egybefolynak a növények, indák körvonalai. A lomb között ágakra csavarodó orchideafészkeket sem nézegetem, csak törtetek előre. Most már csaknem ösztönösen, alig figyelve a tördelt ágjelzéseket, amelyeket amúgy is nehezen látnék meg. Majd csak elérem valahol a Tapajost, onnan azután vagy balra, vagy jobbra, de valamerre meglelem a sásos tisztást. Jó volna ott lenni már. Az őserdő feketébe hajló estéje nyomasztó. Amikor megszűnik a napsütés, a sötétben minden megváltozik. Szállásomon, függőágyamban „kényelemben” volnék, ott az otthon, a nyugalom, a biztonság. Idebenn úgy érzem, mintha óriási, sötét fazékban keringenék körbe-körbe. Nem vagyok túlságosan virágos kedvemben. Már csaknem teljes a sötétség. Itt is, ott is világító bogarak zöldes fénye villan. Nagyon szépek, amikor repülve, mint apró, lobogó fáklyák elhúznak mellettem. Víz közelségét jelzi szaporodó számuk, mert vizes helyen, sásos területen gyakrabban találhatók. Balra, vízbe dőlt fatörzs mögött pillantom meg a sötétbe merült Tapajost, a csillagos eget. Megismerem a helyet. A sásos mélyedés a csónakkal még eléggé messze van innen. Legalábbis este, ilyen körülmények között. Kimerült vagyok, izzadt, s több tucatnyi karcolásból vérzem. Ilyenkor este elkerülhetetlenül belevágnak az emberbe a tüskék, az éles levelek, a letört, száraz ágvégek, amelyeket nem lehet, de nincs is ereje elkerülni annak, aki ilyenkor az erdőben jár. Az ember azt hiszi, úgyis elhajlik, letörik a növény, de nem hajlik, és nem törik, hanem véres sebet hasít. A türelmetlenség okozza ezeket a meggondolatlan mozdulatokat, a mielőbbi biztonságba jutás vágya."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Medve

maderspach viktor, medve

"Kétnapi pihenőre határoztam el magamat. Már a következő napon korán reggel egy régi vágásba mentem cserkészni. Egy őzbakot láttam, de nem jutottam lövéshez. A buja málnásban, mely a sokezernyi gyümölcstől vörös volt, számos vaddisznónak és egy medvének a nyomát fedeztem fel. A rendkívüli meleg és száraz időben azonban az ágak és a már hullásnak indult lomb, mely minden lépésnél recsegett és zörgött, minden cserkészést lehetetlenné tett. A Lotru-folyó déli partján egy magas hegygerinc húzódik keletnyugati irányban, mely vizét a Lotriora vízrendszerétől választja el. A tetők itt az erdőfeletti régióig emelkednek és azokat a buja havasi legelőket képezik, hol az oláhok nyáron birkáikat legeltetik. Egy ilyen réten, az erdő szélén, megláttam a "sztinának” nevezett pásztorkunyhót, hol a tejtermékeket fel szokták dolgozni. Máskor ezen a vidéken legelésző nyájak láthatók. Most a táj teljesen kihaltnak látszott. Eltekintve a háborútól, a legeltetési idény is elmúlt.De a messzelátóval mégis azonnal láttam, hogy nincs teljesen elhagyhatva. Négy nagyobb állatot vettem észre, mely nem lehetett egyéb farkasnál. A levegőben pedig számos keselyű keringett. Hogy a farkasokig eljuthassak, előbb a Lotru-folyón kellett átgázolnom, azután pedig egy meredek ősfenyvessel benőtt hegyoldalon lelfelé haladnom. A jelenlegi körülmények között tulajdonképpen semmi célja sem volt annak, hogy farkasokra vadásszak. Ezeknek a húsát úgysem lehetett megenni, nekem pedig most az volt a legfőbb kötelességem, hogy napok óta rettenetesen megőröltetett és amellett gyengén táplált katonáim részére táplálékot szerezzek. A természetbarát kiváncsisága, ki minden jelenséget megfigyel és annak okát igyekszik felderíteni, minden egyéb meggondolást háttérbe szorított és rábírt arra, hogy ezt a látszólag hiábavaló utat megtegyem."

Megnézem:

 

Vadászati évkönyv '75

vadászati évkönyv '75

"E tekintetben természetesen mindenkinek egyéni ízlése és véleménye az első szempont, amit tiszteletben kell tartani legfőképpen azért, mert minden fajtának vannak kiemelkedő és ugyanakkor értéktelen egyedei is. Többnyire a tanítómester érzéke és tudása bontakozik ki az egyedek használhatóságánál, és ez csak fokozódik azoknál a fajtáknál, amelyek több és szakszerűbb hozzáértést kívánnak meg tanításuk során. Meghatározója lehet a választásnak nyilvánvalóan a cél, a feladat, amire a vadászkutyát használni akarjuk, pl. a terület jellege is. Nem kevésbé döntőek a tartási, nevelési körülmények, az elhelyezés lehetősége, a használat intenzitása, város- vidék, lakás­ szabadban tartás, szállítási távolságok, lehetőségek stb, stb. Csak mindezek gondos figyelembevételével lehet a vadászkutyatartásra vonatkozóan dönteni. Ezenfelül tudni kell még a fajták átlagának legfőbb jellemzőit és azt a néhány, de fontos szempontot, amely megalapozhatja sikereinket vagy bosszúságainkat e téren. Általában minden vadászatra használt kutyánál fontos néhány alapvető követelményre gondot fordítani. Ezek közül is első szempont, hogy a vadászkutya ősei lehetőleg vadászatilag jól képzett, kiváló egyedek legyenek. Közismert tény, hogy a generációkon keresztül nagy gonddal kitenyésztett tulajdonságok a vadászszenvedély, a kitartás, a finom szaglás, az elhozási készség, a csapázási hajlam, a tanulékonyság, vezethetőség és a munkabíró, jó szervezet, jó konstitúció csak a szakszerűen és jól tenyésztett, rendszeresen vadászatra használt egyedeknél remélhető. Nem kétséges, hogy az ilyen tenyészetből jó származással rendelkező fiatal kutyák általában be is váltják a hozzájuk fűzött reményeket. Azért hangsúlyozom a fiatalt, mert az idősebb korban hiányosan idomított vagy elrontott kutyák vásárlása ritkán szerencsés."

Megnézem:

 

Soltész Béla: Pagony a Börzsöny szélén

soltész béla, pagony a börzsöny szélén

"Régen nem tört ilyen szigorú tél Magyarországra; nem ritka a mínusz 15 fokos hideg sem. A hótakaró vastagsága eléri a 40 centimétert. Nem is hoztam ki a kocsit a garázsból vasárnap óta. A mai délelőtt elment hólapátolással, hogy az Ipolyság utcáig ki tudjak kanyarodni. Korán ebédeltem, hogy korán indulhassak, ugyanis kettőre rögzítettük az érkezésemet. Előre nem látható útakadályok leküzdésére is kell időt biztosítani. Simábban, autóztam, mint számítottam.   A 4. sz. úton csak a jégbordákra kellett vigyázni, tehát nem előztem, ha nem kényszerítettek rá. Albertirsától Pusztavacsig meg ugyan jóformán mindenütt csak egy nyom volt   járható a magas hófalak között, viszont nem találkoztam egyetlen járművel sem. Így már fél 2-re leérkeztem Pusztavacsra, az erdészeti telepre. 60 cm hó is esett a környéken, 40 cm-t mondtak az erdőben. A fontosabb erdei utakat traktorral vont ekék folyamatosan tisztították; ezeken elérhették az összes etetők és az összes vadföldek. Sőt, az ekézett utak mentén sok helyen szénabálákat kötöttek fel, alkalmas útszéli törzsekre, a vadállomány fokozott etetése céljából. Rekordhideget jósolt a rádió. Mindent magamra szedtem, ami meleg holmim volt: vattaruhát, irhabundát, jégeralsót, halina csizmát, kucsmát, hogy csak a legfontosabbakat említsem. És sajnáltam a kocsist, a vadászt és a lovakat, hogy miattam viszontagságokat kell vállalniuk. Kettőkor indultunk útnak. Pokrócokba bugyolálva ültem a homokfutó hátsó ülésén; kissé kényelmetlenebből, mint a múltkor, mert most a fényképezőgépnek is helyet kellett szorítani. Egy általam nem ismert vadföldhöz igyekeztünk. A fenyvesek roskadoztak a hótól, a nagy hóteher néhány fát derékba is tört. Az egyik ilyen fenyvesből váltott ki előttünk egy tehén, de később visszaugrott, mintha eszébe ötlött volna, hogy az előbb vadászokat látott közlekedni."

Megnézem:

 

Véber Károly: Medvék, őzek, farkasok

véber károly, medvék, őzek, farkasok

"Az általában használt medvebarlang kifejezés azt a tévhitet eredményezi, hogy a medve téli álmát egy, a köznyelvben a „barlang” szóval meghatározott tágas sziklaüregben alussza át. Vadász pályafutásom alatt több mint negyven ilyenfajta téli szállást láttam, de egyetlenegyet sem találtam barlangban. Az a repedés vagy üreg, amelyben a mackó meghúzódik, annyira szűk, hogy az ember első látásra el sem hinné, hogy egy több métermázsa súlyú hatalmas állat abban egyáltalában elfér. Tágabb hely azonban meg sem felelne céljának, mert a medve abban nem lelné meg a hideg elleni védelmet, amelyet a fenyőgallyakkal gondosan kibélelt üreg nyújt, Bejáratát a hó, egy szűk szelelőnyílás kivételével, rendesen teljesen elzárja. De a medve nem is ragaszkodik ahhoz, hogy szállását egy sziklafal üregében rendezze be. Az általam elrejtett legnagyobb medve egy, a szél által feldöntött fenyőfa tövében húzódott meg. Mikor az erdőnek ez a pátriárkája kidőlt az élők sorából, a felszínen terjedő gyökerek a közéjük ékelt földet is magukkal rántották. Ilyen formán óriási korongot alkottak, amelyre a középen eltört törzs úgy támaszkodott, mint a nyitott esernyőnek a nyele a tetőre. A kidőlt ős körül tenyésző fenyőfácskákat összevissza kuszálódó szederindák kapcsolták össze és egy oly keretet alkottak, amelyben a szél által összehordott hó szilárd fallá tömörült. Fiatal, nem egészen kinőtt medvék gyakran egy, lábon álló fa odvasban vagy annak gyökerei alatt húzódnak meg. Anyamedvék ellenben rendesen nehezen megközelíthető sziklarepedésekben hozzák vak és tehetetlen csemetéiket a világra. Ami már most a medve téli álmát illeti, úgy erre nézve is a legtévesebb nézetek és felfogások vannak elterjedve. Az alvás fogalmát és halálszerűségét igyekeznek kifejezésre juttatni. E felfogás semmi esetre sem felel meg a valóságnak. A medve téli visszavonultságának idején szemmel láthatólag nem süllyed abba az öntudaton kívüli állapotba, amely több apró emlőst, de még inkább a hüllőket jellemzi, midőn az életfunkciók legnagyobb része a megszűnés határáig lecsökken."

Megnézem:

 

Eördögh Tibor: Vadászok nyelvén

eördögh tibor, vadászok nyelvén

"Szalonkafélék. Kiterjedt családjukból bennünket közelebbről csak a szalonkák érdekelnek, és közülük a nagy, a közép és kis sárszalonka is csak azért, mert sebes röptékkel néha alkalmat adnak egy-egy bravúros lövésre. Vadász körökben nagyobb érdemeket szerzett az erdei szalonka, mert amikor évenként megérkezik hazánkba ez a kis hosszúcsőrű vándor, halk pisszegő kurrogó hangja nemcsak azt adja tudatunkra, hogy vele együtt itt a rügyfakasztó tavasz is, hanem hogy érkezésével az újesztendő vadászatai is megkezdődnek! Azon kívül természetesen maga a szalonkavadászat is pompás élvezetet nyújt, és e sok érdeme miatt a vadászok az erdő királynéjának is nevezik. Hozzánk rendszerint kora tavasszal, márciusban érkezik és április második felében hagyja el hazánkat. Néha, amikor valamelyik késlekedik, előfordul, hogy ráérik a tojás és itt rak fészket valamelyik középhegységünkben. Küllemre mindkét nem egyforma, ezért csak boncolás útján lehet a nemeket egymástól megkülönböztetni. Tollazatuk remeke a természetnek, pompás cizellált rajzolatjával mesterien alkalmazkodik az erdő rőtszínű avarjához. Két változatát ismerjük: a kékes lábú szálláscsinálót, amelyik a legkorábban érkezik, és az ezt követő sárga lábú bagolyfejűt. Egy fajhoz tartozik mind a kettő, csak életviszonyuk alakította ki közöttük e különbséget. Kora tavaszi érkezésük egybeesik nászukkal, amit náluk is dürgésnek nevezünk. Nappal az erdő nedvesebb, laza talajú sűrűségeiben tanyáznak, ahol hosszú csőrükkel a talajba szúrva élelem után kutatnak, miközben halkan „dorombolnak”. Alkonyatkor azután hangos szárnycsattogtatással szárnyra kelnek, de ezt követően zajtalanul, hol lomhán, puhán, mint a bagoly, hol meg fecskeként cikáznak, csapongva szálldosnak az est sötétjében, betartva ősi húzási helyiket, a szalonkafordulót."

Megnézem:

 

Dr. Bertóti István: Bakot is lőttem

bertóti istván, bakot is lőttem

"Szeptemberben már liláspiros őszi kikerics tarkázza a rétet, és az erdők zöldje közt fokozatosan terjed az ős gyönyörű színeiben pompázó hervadás. A még nyárias nappalokat enyhe délutánok, hűvös esték, hideg éjszakák követik, és a hajnali ködökön egyre nehezebben törnek át a nap erőtlenné vált sugarai. Amint a természet ezernyi jele mutatja, beköszöntött az ősz, és vele elérkezett az erdők leg­ többre becsült vadászeseményének, a szarvasbőgésnek az ideje. A nemrég még békésen együtt tartó szarvasbikák barátsága megszakadt. Már nappali pihenésük nyugalma sem a régi. A hűvös éjszakák felgerjesztették az erdők agancsos daliáinak párzási vágyát. Már nem a bőséges legelő a legfőbb gondjuk . Forró vérük űzi, hajtja őketa magukat kellető, szívesen engedő karcsú szarvastehenek nyomán, és az őszi erdők ünnepi csendjében epekedő vágyat, féltékeny haragot, kihívást harsog bele a vadászfül legkellemesebb zenéje: a szarvasbőgés. A szarvasbikák gyűjtik, terelik háremüket, alkonyatkor velük vonulnak szokott rigyető helyeikre, nappal pedig együtt húzódnak vissza az erdők sűrűjébe. A szarvasbika féltékenyen őrzi háremét, annak közelében nem tűr meg ellenfelet. A teheneihez tolakodó másik bikát fenyegető bőgéssel riasztja el, melyre az vagy továbbáll, vagy súlyos, esetleg halálos viadalnak lesz színtere az erdő. A szarvastehenek részvétlen közönnyel nézik az értük folyó párviadalt, sőt gyakran a basák heves küzdelme idején a közben odalopakodó kölyökbikát tüntetik ki kegyeikkel. A küzdelem végeztével azután engedelmesen követik a győztest, a legyőzött bika pedig, ha ereje engedi, másutt próbál szerencsét. Egyenlő erejű vetélytársak között a harc nem egyszer az egyik vagy mindkét fél súlyos sérülésével, nemritkán a vesztes pusztulásával végződik. Elszánt dühhel rontanak egymásnak és agancsaik messze hangzó csattogása már nagy távolságra elárulja a küzdelem helyét. A viaskodó szarvasbikák nem kímélik magukat. Pörölyként csapódnak a hegyes agancságak, közülük leghatékonyabb fegyver a legalsó, az ún. szemág, mely annál veszélyesebb, minél jobban eláll az agancs szártól. Az agancs szárra szinte merőlegesen elálló szemág csaknem legyőzhetetlenné teszi viselőjét."

Megnézem:

 

Dr. Zoltán Attila: Vadászfegyver és lőismeret I-II.

dr zoltán attila, vadászfegyver és lőismeret

"A belövési távolságtól eltérő lőtávolságokon a találati pont vízszintes lövésnél való fekvésének ismeretében az áthelyezett célponthoz viszonyítva kell alácélozni. Célzásnál, a szükséges alálövés mértékén kívül ügyelni kell arra is, hogy a lövedék a vadtest keresztmetszetének közepén hatoljon át. Meredeklövésnél a találati pont eltérésének oka a következő: a röppálya íve annál kisebb, minél jobban egybeesik a nehézségi erő, a Föld vonzó erejének iránya a csőtengellyel, tehát minél meredekebb a lövésszög. Felfelé irányuló lövésnél ennek következtében a becsapódási pont magasabbra kerül. Lefelé való lövésnél a találati pont felfelé való eltérése gyakorlatilag megegyezik a meredeken felfelé való lövésnél tapasztalható eltéréssel. Vízszintes lövésnél érvényesül legjobban a röppálya hajlására ható tömegvonzás. Függőlegesen felfelé vagy lefelé irányuló lövésnél viszont a tömegvonzás egy-általán nem érvényesül a röppálya vonatkozásában, s csak a lövedék sebességét befolyásolja (lassítja, illetve gyorsítja). A találati pont helyzetének a meredeken felfelé vagy lefelé való lövésnél tapasztalható eltérése fokozódik a magas hegységben való lövésnél. Ott ugyanis ritkább a levegő, csökken a légnyomás (a levegő tömege), és ez által a légellenállás. Ez pedig ·azt eredményezi, hogy a levegő kisebb mértékben fékezi a lövedéket, amely ez által kisebb sebességcsökkenéssel, nyújtottabb röppályán repül. Mivel ekkor kevésbé érvényesül a tömegvonzás, a röppálya kisebb mértékben hajlik lefelé, s így a találati pont magasabbra kerül. Ha tehát a fegyver belövése középtengerszinten történt, magas hegységben, ugyanazon lőtávolságon a tengerszint feletti magasságtól függő, meghatározott magaslövés várható, s alá kell célozni. Ezért magas hegységben való vadászatnál a fegyvert lehetőleg újra be kell lőni, de mindenképpen próbalövéseket kell leadni, hogy a találati pont helyzetének eltérését megállapíthassuk. Az eltérés mértékét hozzá kell adni a meredek szögben leadott lövésnél való eltéréshez, ha magas hegységben meredek szögben lövünk. Walter Lampel 1938-ban végzett kísérleteket a Wendelstein hegységben, I700 m-es középtengerszint feletti magasságban annak megállapítására, hogy a találati pont helyzete milyen mértékben tér el magassági viszonyok ·között, és a lövésszög emelkedésével. "

Megnézem:

 

Szederjei Ákos: Vadcsapáson

szederjei ákos, vadcsapáson

"A medve alvása könnyű, éber. A gaurát csak óvatosan lehet megközelíteni, mert néha feltűnően hamar észreveszi a zajos, vigyázatlan közeledést és nagy robajjal, hatalmas hófelhőt kavarva, kiugrik és elrohan. Többször próbáltam meglepni a téli álmot alvó medvét, de ez csak nagyon nehezen sikerült. Maderspach Viktor írja, hogy 21 év alatt 38 medve fekhelyét fedezte fel, de csak 6 medvét lőtt meg téli álmából felzavarva. A medve, bár lomhának látszik, mégis, ha a szükség úgy hozza, ruganyos és gyors. Jellemző rá, hogy a havasok sziklás, akadályokkal teli terepén a lovat is utoléri, amit magam is többször megállapíthattam. Megesett az is, hogy aránylag könnyű terepen, völgynek lefelé zavarva, a medve utolérte a menekülő kis hegyi lovakat. A szarvasmarhát könnyűszerrel vágja le. Úszni is tud és sok megfigyelő megállapításával ellentétben a lomha testű állat nehézkességét meghazudtolva, ügyesen kúszik fel a fára. A kis bocsok is gyakran másznak fára, ha gyorsan akarnak menekülni és nem bíznak a futásban. A Kárpátokban kipróbáltuk a medve mászási készségét. Különböző vastagságú fákra, különböző magasságokba tettünk fel húst. Azt tapasztaltuk, hogy minden, ember által megmászható fáról - még a legmagasabbról is – leszedte a csalétket. Gyümölcsérés idején a gyümölcsfára is felmászik. A színi telep medvéi az első időben szoktatókertben voltak. Bár erős kerítés vette ezt körül, mégis megtörtént, hogy kitörtek. Egyik alkalommal a közelifalu szilváskertjébe ment az egyik medve. A falu lakói nagyon haragudtak rá, mert előző nap is ott járt. Mikor észrevették a szilvafán trónoló mackót, a legények körül állták a fát. Egymást bátorítva, vasvillával szuronyt szegezve álltak a fa körül. A medve ijedten pislogott le a fáról és semmi hajlandóságot nem mutatott a leszállásra. Először kővel dobálták, de· miután semmi eredményt nem értek el, hosszú póznával kezdték szurkálni. A felboszantott medve egyetlen csapással eltörte a póznát."

Megnézem:

 

Zempléni P. Gyula: A floridai kalandhősök

zempléni p gyula, a floridai kalandhősök

"A hatalmas tölgy, mely védelmükül szolgált, minden izében recsegett; ágai meghajoltak és tompán zúgtak. A sátor úgy ingott-mozgott, hogy a támasztó rudak, bármily erősen voltak is beékelve, már-már lazulni kezdtek. Szerencsére a tölgy alatt volt felállítva, melynek hosszú ágai a vihar által majd a földig hajlittatván le, kitűnő védő bástyát képeztek a szél ellen. Szegény ifjak bizony édes keveset aludtak ez éjjel. Az eső még jobban esett; patakokban ömlött és a szél oly erősen csapkodta, hogy a tölgy védelme daczára már-már keresztülszivárgott a vászontakarón. Mary és Frank is felijedtek, a mint a vízcseppeket arczukba érezték hullani. Mikor Róbert belépett az elkülönített fülkébe, hogy megnézze, mint vannak ott bent, már ott ültek egy széken, betakarva apjuk köpenyével és egy nagy esernyő védelme alatt, melyet Frank mély előrelátással csomagolt annak idején a többi holmi közé. A vászon neműeket és a ruhákat azonnal odahelyezték a sátor közepébe, hogy legalább ezeket védjék meg, a mennyire csak lehet. Leültek aszékekre, a mennyire csak lehetett, beburkolództak köpenyeikbe és takaróikba; de ez jóformán hiába volt: a víz ellen, mely felülről csurgott, nem védekezhettek és attól sem maradtak mentek, mely alulról kezdett mind nagyobb mennyiségben beszivárogni. Igy maradtak, ahidegtől reszketve, amig az eső meg nem szűnt és aszél le nem csendesült, ami , pedig csak úgy reggeli három óra felé következett be Harold és Róbert azonnal tüzet gyújtott és a szegény gyermekek, a mint megszáradtak és egy kissé fölmelegedtek, végre lefekhettek és alhattak egy keveset, a mire bizony oly igen nagy szükségük volt.A nap ragyogó fényben kelt fel, még mielőtt ők felébredtek. Harold, ki elsőnek ébredt fel, előhívta. Róbertet, hogy szemügyre vegyék és megállapíthassák a károkat, melyeket a vihar okozott. Mary és Frank úgyszólván nyomban hozzájuk szegődtek: miután az egész éjet ruháikban töltötték el, az öltözködéssel nem kellett sok időt elvesztegetniük. Avihar nyomai mindenütt meglátszottak: gyökerestől kitépett, összetördelt fák, gallyak, szétroncsolt szőlőtövek, a fákról leszaggatott lombokkal össze-vissza kavarodva."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok

széchenyi zsigmond, hengergő homok

"A Merga-oázis hosszan, két-három kilométerre is elnyúlik. Néhány pálma és tamariszk-bokor zöldellik benne. Van két kiásott vízgödre is, ezekből itatnak a néhanapján erre vetődő, nomád bennszülöttek karavánjai. Az oázis különben lakatlan. Az első vízlyukhoz érve, legottan nekikészülődtünk víztartályaink megmerítéséhez, amire azonban mégsem került sor. Félméteres varánusz - óriásgyík - felpuffadt, zöldesfehér teteme díszítette a lyuk mélyén feketéllő vizet. Jóllehet, A. kihúzta a kútba ugrott sárkányt, iváshoz mégsem jött meg a kedvünk. Másnap saját magunk ástunk le, és nemsokára szép tiszta vízre akadtunk. Egész szokatlan volt ismét megmosdani. Ma reggel a sátrak előtt, kövér, halványsárga skorpiót fogtunk. Az első élőlény Wadi Halfa óta. Az sem él már. Skorpiónak nem kegyelmezünk. Friss vadnyomokat találtunk a tegnap ásott kutunk mellett – négy addaxnak nyomát! Sosem láttam még addaxnyomot, mégis könnyen felismerem, annyira különböző a többi antilopfajták csapásától. Majdnem kerek az addaxnyom, olyanforma, mint a háziborjúé. Csodálatos! Eddig egyetlen vadnyom sem mutatkozott sivatag szerte. Tegnap ástuk a kutat, és még aznap éjjel látogatói akadtak. Ismeretlen távolból, a sárga homokóceán semmiségéből jöttek, sugáregyenesen, neki az alig látható vízgödörnek. Ittak, aztán ismét nekivágtak a homoknak. Nem látták a kútásást, szagát sem igen vehették a víznek, miféle mágnes vonzhatta ide őket? Egyik kocsival elfutottunk a nyomok után. Könnyű volt követni őket. Akárcsak otthon, éjjeli hóesés hajnalán, a legfrissebb disznónyomot. Huszonnégy kilométert jöttünk a kúttól, mikor megpillantottuk az addaxokat. Hófehér kabátjuk ott villogott a láthatáron, hosszú, vékony szarvuk tisztán kirajzolódott az égbolt-háttéren. Úgy álltak ott, mint valami nem ide való tünemények, négy eltévedt sivatagi vándor. Sehogy sem illettek ebbe az élettelenségbe. Pedig nyilván jól érzik magukat, nem számkivetésben tartózkodnak itt. Teljes gázzal feléjük hajtottunk."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek

széchenyi zsigmond, afrikai tábortüzek

"Ha nagyon is nyílt helyen fekszik a préda, mindenekelőtt fedezékbe igyekszik vonszolni. Ha nem bírja el- nőstényoroszlán egymagában nem sokra megy a harmadfél mázsás zebrával- , kénytelen – kelletlen ott látni neki a helyszínen. De láttam olyan hímoroszlánt, mely a nála súlyosabb zebradögöt nyakon ragadta, s amint egy száz lépésre levő bokor alá vonszolta. Még pedig hátrafelé farolva haladt, úgy „curukolt” súlyos terhével, amint három erős ember is alig tud megmozdítani, nem hogy egyfolytában száz lépésre elhúzni. Sajnos, ez a ritka látványt nem sikerült lefényképeznem, messze estem tőle. Három kinőtt nőstényoroszlán, közös erővel, a szó szoros értelmével „vállverve”, hurcolja el a zebrát. Ezt kétszer is láttam. Hartebeestet (szavastehén nagyságú antilop) látszólag minden megerőltetés nélkül cipelt egy erős hímoroszlán. Torkánál fogva vitte, előbb azonban átlépett rajta, két első lába közé vette, mintha lovagolt volna. Jóformán csak az oroszlán szájából kilógó feje látszott az antilopnak, testének nagy része az oroszlán hasa alatt, a földön csúszott. Részint hosszú lépésben, részint lassú ügetésben haladt terhével a ragadozó, olybá vette, mint erős német vizsla a rókát. Az oroszlánok autón való megközelítésének különös, néha bevált módjáról akarok megemlékezni. Ha széles, enyhén mélyülő völgyet vagy horpadást találtunk, olyat, amelynek aljába legalább két-háromszáz lépésnyi lejtő ereszkedett, a következő képpen járunk el: a dögöt a völgy legfenekére helyeztük, a kocsit viszont a domb tetőre, minél távolabb a dögtől, mégpedig a farral a dög felé. Ha ugyanis a napsugár megvillan az autólámpa vagy az szélvédő üvegjén, ez nagyon rossznéven veszi az oroszlán. Az üveg csillámlása szokatlan, gyanús látvány, könnyen megfutamodik előle. Az autó csillogó részeit ronggyal szoktuk bekötözni, vagy lombbal elfüggönyözni. Mihelyt a völgy aljában fekvő dögre megjöttek az oroszlánok, a lejtő tetején farral feléjük álló kocsit, anélkül hogy a motort begyújtottuk volna, önsúlyánál fogva az oroszlánok felé indítottuk. Persze csak kicsinyenkint."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam

dénes jenő, csepreg településföldrajza

"Vén, korhadó fatörzs, amint rücskös hátára kapaszkodsz, hogy némi kilátást nyerhess, egyetlen reccsenéssel szakadt be alattad; hasig szorulsz a kelepcébe, várnod kell, míg társad odavergődik, hogy kihúzhasson. Se látsz, se hallasz a rengeteg szúrós növénnyel összevissza gubancolt fonadékban, egyetlen kívánságod marad csupán: minél előbb kikerülni ebből a disznóságból. Hogy soha többé bele nem mész, ezt ötpercenként megfogadod. Én is sokszor megfogadom. Kiszámíthatják, hányszor-négyóra hosszat tart az erdei séta. Dől rólunk az izzadság, a rongyokban lóg a ruhánk, mikor váratlanul-sűrű bozót ágait feszítjük szét-előttünk csillog az erdei tó! Mindent megbocsátok Andynak, pedig már nem győztem szidni. Tízszer is ráparancsoltam, hogy forduljunk vissza. Még azt is ráfogtam, hogy öt évvel ezelőtt álmában látott tavat arról a csúcsos hegyről. És lám, még is igaza lett. Itt állunk a tó előtt, mely az első pillantásra elpárologtatja felgyülemlett indulataimat. Szép, nagy tó, lehet vagy ötven holdas. Vadonban rejtett, ismeretlen, névtelen víztükör. Csodálatos tengerszem. Érdemes volt megizzadni érte. Egyik oldalát meredek szilafal szegi. Vagy harminc méter magasában kiszögellő kőorom látszik, magányos ezüstfenyő felejtkezik rajta. Könnyű oda felmászni. Kiálló kőpárkányokban, sziklarepedések közül fakadó bozótokban jól meg lehet kapaszkodni. Hamarosan fel is értünk, letelepszünk a viharvert ezüstfenyő alá, vastag, süppedő mohadunyhára. Mintha mesterséges kilátóhelyen lenénk, mintha csak számunkra készítették volna ezt a bársonyos páholyt, hogy annál jobban láthassuk a csodát: az elrejtett mesetavat. Ősi békességét tán soha meg nem zavarta emberi hang, titkai soha nem estek emberi szem prédájául. Csendes, napsütéses az őszi délután, végtelen nyugalmat áraszt a tóra. Tökéletes zavartalanság, időtlen mozdulatlanság honol ebben az itt felejtett paradicsomkertben-mintha megállt volna felette a világ kerek. Aranysárga vízirózsák közt néhány tarka tollú madár úszkál: Harlekinrécék, a magas észak lakói, a legpompásabb ruhájú vadkacsák! Amott meg szürkéskék jégmadár üldögél a faágon."  

Megnézem:

 

A néma völgyben - Vadászírók elbeszélései

vadászírók elbeszélései, a néma völgyben

"Ellenkező estben már ezen is összeveszhetnének, minthogy ízlésük ebben is annyira eltér egymástól. Így azonban mindig megállapíthatja a vadász, hogy a kotorékba abba a részében, amelynek a bejáratát látja, borz lakik-e vagy róka, egyedül csak a bejárat alakjáról, még akkor is, ha sem borztölcséreket nem találja, sem lépésnyomokat nem tud az esetleg keménytalajon felfedezni. A különbség ugyanis elég nagy, mert abból áll, hogy a régi szemetet meg földelt, amit beköltözéskor mind a róka, mind a borz ki szokott kaparni a kotorékból, a borz magasra felpúpozza a bejárat előtt, a nyílást pedig jóval mélyebben, laposra ássa és egyengeti, és ezáltal a szeméttel vegyes, kikapart föld meg a bejárat közt egy árokszerű bemélyedés támad. A róka bejárata viszont mindig simán menedékes. Ezt a különbséget messziről meg lehet állapítani, anélkül, hogy a vadász lyuk környékét összetapicskolná, és gyanússá tenné a kotorék lakója számára a helyzetet, aminek az lenne a következménye, hogy az nem merne elindulni esti sétájára. Ez pedig nagyon megnehezítené ennek a mindenképpen zárkózott és hallgatag vadnak az egyébként elég könnyű vadászatát, mert amíg a kukorica érésével együtt meg nem hízik, vagyis amíg sovány és könnyen mozog, meglehetősen pontosan megtartja azt a jó szokását, hogy -mint éjszakai állathoz illik -naplementekor, azaz valamivel később kibújjék kotorékából, és útnak induljon. Ilyenkor könnyű meglőni, bár jó elkészülni arra is, hogy egy-két órát esetleg várni kell rá, mert arról szó sincs, mintha olyan pontos volna, mint például a beetetett disznó. A teljes besötétedés előtt azonban majdnem bizonyos, hogy megjelenik. Két sovány borzot lőttem így, lesen, kotorék előtt. Egyikből hatvan ével ezelőtt lábszőnyeg lett az íróasztalom alatt, s azt bizony már rég agyonrúgdostam;a másiknak csak a fejét tömettem ki vagy harminc éve, s ez ma is egyik dísze félbemaradt erdei múzeumomnak. Ezzel aztán abba is hagytam a borzvadászatot, amely egyáltalában nem volt sem érdekes, sem izgalmas, sem változatos, mert este – a kotorékja előtt nem kunszt meglőni, máskor és máshol pedig csak véletlenül lehet, amihez sem ügyesség nem kell, sem tudomány, csak szerencse , mint a lottóhoz."

Megnézem:

 

Pálfalvi Nándor: Hajnali ösvényeken

pálfalvi nándor, hajnali ösvényeken

"Amikor nagyvadra kezdtem vadászni, meghívtak a Bükkbe. Akkor még nem ismertem annyira a bikát, például azt, hogy milyen a testtartása, milyen a szőre. Elmentem vadászni szarvasbőgéskor. Éjjel bőgtek a bikák, legalább ötven-hatvan bika. Csak csodálkoztam, amikor a kísérő vadász az egyik bika hangja után ezt mondta, ez a bika az, ezt keressük mi meg. A hegyoldalban, a cserkészúton mentünk utánuk, de soha nem voltak olyan közel, hogy lőtávolságra lettek volna. Két vaddisznóval találkoztunk útközben, egyikre sem lőttem, azért, hogy meglegyen a bika. Életem első bikája, ez nem kis dolog. Egész délután kísértük a bikát, már esteledett, amikor egy tehén, megy egy bika bement egy körbekerített csemetekertbe. A vadőr előttem öt méterre volt és azt mondta, ott a bika, lőjek. Én azonnal megtámasztottam a puskát, nem látta a bika nyakát és a fejét, de ott állt teljes nagyságban és lőttem. Abban a pillanatban felbukott a tehén, és visszaváltott tőlem olyan ötven méterre a bika. Tehát meglőttem a tehenet a bika helyett. Mindegy, tehenet is lehetett lőni. De ha jobban ismertem volna a bikát, meg kellett volna ismernem a szőréről, testtartásáról, még akkor is, ha a fejét nem látom. Az történt ugyanis, hogy én nem láttam a bikát, a vadőr nem látta a tehenet. Az öt méter távolság kettőnk között elég volt, hogy egyiket ő lássa, a másikat én. Akkor levontam a tanulságot és addig olvastam az irodalmat, míg ránézésre nem tudtam, hogy a bika körülbelül milyen idős, az már nem is maradt kérdés, hogy tehén-e vagy bika. Egyik másik esetből is azt a tanulságot szűrtem le, hogy az ember mindig nézze meg a vadat alaposan. Kaptam egy selejt bikát az egyik vadgazdaságban. Rendkívül szívesen láttak. Kísérőmmel kimentünk oda, ahol szerinte ez a vad éppen legel. Egy magasles volt ott és onnan megfigyelhettük a bikákat. Már ki is néztük, hogy melyik bikát lövöm meg, fel akarom tartani a puskát, hogy célzok, de a bika befeküdt egy bokor mögé. Akkor jobbra néztem, és láttam, hogy körülbelül ötven méterre tőlünk jön egy magányos hatalmas bika. A szelünk rossz volt a bika felé. Meghúzom a vadász kabátját, az odanéz, abban a pillanatban mondja: lőjek!"

Megnézem:

 

Bársony István: Az én világom

bársony istván, az én világom

"Ez a szokatlan meleg sokat rontott a szarvasbőgés évadján, amelynek a hónapja a szeptember. Az első őszies esőt követő hűvös, derült, csendes napok a legjobbak a szarvasnászra, amikor a vetélkedő bikák hangosak s így bizonyos találkozást remélhetünk velök, cserkészettel közelítve meg őket. De nagy melegben nincsen jó bőgés. A szarvas a meleget nem szereti. Elvonul előre az árnyékos sűrűségekbe, ahol annyira amennyire hűtőzhetik. Keresi a dagonyákat, amelyekben megenyhül. A sűrűségben a légyrajok ellen is a legjobban van védve. Oda menekül tehát. Későn jön ki és korán vált vissza. Ilyenkor még a nászévadjában is lusta; nem hangos, nem bőg; a vadász ne tudja merre keresse és így nem bír rá okosan cserkélni. Akkor is ilyen meleg éjszaka volt. De azért egyik-másik agancsos dalin életjelt adott magáról. Felharsant a vetélytársa kihívó ordítására. Nyögött egyet-egyet a háreme körül. Mély basszussal orgonált egy verset, hogy azután hirtelen elhallgasson. Csend. Hosszú ideig halálos, zsibbasztó csend. Hallgatódzom és várok… Felleghatómat magamra borítva, - hogy éjjeli pongyolámmal fel ne keltsem az esetlegesen erre vetődő szarvas figyelmét, - mozdulatlan fatözsként lapulok meg a helyemen, úgy figyelek. Aki nem bolondja a természetnek, százszor belefáradna és inkább a kunyhó kényelmes felvőhelyén nyújtózkodva álmodoznék, amíg el nem nyomná a valóságos álom. De bennem a természetimádás szomjaztató gyönyörén kívül vadászvér is pezseg; már pedig ez egészen már, mint minden egyéb szívetdobbantó patakja az élet forrásának. Alkonyattól sötét estéig és sötét hajnaltól reggelig mentem, kúsztam, lopództam a nemes vad után, amelyet keresve keresek."

Megnézem:

 

Herman Ottó: Erdők, rétek, nádasok

herman ottó, erdők, rétek, nádasok

"Nyugatnak az eláraszott szigetség füzeseinek, nyárfáinak csak koronái dagadoztak ki az álló, csöndes árból, keletnek gyepes, töréses, sásos mocsárfüzes részletek váltakoztak, mint biztos jelei a mocsárvilág küszöbének. Hátratekintve a kovili pagony tölgyese látszott, fölötte nem kevesebb mint nyolc fehér farkú csonttörő sas keringett és vijjogott. Szóval a táj, a növényzet, a vizek váltakozó képe megfelet Közép-Európa leghatalmasabb folyamrendszere csomópontjának. A madárvilág első beköszöntője az íbiszek egy hosszú sora volt, amint folyton hullámzó, váltakozó láncban a szigetség fölött a töréses helyek felé lebegett – állhatott az vagy ötszáz példányból. Nemsokára egy gyepes felé közeledtünk . A tavaszi nagy áradat telehordta félig korhadó, óriási nyárfák törzseivel. A gyepes déli sarkán egy elhagyott, a vihar által megtépett halászkunyhó düledezett, itt-ott pedig a posványos, sásos ágak a gyepes széléig kifutottak. Ilyen ág végéről fehérlett felém az első fattyúkócsag – egyedül volt, tollazatának tiszta fehérsége szinte vakított. Elrendeltem, hogy az evezősök lapuljanak, a kormányos pedig lassan a madár felé hajtson. A vén kormányos mosolyogva jegyzé meg, hogy kár ezért fáradozni, mert látunk olyat százával. De már ki volt mondva, s így a madár felé tartottunk. Szépen bevért, s én mintegy negyvenlépésnyi távolságból célba vettem. A lövés eldördült, s ami erre következett, az leírni nem lehet. Zsivaj, robaj, akár valami zuhatag hangzott mindenfelől – valóságos madárfelhők keltek szárnyra. Egy hamurakásba dobott bomba, egy pelyvahalomba belekapó forgószél nem kergethet föl több hamvat, több pelyvát, mint ahány madár kerekedett föl a lövésre. Kurrogó, recsegő, fütyülő, sivító, hápogó hangok zűrzavara töltötte be a levegőt, s a fölkelt seregek sokáig gomolyagszerűen inkább kavarogtak, mint röpültek."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Jaguárországban

molnár gábor, jaguárországban

"Hat órakor már sötétedik, háromnegyed hétre teljesen sötét van. Eddig takarékoskodtam a karbiddal, de úgy vagyok ezzel ha használom, világitok vele, ha nem, porlik. Így haszon nélkül fogy. Inkább rátérek a mindennapos esti világításra. Jobb lesz ezzel az esti hangulatom is. Meg azután az éjjeli bogarak, lepkék és különféle rovarok is szívesebben keresnek fel. Nem jó az ilyenképpen túlhajtott takarékosság, mert nem fizetődik ki. Legalább három lámpatöltésre való karbidport öntöttem ki a dobozból. De igaz is, csaliért megyek. A sarkam még sajog, nem is hatolok be messze az erdőbe. A 22-es Winchestert viszem. A závárzatát kinyitom, megnézem töltve van-e? Felesleges óvatosság. Ott vöröslik a töltényűrben a töltényperem. Visszacsattantom a závárt. A második cső, a tár is tele van tölténnyel. Valami kis emlőst, madarat kell csalinak ejtenem. Még a régi, ajándékba kapott brazil katonasapkámat sem teszem a fejemre, jobb lábamon a bakancs nincs befűzve. Éppen csak a szállás közvetlen közelében szeretnék cserkészni. Lefelé indulok a patak mellett. Ide a vízre elég sok kisebb állat jár. Köztük apró rágcsálók is. Lajhárra szívesen tennék szert. Ha fiatal, olyan a húsa, mint a bárányé. Nézelődöm is, mihelyt mögöttem marad a szállás. Lomb folyondár és elég sűrűn orchideafészkek. Csak levélzetük van, virágja úgy látszik ennek a fajtának még nem nyílik. Nem csüng ki semmiféle fantasztikus lakú virág a faágakra csavarodott léggyökerek és levelek szürke halmából. Zümmögés. Néhány rovar, egy aranyszínű fémdarázs húz el mellettem. Sajnálkozva nézek utána. Sajnálom, hogy bogárháló híján elszalasztottam. Szépek, pompázatosak ezek az olvasztott arany vagy más fajtáknál a kék acél színében tündöklő rovarok. Nézzük mi van előttem? Egy „kendermagos” fehér-fekete aprómintás nagy gyík, a pettyes teju turkál vagy hat lépésre tőlem az avarban."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Szarvasok nyomában

széchenyi zsigmond, szarvasok nyomában

"A lépkedő szarvas nem teljesen egymás mögé, nem egy vonalban rakja a lábait, vagyis a szarvasnyom nem „zsinórsoros”. A lábnyomok a mozgás irányvonalának két oldalán helyezkednek el. A nyomoknak a mozgás irányvonalától való eltérését az illető nyom terpesztésének mondjuk. A terpesztésből a bika testi kondíciójára, esetleg korára következtethetünk, agancsához azonban ismét csak ennek megfelelő reményeket fűzhetünk. Az öreg, széles mellkasú bika szélesebben lép, nyoma nagyobb terpesztést mutat. A jól kihízott, nyári „dönérszarvas” pedig általában jobban terpeszti a lábát a leromlott, soványra szűkült szarvasnál. A bikanyom terpesztése mégis mindig világosan felismerhető, míg a tehénnyomé gyakran olyan szűk, hogy már csaknem „zsinórsoros” (egy vonalban futó) nyomnak mondható. Vemhes tehén nyoma – nevezetesen a vemhesség utolsó két hónapjában – erősebben terpeszt, különösen a hátsó lábaké. A lépkedve vonuló vad nyomában mindig világosabban meglátszik a terpesztés, mint az ügető vagy különösen a vágtató vad nyomában. Feltűnő jel, hogy a bika mindig kissé kifelé (franciásan) lép, nyomának hegye tehát kifelé mutat, míg a tehén nyomai egyenesen előre, egymással jóformán párhuzamosan állnak. A bikanyomon tehát, ha azt követjük mindig világosan látszik, melyik a jobb, melyik a bal láb. A bika csülkének hegye (különösen a szilás területeken) tompább, legömbölyítettebb a tehén csülke hegyénél, a bikanyom eleje tehát mindig domborúbb a tehénnyomé viszont mindig hegyesebb rajzot mutat. Minél öregebb a bika, annál tompább, domborúbb rendszerint a nyoma. Igen öreg tehenek csülkének hegye is le szokott domborodni, de legfeljebb csak olyan mértékben, mint a fiatalabb négy-ötéves bikáé. A gyanútlan vonuló csülkös vad nyomképe általában egyszerű nyomláncot mutat, vagyis a hátsó lábak az elsőknek nyomába lépnek. Fiatal bikák gyakran megteszik, hogy hátsó lábak az elsőknek nyomába lépnek."

Megnézem:

 

Fekete István: Öreg utakon

fekete istván, öreg utkon

Alattam észrevétlenül homály szakadt az erdőre. Halkul a dal s a hűvös árnyak elől fészekbe húzódtak az Isten tollas kis síposai, furulyásai, dombérozó, kurrogó, búgó zenészei. Mert nem jó hangoskodni ilyenkor már, amikor a sötétség démonai kinyulnak fekete kezükkel a földből és hideg, titkos zörrenésekkel tapogatják a tavalyi száraz avart. Fülelek, mert a zörgések erősödnek. Ez az a pillanat, amikor a vad kilép a nyiladékokra, tisztásokra, de még lőni lehetne. A zörgés azonban elhal. Talán egér futott a száraz leveleken, talán valami madár. Üresek a tisztások, melyekre odalátok. És ekkor arra döbbenek, hogy valami mozog alattam. Lassan fordítom szemem lefelé. -Egy őzsuta. Közvetlen alattam. Hogy ez hogy került ide - a jó Isten tudja. Kint áll a nyiladék közepén és legel. Fejét idegesen fel-fel kapja és látszólag siet az evéssel. Nézem és szentül hiszem, hogy ez az őz megérzi közelségem és nyugtalanítja. Mindenütt csend, hűvös, tiszta levegő. Fölötte vagyok nyolc-tíz méterre, szimatot nem kaphat, mégis viselkedése olyan, mintha tudná, hogy itt valami nincs rendben. Néz előre, hátra, oldalt közben idegesen harap a fűből és szinte érzem, hogy minden idegével figyel és minden izma meg van feszítve, hogy elugorhasson, ha mozdul a veszedelem, mely benne van a levegőben. Mit lehet azt tudni, hogy a bennem lévő és bizonyára kisugárzó rontási energia, gyilkolási vágy miként hullámzik körülöttem és miként rezdíti mega vad ösztönös félelmének érzékeny antennáját? A kis suta, távolodik tőlem és minél messzebb kerül, annál nyugodtabb lesz. Aztán - hogy egy pillanatra másfelé néztem úgy eltűnt, mint ahogy jött. Észrevétlenül. Megint egyedül maradtam. Egy pár fogoly szaladt kis a nyiladékra. Sietősen, óvatosan. Úgy látszik ezeknek a fészkét is tönkretette a víz. Máskor, ilyenkor nem lehet párban foglyot látni, most sajnos sokat. Esős volt a május és esős a június eleje. A föld egy darabig csak szívta, szívta be a sok vizet, de aztán azt mondta: Elég. Béka nő a hasamban ettől a sok víztől - és becsukta milliárdnyi pórusszáját. És ekkor elindultak a kis esőpatakok a folyok felé, melyek meg dagadtak és gorombáskodtak a parti népekkel, nádakkal, fűzekkel, hídakkal. Mély hangon beszélgettek és kamaszosan folyamkodtak, mert Hankó professzor úr jóvoltából megtudták, hogy még sok esőre van kilátás.

Megnézem:

 

Studinka László: Egy marék vadászemlék

studinka lászló, egy marék vadászemlék

Végre 1957. január elején a legjobbkor érkeztem a Hanyba, mert hajnal óta sűrű pelyhekben hullott a hó a fagyos földre és a jéggel borított vizekre. Az első hó volt azon a télen. Most jött el végre az alkalom, hogy a friss csapázó hóban a sűrűségbe behatolva, a disznók téli tartózkodási helyeit, váltóit megtaláljam, és ottani rejtett életmódjukról valamit kitapasztaljak. Dél felé a hóesés és vagy félarasznyi hó borította be a csendbe dermedt világot. Csapázni aznap természetesen már nem lehetett, mivel a hó a hajnali nyomokat eltakarta, de azért - csak úgy gondolomformán- nekivágtam a Hanynak. Érintetlen volt a fehér lepel, helyenként legfeljebb csatangoló róka vagy egy-egy, napközben is csipegető őz nyomait viselte. Alkonyattal egy többszáz holdas, összefüggő nádas szélén álltam, mely a disznók egyik legkedveltebb tanyája, és ahonnét a vadőrök jelentése szerint a szomszédos "bakhátra" szántott fiatal erdősítésekbe szoktak kiváltani. Holdvilág sajnos nem volt ugyan,  a havas háttérben azonban céltávcső segítségével így is lehetett volna közelebbről biztos lövést tenni. De hiába álldogáltam vagy két óra hosszat, semmit sem láttam, végül a hiábavaló lest megunva és jól átfázva beballagtam az erdőszéli vadásztanyára. A második nap kitűnő csapázási lehetőséget ígért. Közben nem esett több hó, így hajnalban már az összes friss éjszakai csapát mutatta a hótakaró. Virradat előtt már a "Nagyégés" melletti leskosárban ültem a területet felügyelő hivatásos vadásszal. Ez a Nagyégés az egyik legjobb vadtanyája a Hanynak. A tűz előtt vagy háromszáz holdnyi összefüggő égererdő volt, amelyből azonban csak egyes szigetek maradtak. A többi kiégett területet felverte a nád, a rekettye, a kutyabenge, a csalán, és most egy tagba folyó, fagyos idő kivételével áthatolhatatlan, járhatatlan sűrűséget alkot. Nincs abban egyetlen nyiladék, kocsiút sem és aki abba száraz nyár idején is belekeveredik, az bizony örül, ha csaláncsípésektől égő arcát, kezét-lábát hosszú és keserves bukdácsolás után kimenti ebből a vadonságból. Tapasztalatból tudom, mert-igaz, hogy egy ízben-ezt én is megkíséreltem.

Megnézem:

 

Nemeskéri Kiss Sándor: ...Hol nem volt...

nemeskéri kiss sándor, hol nem volt

"A második hajtásnál meredek völgyecskében állottam, előttem hegyoldal lábaserdővel, mögöttem fölfelé vezető meredek part, sűrű fiatalossal. Bal szomszédom lent a völgyben, nagyon messze, jobbról ugyanabban a völgyben, de kissé magassabban állott régi jóbarátom és háborús bajtársam Zsiga. Egyenesen lövő ember, bár fejének és lábának tartása nem egészen kifogástalan, amennyiben előbbit valamikor muszka golyóbisba ütötte, - ami különben nem ártott egyiküknek sem - utóbbit pedig valamelyik disznóvadászaton úgy tartotta, hogy az eltévedt golyó pontosan csizmájába vágódott, ugyancsak komolyabb baj nélkül; éppencsakhogy a varga keresett rajta, orvosoknak már nem jutott. Ragyog minden a télvégi napsugártól, mely a krisztálytiszta, páramentes hegyi levegőben olyan erősen tűz, hogy szinte érzem a barnító erejét, meg zsongító, szinte elálmosító hatását. Az ilyen korai napsütésben benne van az Úristen egész jósága; talán ezért hangolja az embert olyan békésre. Ilyenkor ellenségeinkre is csak szeretettel, mosolyogva (de remélhetőleg mégis elég jól) lődöznék. Az előttem levő lábaserdő felső szélén, a tető irányában sokatígérő bozót, onnét jön majd az istenáldása, ha jön. Jött mégpedig kilenc darab egy kondában, csupa jókora süldő, felnőtt nem volt közte egy sem. Ezért tudtak csak olyan nehezen irányt venni, sokáig még lőtávolon kívül tétovázva szaladgáltak összevissza az oldalban. Végül egyikük rászánta magát és jól meglódult hegyről le, a többi utána. Közelebb eresztettem őket, remélve, hegyről le, a többi utána. Közelebb eresztettem őket, remélve, hogy többet is kiszedhetek belőlük, ami azonban nem sikerült, mert az elsőt kissé hátul lőttem, bebicsaklott, de rohant tovább, úgy hogy második lövésemet is erre kellet tennem, mire begurult egy hóval teli mélyedésbe és ott eltűnt. Ekkora a többi már a mögöttem emelkedő meglehetősen benőtt hegyoldalban szaladt fölfelé a szomszédom Zsiga is tett reájok lövést, melyre - úgy láttam - egyik süldő összerándulva jelzett, hát én arra lőttem, kétszer is; amint utóbb kisült, a sok fa között mindketten hibáztunk."

Megnézem:

 

Báró Huszár László: Kwaheri - Viszontlátásra

báró huszár lászló, kwaheri

"A trópusokban, az ott elefántra vadászó idegenek, a professzionista búrok, sőt az angol hivatalnokok is, gyakran azt mesélik, hogy ez, vagy az az elefántbika, bár jó lövést kapott, mégis csodálatraméltó módon elmenekült és nem került terítékre. Ezért bátorkodom az elefántlövés mesterségéhez megjegyzéseimet hallomásból, tanulmányaimból és saját tapasztalataimból közölni. A pusztulóban levő óriás vaddal összefüggésben, nagyon szomorúak ezek a "csodálatos esetek". A vadvédelem terén semmi szemrehányás sem érheti az angolokat, mert ők a legnagyobb lelkiismereteséggel gondoskodnak róluk, de a vadászok nagy része súlyos tévedéseket követ el, visszaélve a legnemesebb sporttal. Ezeket a sorokat az elefántvédelem jegyében vetem papírra és főleg az sarkal erre, mert napjainkban annyira elszaporodtak a trópusi vadászok és annyi az újonc köztük, hogy szaporodásuk sehogy sem áll arányban a fogyóban levő elefántok számával. A vadászok pusztítását azonban mégis állnák az elefántok, ha a megpuskázott bika minden esetben terítékre kerülne. Csak az a hiba, hogy az engedélyezett 2-3 darabon kívül sokszor ugyanannyi sebzett állat pusztul el nyomorultan a végtelen poriban, több napi járásra a lövés helyétől. Ennek pedig tagadhatatlanul a rossz lövés az oka. A vadász az afrikai elefánt előfordulásának óriási zónájában különféle vidékeken és a leghihetetlenebb helyzetben kerülhet össze a nagy állatfejedelemmel. Nappal és éjjel, a kietlen steppén, bambuszsűrűségekben, az alig áttekinthető őserdőkben, tavak, folyók, nádasok és mocsarakban, síkon, vagy sziklás hegységekben egyaránt találkozhatik vele. Már a terepeknek ez a különbözősége is elegendő ahhoz, hogy a körülményeket alapjában megváltoztassa, hiszen a szívós és határozottan veszélyes nagyvadat egyik alkalomkor teljes egészében láthatjuk, máskor pedig csak egy darabka szürkeség, sőt sokszor csak gyomruk korgása árulja el a közelségüket."

Megnézem:

 

Elek Balázs: Vadászok, halászok a büntetőjog hálójában

elek balázs, vadászok, horgászok a büntetőjog hálójában

"Közismert tény, hogy vannak olyan foglalkozások, amelyek már önmagukban sok veszéllyel járnak. Az erdészek, mezőőrök, halászati őrök, hivatásos vadászok, természetvédelmi őrök a foglalkozásuknál, munkakörüknél fogva fokozottan ki vannak téve különböző támadásoknak. Ez a megállapítás esetenként a sportvadászokra és hobbihorgászokra is helytálló. A halászati őröknek, hivatásos vadászoknak, természetvédelmi őröknek sokszor komoly dilemmát okoz annak eldöntése, hogy keressék-e a nem veszélytelen konfliktust a vadorzókkal vagy esküjüket megszegve inkább elkerüljék őket. A törvényi előírásból következően a hivatásos vadászoknak, halászati őröknek, természetvédelmi őröknek kötelessége a vadorzókkal, rapsicokkal szembeni fellépés, ami viszont egyáltalán nem veszélytelen. Az élet, és testi épség elleni támadások megelőzése végett is joggal merülhet fel az a kérdés, hogy az orvvadászok, orvhalászok, orvhorgászok megjelenésekor, azok esetleges támadásakor milyen jogosultságai vannak a velük szembeni fellépésre jogosultaknak. Az aktuális teendőkkel mindenkinek tisztába kell lennie. Az, hogy a rapsic vagy vadorzó miért támad, bonyolult kérdés. A támadás bekövetkezhet azért, mert tettében megzavarják, vagy a menekülésében megakadályozzák. Máskor a lopott hal és vad megtartásában jelent akadályt a hivatásos vadász vagy halászati őr fellépése. Leggyakoribb a leleplezéstől és a felelősségre vonástól való félelem. Az ellenállás vagy támadás általában akkor következik be, ha a tettenérő el akarja fogni, vagy be akarja kísérni a rendőrségre. A vadorzó tettenérése meglehetősen nehéz, mert állandóan mozog, leshelyét változtatja és ugyanazon a helyen többször nem nagyon jelenik meg. Az esetleg nála lévő fegyver minden más eszköznél veszélyesebb."

Megnézem:

 

Nemeskéri-Kiss Géza: A hivatásos vadász I.

nemeskéri kiss géza, a hivatásos vadász

"A nyulat rendesen keresővadászattal (busirozással) vagy hajtóvadászattal vadásszuk. A hajtóvadászat lehet ismét: 1. Ráhajtás. 2. Körvadászat. 3. Vonalhajtás (stráf). Lesen a nyulat csak az a kocavadász lövi, aki futtában nem találná el. A keresővadászat a legnépszerűbb azért, mert hosszabb szórakozást nyujt és az egész héten a városi iróasztalnál görnyedő embernek vasárnaponkint ez adja a legtöbb üditő testmozgást. Vadtenyésztési szempontból azonban a keresővadászat igen hátrányos, mert ha a nyulak abban a "függőleges alakban járó élőlényben" - az emberben - egy veszedelmes üldözőt ismernek meg, akkor egy idő multán minden ártatlan szántó-vető földmívestől is riadtan fognak menekülni, sohasem nyugszanak meg és egy részük a területről ki is fog vándorolni. Ha ellenben csak egyszer-kétszer egy évben vadásszuk le a területet és az év többi részében puskalövés sem esik a nyulakra, ezek bizalmasokká válnak és nem fognak a határban járó szántó-vetőktől se megriadni. Emellett, a keresővadászatnál mindig több nőstény nyúl kerül terítékre, mint kan, mert - különsen ősz vége felé - a kannyulak annyira éberek, hogy még lőtávolon kívül ugranak fel. A bizalmasabb nőstény-nyulak bevárnak és hátizsákba kerülnek. A vizsla nélkül kereső vadásznak figyelemmel kell lennie arra, hogy éjjel és hajnalban honnan fujt a szél, és amennyire lehetséges, ezt a szélirányt követve vadásszék. A nyúlnak ugyanis szemhéja nincsen, azaz szemei mindig nyitva vannak. A nyúl vackában pihen, de nem alszik lehúnyt szemmel! Miután azonban a szembevágó hideg szél kellemetlen neki, vackát rendesen úgy ássa meg, hogy háttal legyen a szélnek: farát pedig a szél ellen védje meg a barázda, illetőleg a vacok feneke. Ha tehát a vadász ezt szem előtt tartva, szél után vadászik, nagyobb esélye van arra, hogy a vackukban pihenő nyulakat hátulról és nem nyitott szemük felől  közelíti meg, azok kevésbé veszik őt észre és közelebbről kelnek."

Megnézem:

 

Gyimesi György: Ázsia végtelen vadászmezőin

"Az egyre táguló völgy ritkán benőtt alján egy vadkörtefához érkezünk. Alatta, bennünket megelőzve, már másvalaki is járt a reggel: széles medvetalpak taposták a sárba vackor után kutatva a patyolatfehér havat. Ez aztán a szerencse! Mindjárt kora reggel friss medvecsapára találni ebben az erdőben nem mindennapi dolog. Nem volt nehéz kibogozni a fa körül összekuszálódó nyomokból, hogy merre távozott a mackó. Gyerünk utána! Egy darabon a völgy iránt haladt, aztán felkanyarodott balra a meredeknek, és a ritka állományú, de annál sűrűbb aljnövényzetű lomberdőbe váltott be. A nyomok tisztán pecsételődnek a hóba, jól láthatóak, könnyen követhetők, mégis nagyon lassan haladunk előre, Guram szerfölött óvatos. Nyilván a medve okozta balesete tette óvatossá, de az is lehet, hogy csak azért ilyen elővigyázatos, mert nem akarja idő előtt megugrasztani a közelben sejtett medvét. Társam minden öt-tíz lépés után megáll, hallgatózik, néha leguggol, és úgy kémlel a bokrok sűrűjébe. Ilyen tempóban persze még órák múlva sem jutottunk el messzire. A medve, amelyet reggel perceken belül reméltünk elejteni, még most délben is legalább olyan távol van, mint amikor a nyomára ráakadtunk. Hiszen idáig egyenletes tempóján nem lazított, sehol le nem heveredett, sehol pihenőt nem tartott. Nem úgy mi, akik már legalább százszor megálltunk, többnyire fölöslegesen, csak az óvatosságnak és nem a fáradtságnak adózva. A nyomok sem olyanok már, mint reggel voltak. Előbb szürkülni, majd az olvadás előrehaladtával terebélyesedni kezdtek, és most már helyenként hosszú métereken teljesen eltűntek. Hol van már a reggeli lendületünk és elbizakodottságunk! Csüggedtségünkhöz nagyban hozzájárult a latyakossá vált hó is, amely bár a földön már majdnem teljesen elolvadt, a fák és bokrok ágain még tartja magát, és minden érintésüknél jeges zuhanyként szakad a nyakunkba. A medve, velünk a nyomában, a nap folyamán szinte teljesen körülgyalogolta a kúp alakú hegyet. Valahol a hegy túloldalán csapája kivezetett az erdőből, és széles rétet keresztezett. Az ám, de merre?"

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt

"Ellobbant, kigyúlt, azután megint derengve parázslott, kísértett az éjszakában nyughatatlanul, mint a lidérctűz. Sátánfiak kósza két lámpása, törpék gépkocsijának kaján zöld szeme, úttalan utakon vitte a rontást. A sötétséggel együtt bújt elő valahonnan, s nappalra ugyanott lapult meg, ahol a sötét: rókatárnák kriptájában, korhadozó vén fák feketén tátongó üregében. Vadmacska volt. Kandúr. Teremtetett átoknak, rettenetnek, pokol kerítőjének. Így bocsáttatott el a világra. Hogy mikor? Bajos ezt megmondani. De megszületésekor nem jött még ő a világra. Születése után is csaknem ugyanolyan tehetetlenségben hevert, mint azelőtt, s négy testvéréhez majd ugyanolyan szorosan hozzáfűzve. És éppen olyan feneketlen szuroksötétségben is, hiszen kezdetben vakok voltak mind az öten. Szoptak és fáztak - ennyiből állt csak a különbség. Amíg szoptak, erre az időre megelevenedtek, irigykedtek, tolakodtak, gyűlölködtek. De mihelyt nem szoptak, kialudt bennük minden egymás ellen acsarkodó indulat, minden egyéniség: halomnyi összekuszált, lomhán rengő puhaság voltak, nem külön életek. És ezt őrizte az anyjuk, mint a mesebeli sárkány a mesebeli kincset. Köréje feküdt, föléje húzódott, saját szép, eleven testét borította rá minden rossz ellen. És ez az ötszájú csúf, mohó gubanc szívta ki belőle mind az édes anyatejet, ezt a sok-sok, irgalmatlanul összegyilkolt, idegen életekből szűrődő varázsitalt, amelynek véres szüretjére gyakran suhant el kölykei fölül a vadmacska. Neki jutott a szüret minden dolga., gondja, veszedelme, kicsinyeinek csak az édességét hozta volna haza. Azonban a tej ártatlan fehérjén mégis piros indulatok nőttek, langyosságán forró szenvedelmek, mézén keserű mérgek. Nőttek a kölykek, s a szemük lassan nyiladozni kezdett. Sokat nem látott a világból akkor sem, amekkorra kinyílott."

Megnézem:

 

Dr. Heltay István: Vadásziskola

"A természetvédelem és az intenzív apróvadgazdálkodás érdekei között is van bizonyos ellentét. A természetvédők azért kifogásolják a mesterségesen nevelt apróvad túlzott kibocsátását, mert ezek az őshonos fajokkal táplálkozási és élőhelyi kompetícióba kerülhetnek (például fácán-fogoly). A folyamatosan nagy számban kibocsátott, mesterségesen tenyésztett állat parazitózisok, betegségek előidézője lehet, és a vadon élő, azonos fajú állatfajok esetében a genetikai keveredés és a leromlás veszélye is fennáll (tőkés réce). A természetvédelem álláspontja szerint az ilyen jellegű intenzív vadgazdálkodásnak kizárólag a vadaskertben van létjogosultsága. Nem kifejezetten természetvédelmi és vadgazdálkodási, hanem inkább ökológiai problémát jelent az idegen állatfajok betelepítése, behurcolása. Az ökológia tudománya az idegen állatfajok betelepítését többnyire károsnak tartja, nemcsak azért, mert ezzel meghamisítják a faunát, hanem azért is, mert egy alkalmazkodóképes agresszív faj kiszoríthatja az őshonos állat-és növényfajokat. Számtalan tengeri szigeti példa bizonyítja a betelepítés, behurcolás veszélyességét, miszerint a nem honos patkányok, kutyák vagy macskák szinte teljesen tönkretették az őshonos növény-és állatvilágot. Nem is túl régen a magyar vadgazdálkodásnak is voltak tévelygései ezen a területen, amelyek a hazai vadászati lehetőségek színesítését célozták meg. Szerencsére a faunaidegen vörös fogoly, vadpulyka, kanadai lúd és szikaszarvas nem volt alkalmas a meghonosodásra. Természetvédelmi törvényünk egyébként szigorúan szabályozza ezt a kérdéskört, mely szerint Magyarországon nem honos növény-és állatfajok betelepítéséhez a természetvédelmi hatóság engedélye is szükséges. A természetvédelem és a vadászat-vadgazdálkodás a felsorolt ellentmondások és látszólagos ellenérdekeltségek ellenére sem egymást kizáró, sőt inkább egymást feltételező tevékenység. A célok végső soron azonosak vagy egymáshoz nagyon közelállóak."

Megnézem:

 

Kittenberger Kálmán: A megváltozott Afrika

"December 21-én érdekes elefántos napom volt, bár hallgatott a puskám. Esős hajnalban nagyon rossz volt a járás a harmattól, esőcsöppektől roskadozó bivalyfüvesekben. Embereim harmatpaizsul egész subákat kötöttek száraz banánalevelekből. Természetesen őket járattam magam előtt, de még így is nyakig vizes lettem. Eredetileg Albert-Nyanzához akartam leereszkedni, de úgy kilenc óra tájban friss elefántnyomok keresztezték ösvényünket és így némi gondolkozás után rászántam magam e nyomok követésére. Nagyon nagy volt ezen a vidéken az elefántjárás. Már a friss csapás felvevése előtt is sok szélesre taposott párnapos és régebbi elefánt-országutakat kereszteztünk. A nyomok eleinte nem voltak nagyon biztatók, de titokban azt reméltem, hogy a csapathoz talán csatlakozni fog egy-két jó bika. Sokáig mentünk az elefántnyomon, melyhez több új nyom is csatlakozott. Az embereim már nagyon visszafelé kívánkoztak, ami érthető is volt, mert azt remélték, hogy Albert-Nyanza lapályain lövök számukra egy-két vadat. A terep, bár nagyon hullámos, aránylag könnyű, mert csak a völgyekben volt igazán magas elefántfű, az ott folydogáló patakok mentén. Különben jobbadán satnyább elefántfüves vagy bivalyfüves részeken mentünk át és az elefántok símára taposott friss csapáján könnyen is esett a járás. Végre egy termitadombról megpillantottam a túlsó hegytetőn egy kisebb csapat elefántot. Jó ideig tartott, míg a völgybe leereszkedtünk, majd megint felkapaszkodtunk az elefántok helyéhez. Mikor már hallottuk őket, egyik emberünket feltoltuk egy fára, ki azonnal számolni kezdte - 5-7-8 elefántot látok - pár lépésnyire levő állatokat. Hiába integetünk neki, hogy milyenek az agyarak, nem ad választ. Csak azt suttogja, hogy két nagyon nagy állat van közöttük és lassan felénk mozognak. Embereim segítségével én is felkapaszkodom a fára és elfoglalom emberem helyét, ki egy emelettel magasabbra mászik fel. Valamit meghallottak vagy a szellő libbentett egy pillanatra valami áruló szimatot, mert nyugtalankodni kezdtek és egy kicsit felénk is vonultak, miközben persze egy-egy ormány szimatot keresve nyúlott fel a magasba."

Megnézem:

 

A szarvasok háreme - Magyar írók vadászelbeszélései

"Kutyáink, Diana és Vadász messze elkalandoztak az első felvett nyúllal, s távolról hangzó csaholásuk, melynek csengését elvette a dombokat borító hó lágysága, nyári délutánokon hangzó könnyed légyzümmögéséként verődött hozzám. Az éjjel hullott friss hó fehérségétől megbabonázott hegyek szinte döbbenetes némasággal bámultak egymásra. A meleg hótakaróval borított borókabokrok álmodozva aludtak, itt-ott fehér köpönyeges, égbe nyúló fenyőóriás állt őrködve felettük. A roskoványi domb irányában - mintha csak a hóban úszna lassú szárnycsapásokkal - egy  barna tollú ragadozó tartott rendes őrhelye felé, s mikor a fenyőfa tetején lebegve elhelyezkedett, ebbe az eseménytelen várakozásban mintha egy történet ért volna véget. Aztán előbukott a nap. A havas vidéket hirtelen fénycsíkok és kékes árnyékok futották végig. A csúcsok mintegy varázsszóra vakítóan emelkedtek ki a vonaltalan fehérségből. Valami édes bizsergés rázta meg a tájat a nap meleg csókjai nyomán, s halk csilingelés támadt, mikor a sugarak ezrei széjjeltöredeztek a hókristályok tűhegyein. De ezt inkább látni, mint hallani lehetett. Majd a piciny napsugarak halk kacaját hallgattam, amint búvócskát indultak játszani a hóköpönyeges borókabokrok közt, s amint ide-oda szökkeltek egymást kergetve, parányi kezük érintésére apró hólabdák indultak meg a hókupacok oldalán. Ragyogott minden, csak a távolabbi fenyvesek néztek komoran farkasszemet egymással. Ők nem értékelték a sok szépséget, ami egy napsugaras téli délelőtt mozdulatlanságában rejtőzik. A Mardunya-hegy felől halk zene szűrődik felém. Ott kopó hajt. Vadászik valaki. Kérdőleg pillantok apám felé. A domba aljában állt már egy félórája mozdulatlanul, puskával a hóna alatt a térdig érő hóban. Mint egy bronzszobor márványtalapzaton. A hangra figyelt, majd felém nézett, s megindult fel a dombon hozzám."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Holdárnyékban az őserdő

"Szombat. Napkelte. Végre, feljutottam ide a gerincre, az irtás határára, ahol az őserdő kezdődik. Lenn a Tapajos. Zuhog a napfény, és én belépek a szélén pörzsölt levélzetű vadonba. Félhomály fogad, párásság. Csönd. Avar, korhadásszag. Hullt rőzse roppan kopott tornacipőm alatt. Körülöttem lomb sátor, élő és holt törzsek sűrű, inda fűzte összevisszasága. Vastag, egymás fölébe növekedő, több "emeletes" növény és indarengeteg. Lenn és fenn - mindenütt - rovarok, hangyák sürgő világa. Zizzenő, finom a bogárnesz, csak úgy hallani, ha minden figyelmemet rászánom. Óriási, kék fürkészdarázs zizzen el mellettem, eltűnik. Sajnálom, hogy nem szedhetem gyűjtésembe. Termeszekre találok. Barnák, és kéttüskés fejükön hatalmas, ártalmatlan rágó. Sűrűn vonulnak. Hová? Nincsen kedvem megkeresni. Nyilván lombfölddé korhasztandó levélszeletkékért vonulnak. A lombföldben, kúpjaik mélyén, egyedüli táplálékukat jelentő gombatenyészetüket gondozzák. Körülöttem több termeszkúp, élő fatörzsek köré rakva. Odább réges-rég kihalt termeszerődítmények. Belsejükből rég kikorhadt a fa. Nesz voltaképpen semmi. Csak néha hull, csörög alá valamiféle fennakadt ágkorhadék. Csönd van körülöttem. Csak saját vérem zenéjét hallom fülemben, és ezt a súgást is csak akkor, ha odafigyelek. Más világ ez, mint ami odakinn az irtáson ölelt. Tegnap végre visszatértem ide, ahonnan kiszakadtam. A kinti irtáson talál majd helyet a Ford-ültetvény hatalmas narancs meg másféle gyümölcsöse, amelyekhez a gyümölcsfa csemetéket Belémből ideirányítottuk. Abelardo most nincsen velem. Másfelé barátkozik a vadonnal. Vele, a mellőle nem távozó Milton. Lenn, a fazenda előtti folyamrészen, az éjszaka végén kötötték ki az ideérkezett jókora uszályt. Kirakodásra vár a tömérdek facsemete, banángumó."

Megnézem:

 

Csathó Kálmán: Vadászzsákmány

"A magasles három bükkfa köré építve, olyan nagy volt, mint egy szoba. Vastag szénaréteg takarta a padozatát. Aladár Pistával együtt kényelmesen megfért rajta akkor is, mikor lefekvésre került a sor, mert a disznó este csakugyan nem mutatkozott, meg kellett várni a hajnalt, amikor, Isten tudja, honnanjövet el szokott defilirozni a leshely alatt. Amint végigfeküdtek, Pista tüstént elaludt. Aladárnak azonban nem jött olyan hamar álom a szemére. Lilikére gondolt, aztán az úszóruhára, aztán arra, hogy mégis csak öregember lesz húsz esztendő mulva, Lilike pedig még akkor is fiatal asszony, ami nem jó dolog... Azaz hogy dehogy nem jó dolog! Fiatal feleség mindenképpen jobb, mint az öreg és nem az nem jó, hogy Lilike még akkor is fiatal lesz, hanem az, hogy ő nem lesz az többé. Na de hát, Istenem nem szabad az embernek arra gondolni, hogy hogy lesz húsz év mulva! A fontos az, hogy most még fiatal, semmi baja a világon, mindössze orrsövényét kellene megoperáltatni, mert íme, most is milyen kellemetlen, hogy nem lélekzik szabadon, csak ha a jobboldalára fordul... Forduljunk hát jobboldalra és próbáljunk aludni!... Behunyta szemét és már éppen kezdte érezni azt a kellemes zsibbadást, amely az elalvást meg szokta előzni, mikor hirtelen arra riadt fel, hogy a vaddisznó ott röfög közvetlenül mellette. Mi ez? Hát hogyan mászhatott fel ide a létrán?... De amint felocsúdott félálmából, már tisztában volt vele, hogy nem a disznó röfög, hanem Pista horkol. Ejnye, azt a!... Oldalba bokszolta a fiút, ez erre megfordult, pár pillanatig csendesen szuszogott, aztán újra rákezdte a fűrészelést még hangosabban. - Hallatlan! - mérgelődött Aladár magában. - Ilyen fiatal gyerek, huszonöt éves és úgy horkol, mint egy öreg serfőző. - Újra fölkeltette és rámorgott: - Ne horkolj úgy, az ebadtát! Pista dünnyögött valamit és újra megfordult. Egy darabig csendben volt, Aladárnak sikerült is elaludnia, de mikor később újra felérzett álmából, megint úgy harsogott mellette a fiú, mint a gőzfűrész."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Ahol az ösvény véget ér

"A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni most még csak én tudom. Lehetséges, később mások is megtanulnak benne olvasni, megismerik az ősvadon most csak kevéssé ismert szépégeit. Odahaza is meg-megszállt ilyen erdei hangulat, gyermekkorom szép bakonyi kalandozásainak sűrűjében. Az akkor vadnefelejcs kéksége most a rám boruló forró övi égboltozat kékségében tündököl, az erdei harangvirágok szívemben kondulnak. Jó ez a rokoni emlékeztető az itteni szépségek érzékelésére. Láthatatlan ez a minden köteléknél erősebb lánc, amely a mondabeli Prométheusz módjára ideláncol az őstermészet óriási sziklájához. A vadon sok alakban jelentkező keselyűje, a láz, a nélkülözés, hárítható és háríthatatlan bajok forrása, sűrűn belém szaggat. Soha senki itt ingyen nem kap semmit. Fizetni kell errefelé mindenért a csend szimfóniáiért, az eget zengető, villámterhes mennydörgésekért, az őserdő avaráért, a legparányibb és a legnagyobb zsákmányért. Néha szinte visszalépek, mikor az őserdő fellebbenti előttem valamelyik titkát rejtő fátylát, vagy felém mutatja foga fehérjét. De ezért sohasem haragszom, hiszen mindig háríthatok. Acélt markolva állok most is az őserdőben. Emellett nagy erőt jelent az önmagamba vetett hit. Néha ezt a hitemet - elmosolyodom - nagyon is megcsúfolja a vad, fékezhetetlen természet. A belső erő azonban mégis éltet, folytonosan előre, előbbre visz. Soha nem hagy sem szellemi, sem fizikai tespedésbe. Többször hallottam panaszképpen Amazonas-szerte gyűjtő európai vadászoktól, hogy "üres" az őserdő. Üres bizony annak, akinek üres a szíve és belső világa, nincs igazi erdei elhivatottsága. Igénytelen indiánként, erdei caboclóként kell itt élni, osonni a járatlan vadonokban. Sokszor lépésnyi távolságból kell elejteni a riadó, hirtelen kelő, menekülő állatot. Ha ezzel a vadásztudással, az indiánok osonásának készségével rendelkezik az európai, az őserdő, az ingovány egyszerre élettel, vaddal, szépséggel telik meg."

Megnézem:

 

Szurmay Sándor: Vadászemlékek, horgászélmények

"A Pálffy gróf királyfai uradalma hagyatékgondnokának, Bernáth Géza barátomnak szíves meghívására 1914. június hó elején elmentem őzcserkészetre e pozsonymegyei uradalom Tárnok alatt fekvő csádés-nedves nagy rétjére. Sík terület ez, vízlevezetőcsatornák egész hálózatával, amelyen az áttekintést csak az árkok mellett itt-ott levő fűzfabokrok korlátozták némileg. Az árkok 2-300 lépésnyire egymástól párhuzamosan haladtak és ugyanilyen vagy talán némileg nagyobb távolságra harántárkok voltak, úgy, hogy az egész terület nagy része szabályos négyszögekre volt beosztva. A fű lekaszálása előtt ezen a területen az őzek nappal részint fűben, részint pedig az itt-ott, az árkok mellett levő fűzfabokrok árnyékában egyenkint vagy többen együtt heverésztek. Hajnalban és este pedig látta az ember valamennyit., amint legelésznek, talán 20-30 darab vagy még több is. Ilyenkor nem volt ajánlatos a cserkészet, mert mind éberen figyelt a szabad területen és az első őz, amely megriadt, elbolondította a többit is. Annál élvezetesebb lett azonban a cserkészet világos nappal ezen a helyen, amidőn a vadász az árok mellett haladt, a vadőr pedig a párhuzamos szomszéd árok mellett ment. Minduntalan ugrott ilyenkor egy-egy vagy több együtt fekvő darab és az őz szokásához híven szaladt vagy 50-60 lépésre, ott körülfigyelve megállt, a vadásznak pedig volt ideje és módja előkészülni a lövésre és a válogatásra. Így vadásztam én 1914. június 8-án szép verőfényes, meleg, szélcsendes napon, midőn egy harántárkon átkelve tőlem balra vagy 25 lépésre felugrott egy őz és egyenesen a tábla közepe felé tartott. A magas fűben tőlem elfutó kistestű darabon csak azt láttam, hogy a fején valami nagy csomót hord; parókás baknak gondoltam és elhatároztam, hogy amint megáll, melövöm. Vagy 80-90 lépésre tőlem csakugyan megállt, felém mutatta az oldalát és én, mivel nem volt időm az agancs további gusztálására, mert a következő pillanatban már újból megugrik, leterítettem."

Megnézem:

 

Fekete István: Rózsakunyhó

"Előző este esett pár szem eső, reggelre elseperte a szél a felhőket, és csillagos szép időben indultunk el arra a bakra, amelyről mostanában úgy beszélünk: "Az a bak!" Minden erdőnek vannak ilyen csodái, melyekről semmi biztosat nem tudni, mert senki pontosan nem látta, de arra esküszik mindenki, hogy "agancsa egy arasszal van a füle fölött". A szálasban " töksötét" volt. (Ezt a jelzőt úgy olvastam valahol, és azért használom, mert talán beleköt valaki, és megmagyarázza, mit jelent. Mert sötét a szurok, az éjszaka, és még sok minden lehet sötét, de a tök? ...) Hagyjuk azonban a tököt. Botladozunk a szálasban; a fák koronáján már végigsuhant a derengés, és meg-megálltunk, mert a halk neszek még éjszakaiak voltak. És nem beszéltünk, mert suttogni kellett volna, a román vadőr pedig fennhangon se ért meg, nem suttogva. A hegytetőn már hajnal volt. A nagy fák halkan suttogtak az ébredő erdő felett, és a túlsó domboldalban erélyesen riasztott egy bak. Nem a mi bakunk volt, nem is törődtünk vele, de itt már csendesebben jártunk. A szálas alagútjából kilátunk a vágásra, de ott sem mozdult semmi. A harmatos füvön csendes járás esik. Minden zaj nélkül elérjük a helyet, ahol a kivilágosodást meg akarjuk várni. Csend van. Én azon gondolkodom, hányszor írták le, hogyan lesz az éjszakából szürkület, hajnal, világos reggel, és hányan leírják még, mert minden ébredés új és más, mint maga a tollat dirigáló emberi lélek. A vadőr csendesen szuszog mellettem. Nézi ő is az erdőt. Nemrégen más urakat is vezetgettem itt; volt köztük miniszter is, aki azonban nem adott borravalót, ezért vadőröm szívéből kiesett. -Nem volt úr - mondta -, nem volt jó ember. - S én nem rontom el a kedvét. Nem volt úr, és rossz ember volt! Éppen én legyek más véleményen? Közben világosodik. Színe van már a virágnak, fűnek, és a bárányfelhők között józanul és halványan ballag a holdvilág. Mellettünk a hagyásfán egy lappantyú gondolkodik, hogy folytassa-e titokzatos szárnyalását, de aztán meggondolja magát, és eltűnik az öreg erdő homályában."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Horgászom az Amazonason

"Nézem a háromméteres botot, a végén a zsinegre csavart buktatót, a belészúrt horgot. Talál hozzá a szöcskecsali. Másik igapóhoz megyek. A piabinhák nem vetik majd meg a szöcskecsalit. Ötven lépésre lehet a kerek tó, amelybe áradáskor, tehát nemsokára, betör az igarapé vize, hatalmas, élő víztükörré változtatva a most cserjésektől, zöld sásmezőktől tagolt tájat. Szerte, amerre csak nézek, sötét, vadonszegte szigetpartok, vizek. Magányosság, napvágta, csillogó víz. A meleggel most már nem törődöm. Majd tüzessé forrósítja a nap a kajmánok nyomaitól valaha feltüremkedett sarat. Tupi legyen, aki a maga elszarusodott, bőrkeményedéssel teli talpán itt, a sütős agyagon egyáltalán megáll. Megviselt bakancsom megvéd az égető talajon. Szomjas vagyok. De semmi esetre sem kívánok inni a forró, parti léből. Amott - nézek előre - másik igapo, zöld és árnyékos cserjés, vízig érő földhát. Mocsár, aminek partját alkalmasint nem szárította kővé a nap. De odaérve látom - itt is meleg a víz. Lépéseim, ha nem vigyáznék, visszhangosan döngenének. Nem szeretem megzavarni a táj csöndjét, mert ezzel elriasztanám az esetleges zsákmányt. Zsákmány pedig mindenütt kínálkozhat.. Piabinha kellene, de túl sok a kajmán. Már kiették az igapóból az ottmaradt halakat. Felém fordulva, talán zsákmányt remélve figyelnek rám a kajmánok a vízből. Valamiféle általam érzékelhetetlen kajmán jelzés mehetett át az igapón: ügyelj! Vigyázz! Elmosolyodom. El kell hessentenem a kajmánok zsákmányt kerítő reményét. Az árnyékos cserjést a földhát szélesedésén igyekszem megközelíteni. Oda telepszem be a cserjék alá horgászni - határozom el. A cserjés - lassítom lépéseimet - háromszáz méteres körzetben az egyetlen hely, ahol valamiféle emlős rejtőzhet. Olyan a lombozat a maga árnyékosságával mint valami óvó rejtek. Csak a víz felőli részt látom, mögötte mindent rejt a domb. "

Megnézem:

 

Vadászírók elbeszélései: Ébred a dzsungel

"Egy mocsága törzsbeli fiú volt velem, aki a sörétes puskámat hozta, és egy pálmarostból készült kosarat, mert akkor madárgyűjtésre indultam. Mikor oroszlánom összeesett, odaszóltam az erősen visszahúzódott emberemnek, hogy szaladjon, és hívja az otthon maradt három embert (ennyiből állott akkor az egész szafárim, azok közül is az egyik gyerek volt), és hozza el a fényképezőgépemet is. Emberem azonnal elsietett, én meg, hogy jobban lássam a lelőtt oroszlánt, néhány lépést tettem feléje; a fű teljesen eltakarta. A sebzett állat helyéről hangzó mérges, fenyegető morgás azonnal "állj"-t parancsolt: lövésre kész fegyverrel vártam a támadó előbukkanását. Nem kellett soká várnom! Mikor a felém törő oroszlánt megláttam, fejét véve célba, rögtön lenyomtam a ravaszt, de csak egy hitvány csattanás hangzott. Puskám csütörtököt mondott! A következő pillanatban az oroszlán már mellettem  termett, és mancsával a combomra vágott - éppúgy, ahogy a macska szokta a hozzákapó kutyákkal -, ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam, és úgy próbáltam távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra később sem tudtam pontosan visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajt, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt, a fegyver a jobb kezemben maradt. Ekkor hirtelen leismételtem egy másik töltény, és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de oly szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be, és a koponyát összezúzva azonnal halálát okozta. A rövid küzdelem közben mindvégig hátamon hevertem. Mikor feltápászkodtam, bizony szomorú alak lehettem: ruhám mind letépve, és mindenem merő vér."

Megnézem:

 

Fekete István: Barangolások

"Elindult már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája. Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények... de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem "úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac... És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe. Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé  válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől... Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya. Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszaki ájtatosság is, melyre felébred az asszony. És megszólal: - Hallja, hogy kelepel a gólya? - Nem, nem hallom... egyébként is alszom... - Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni... Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni. - A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus... - Mindegy. Most megbeszélhetjük... Sóhajtottam. Legyünk túl rajta. - Az nem megy olyan könnyen - mondtam. - Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos..."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Pálmakunyhó az őserdőben

Aláírt!

"Úgy mozog odalenn az óriáskígyó, mint a lassított film. A Winchester felhúzott, hátradőlő kakasára pillantok. A töltényt elsütő gyúszeg kerek kis korongja szinte lesi a kakas életet pusztító rácsapását. Célba veszem a zsákmányt gyűrő anaconda fejét. El kell pusztítanom, mert élve nem tudom elfogni. Így legalább megmarad a bőre. Múzeumi célra kitűnő, mert magam nyúzom. A nagy óriáskígyók, a kifejlett példányok bőre a legritkább esetben alkalmas múzeumi célra, mert a caboclo, ha el is ejti, lusta a dudoros fejről lenyúzni a bőrt. Egyszerűen levágja a nyaknál. Így aztán a bőr tudományos célra hasznavehetetlen. Felemelem a Winchestert. Célzok. A széles, dudoros és erőteljes fej, az első csigolya előtti koponyarész, rajta "ül" puskám nézőkéjén, célhasábján. Négy lépésre lehet az anaconda a mederfenéken. Céllövöldében sem lehetne nyugodtabban lőni. Lövésem beledörren az erdei némaságba. A mederben szétcsúsznak a törzsgyűrűk. A sucuriju fején átment ólomdarab - úgy látom - belevágott a cutiába is. Sokat már nem ront. Lekanyarítom vállamról az iszák feketére izzadt szíját, lecsapott ágcsonkra akasztom. A Winchestert a parton hagyva, leereszkedem a mederbe. Az anaconda kimúlt. Megfordítom. A döglött, forgáccsá tört csonttú agutit - így is nevezik a cutiát - feldobom a partra puskámhoz.  Ott majd megehetik az erdei dögevők, ha meglelik. Kinyújtoztatom a jó comb vastagságú óriáskígyót. Végigmegyek mellette, s hanyatt fordítom. Sárga hasa, mint a kikirics. Mászópajzsai félelmetesen nagyok. Késem borotvaéles, de alig fogja a kemény hasi bőrt. Mintha száradóban levő marhabőrt vágnék, olyan szívós. Öreg jószág, legalább nyolcvan esztendős. Ennyire tartom, mert durva, megviselt sérülésektől forradásos bőre küzdelmekkel teli, viszontagságos életútról beszél."

Megnézem:

 

Nemeskéri Kiss Sándor:...hol nem volt...

"Lakásomtól éjjel háromkor indultam, egyórai szekérút; mire a területre értünk, már kivirradt, gyönyörű, harmatos hajnal; a laposokban könnyű, fátyolszerű párafoltok. Meglehetősen sík, csak néhol enyhén dombos, cser-és akácfiatalosok, sűrűségek, melyekbe nehéz belátni; segítség az elszórt tisztások s a szép, széles nyiladékok, melyeken  nemegyszer állottam már a téli vaddisznóvadászatok alkalmával. De milyen más akkor minden! Megnézem egy-egy régi állásomat, ahonnét száz lépésnél továbbra is belőhettem az erdőbe - most húszra se lehetne, annyi a lomb. Vadőr nincsen velem, hiszen a kocsis jól ismeri az irányokat, meg én se vagyok idegen ezeken a kedves helyeken. Mert nagyon szép tud lenni az ilyen lombos, bár sziklák nélküli erdő is, habár persze más, mint amilyenre a zólyomi hegyekbe sóhajtom vissza magamat. A felvidéki erdők csobogó hegyi patakjai, suttogó fenyvesei, ezernyi virágtól  pompázó rétjei és mohos sziklái olyan emléket hagynak bennünk, hogy kezünk némán szorul ökölbe. No de hát ha egyelőre nincsen pecsenye, jó lesz a főzelék is, különösen ha ilyen finoman van elkészítve, mint az itten: gondosan óvott és ápolt vadállomány, nem túlságosan "agyonmérnökölt" erdő. Minthogy azonban sok a szarvas, természetesen évről évre kevesebb az őz; friss disznótúrások mindenfelé, nagyokat zökken rajtuk szegény vadászkocsink. Az első vad, mely elibénk került, egy domború homlokú, csodálkozó szemű pettyes szarvasborjú volt, mely csak nagy sokára ugrott vissza a kissé beljebb álló anyjához. Olyan ártatlan-bambán viselkedett, hogy szinte nehéz elhinni, miszerint ezekből a bámész tekintetű bibaszkákból válhatnak azok a "rafanérozott" vén bikák, melyek olyan gyakran és huzamosan képesek velünk kibabrálni. Tehenet és borjút jócskán láttam, de a nap is feljött már, mire az első őzeket megpillantottam."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Négyen a vadonban

Dedikált!

"Elégedetten igyekeznek kifelé a fújó, kapálódzó, apró jaguárokkal, én pedig összeszedem az avaron heverő puskákat, és pillanatig eltöprengek az elejtett jaguár mellett. Hogyan neveljük, tartsuk életben a három értékes jaguárkölyköt? Mert az indián démonhit istenével, a hasas állatokat védelmező szem nélküli Curupireval aligha gyűlik meg a bajunk, annál inkább gyűjtőutunk élő szaporulatával. A napsütötte fövenyen a többiek kicsomagolják, és az egyik ketrecbe eregetik az ellenkező, szelídíthetetlen kis fenevadakat. A láda kígyószaga cseppet sem tetszik apró vendégeinknek. Juan, aki közben mély, vérző karmolásokat szerez, nem elnéző. A "tettes" szédülten imbolyogva igyekszik lábra állni a pofonok után. Abilio ráfordítja a rozsdát, görbe szeget a bőrszíjon függő ládatetőre. Az oncához igyekszünk. Hátha a hím tiszteletét teszi, rátalál az avarravatalon nőstényére. De semmi. A nehéz jaguárt kivonszoljuk, legázolva a páfrányokat, az aljnövényzetet. Karmos mellső lábaiba ketten-ketten kapaszkodunk, a homokpad szélére vonszoljuk, és szaporán vágunk, nyúzunk késeinkkel, lehúzzuk a fehér hártyás dögről a furcsa illatú, foltos bőrt. A puha bőrhajlatokban, különösen a lábak belső felén, szép számmal akadnak kullancsok, elnyírjuk őket az éles pengével, nehogy valamiképpen átmásszanak hozzánk. A fejlettebb példányok egynémelyikét kihúzom, és a széles szájú rovargyűjtő üvegbe hajítom. A jaguár bőréből több kullancsfélét sikerül összeszednem. Nem hinném, hogy ezeknek az onca is úgy örvendezett életében, mint ahogy most én. Babnyi példányok is akadnak köztük. Legényeim még nem vérbeli rovarvadászok, és ezen a kullancsgyűjteményen jót mosolyognak. Juan hajlós, rugalmas ágakat vagdos. Ezekre, mint óriási íjakra, ráfeszíti társaival a foltos, hatalmas bőrt. Legalább húsz íj formájú, rövidebb-hosszabb bot feszíti az onca pintada bőrét, amelyen még most, nyúzott állapotában is duzzadnak a csecsbimbók. Juan saját csónakja feltárt pálmaborítója alá veti a hatalmas, friss bőrt, mert ha nap érné, rövid idő alatt csontszárazra aszalná, elpusztítaná a bőrben az enyvanyagokat, és nem lehetne többé jól kikészíteni."

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt

"Hát nem jön a tél az idén, nem jön. Esik az eső egyre, mélyül a talaj, dagadnak a vizek. Megáradtak a barázdák, kiöntöttek az árkok, a völgyekben tavakat fodroz a szél, rétek és legelők mind csupa tenger s a szántások feneketlen ingovány. Ők az urak az idén, a vizek. Eltarisznyázta valahol az időt a tél, s közben a nyakára nőttek. Persze, ha megemberelné magát, ha jeges ostorával úgy istenigazában végigcsördítene rajtuk, egyszeriben beléjük fagyasztaná a nagy hetvenkedést. Tán meg is teszi még. Azonban az egereken nem segít már vele. Az egerek már elpusztultak, a sárba belevesztek. Egy-egy árok magasabb partja, egy-egy fás legelő szárazabb lejtője azok az ararátok, ahol az özönvíz belőlük magnakvalót hagyott. Ölyvet alig is látni az idén. Szárazabb vidékre húzódtak a finom egérpecsenye után. Nekik úri a soruk, őket hetedhétországon röpíti a szárnyuk. De a szegény gyalog rókák nem utazhatnak el idegen országba, könnyű élhetésre. A rókák nyomorognak. Egér sincsen, s ha legalább hó volna! De hó sincsen. Sármányok, cinegék frissek és vidámak. Bogyóval tele a fák, lakmározhatnak a rigók is. Nincs most madár, amelynek felkopnék az álla. Fagy nem dermeszti szárnyukat, éhség nem vakítja szemüket. Alig lehet belőlük elkapni vagy egyet is. Nagy jó dolgában még a buta fácánnak is mintha növekedőben volna az esze. Fogolynak, nyúlnak kutyabaja. Éberek, erősek, gyorsak. Könnyen vigyázhatnak, nem szorítja őket oktalanságokra a nyomorúság. Nekik jó is ez a lágy tél. Örülhetnek neki. De a rókára keményebb akármilyen hóviharnál. Azonban ki kell bírni mégis. Élni, mindenképpen élni: ez a közös nagy, szent parancs. Ha örökös harcok árán, ha örökös kínok közepette, furfanggal, erővel, gyáván, kegyetlenül: de élni. Aki teljesíti, helyesen cselekedett. Eddig még lehetett valahogyan. Az erdőkön leginkább a szomszéd határban. Ott szárazabb az avar, ott maradt egér."

Megnézem:

 

Ilosvay Ferenc: Jó vadászatot

"A fogolyról már elmondtam néhány apróságot, de illő, hogy kissé bővebben is említést tegyek a sík vidéki vadászatok legszebbikének szenvedő résztvevőjéről. Mert ő talán a legvédtelenebb, leggyámoltalanabb jószága a rétnek, mezőnek. Leginkább bizonyítja ezt a még sok esztendőre terjedő tilalom. Az 1941-42-es tél ugyancsak megritkította, úgyannyira, hogy - három hete annak, mióta hazajöttem - mindmáig csupán egyetlen gyér folttal találkoztam. De nem erről van most szó. Remélhető, nem tart sokáig, és szeptemberben ismét járjuk a zörgő tengerit, a száradó krumpliföldeket, a sarjúrétet, az őszi lucernást. Sík vidéken nincs szebb vadászat a foglyászásnál. Igaz, két nagy kelléke van. Elsősorban jó szemű puskást kíván, másodsorban helyes érzékű, igaz lelkű vadászt. Mert nincs annál ocsmányabb, mint egy nagy falka puskás ember, aggatékán apró, még alig kifejlődött fogolytömeggel. Kezdjük az elején. Ott, amikor túljutottam a vadászavatáson, a foglyászvendégeken, és csak ketten apámmal jártuk a tagot. Mert szép-szép  első foglyászáskor négy madarat felszedni, de nem addig van az. Annyira nem, hogy erős fél hónapba tellett, míg újból büszkélkedhettem.  Okát - aki vadászember, annak legkevésbé - nem kell magyaráznom. Az első két-három napon a fogoly még nem nagyon tudja, miért járkál annyi ember tanyahelyein, miért dörög az ég egyfolytában, sokszor egész délután. De amikor megértette, hogy a dörgés alkalmával családjából egy-egy, sokszor bizony több is elmarad, és soha nem tér haza, akkor már jobban ügyel, távolabbról kél, és óvatosabban repül. Nem esik annyira "kézhez", mint a kezdeti időkben. Arról meg minden vadász meggyőződött, a kezdő vadász pedig - téves büszkeséggel - tapasztalhatja, hogy Nimród atyánk a neki kedves tanonc vadásznak mindig bőkezűen osztogatja az első vadakat, nehogy kedve szakadjon."

Megnézem:

 

Bársony István: Tavaszi szalonkázás

"Pest és Tolna vármegyék összeszögellésénél volt valamikor a "gógai királyság"; amíg ti. szegény jó barátom, a "gógai király" élt. Így neveztük tréfásan Fónagy Józsit, a legboldogabb életű  magyar vadászurak egyikét, aki eldorádót fejlesztett vadászati szempontból azon az őelőtte még nagyon elhanyagolt, vad tájékon. A dunai erdőségek remek világa terül el ott. Az erdőket kora tavasszal néha árvíz járja, s a mélyebb hajlatokban a víz megmarad egész nyáron is. A sok nedvesség ősbujaságúvá hizlalja a növényzetet, s a kőrisfák, a nyárfák, a fűzfák, az égerfák mind csodálatos kövérséggel díszlenek egymás mellett a termékeny televényben. Vannak ott olyan fűzfák, hogy a derekukat öt ember is alig-alig bírja láncban érintkező karral átölelni; az aljnövényzet nyaranta valóságos dzsungel; a vadszeder sűrűségben, a temérdek kúszó indahúrok közt alig bír az ember átvergődni. Ebben a vadonban remek búvója van minden vadnak, és mindig van ott mire vadászni; ha más nem, hát holmi kártevő vagy ragadozó állat. Egyszer, tavasszal, olyankor látogattam meg kedves barátomat, amikor igazán kár lett volna más istenteremtményét bántani, zaklatni, kivéve az olyat, amelytől bármikor is meg kell szabadítani a gondozott terület. Én is úgy gondoltam, hogy majd kijárogatok a csöndes erdei ösvényeken rókalesre; talán lövök egy szép királysast, sőt olyan szerencsém is lehet, hogy elém hoz a sors egy fehérfarkú halászsast, a remek albicilla nemzetségből; legrosszabb esetben beértem volna egy olyan-amilyen őzbakkal is; hisz az agancsát akkor már letisztogatta az alföldi erdők bakja. Nem is vittem más puskát, mint régi kedves Mauseremet, ezt a 8 milliméteres halálosztogatót, amelynél tökéletesebb, remekebb puska sohasem volt a kezemben. Ezzel a valóságos "szerelmemmel" éltem át legfeledhetetlenebb vadászélményeimet; ezzel úgy össze voltam forrva, mintha a testemnek része lett volna."

Megnézem:

 

Fekete István: Vadászok

"Híre-pora sincs már annak a sok esőnek, amelyet annyit szidtunk. Beitta a föld, elhordták a szelek, és felszívta a szivárvány... Pedig most kellene. Most! De hát nincs. Kívánva kívánják füvek, fák, vetések, minden, de nem jön. Nem is csodálom. Annyit küldtünk különféle csúnya helyekre, hogy elment. Megsértődött, és most kéreti magát. Privát ember, persze, hiába kéri. Az nem elég. De szóltam már a katolikus papnak, a lutheránusnak és a kálvinistának is, hogy tegyenek valamit az eső érdekében. Meg is ígérték. Azóta még nagyobb a szárazság... Az erdő is olyan, mint máskor augusztusban. Kiégett, cserepes, pókhálós. Már hajnalban olyan fülledt, mint a kemence. Izzadva ténfereg benne az ember. Láb alatt pattog a gally, morzsolódik a falevél és egy zöld gallyat tolok magam előtt, mert a keskeny utat úgy összevissza kötözték mindenféle pókok, hogy szúnyog legyen a talpán, amelyik itt elrepül. De a szúnyognak is van ám esze! Nem fönt repül a pókhálók csapdái körül, hanem lent, ahol mindenféle lábak járnak. Például az enyém! Amint megállok, hogy bekukucskáljak egy-egy tisztásra, szépen elhelyezkednek a vádlimon, és: elő azzal a kis szivattyúval... Kapkodom is a lábam rendesen. Egyik fordulónál valami vöröset látok mozogni. Róka! Rudas erdőben járok. Kora hajnal van, még alig szürkül az idő. A róka nem vett észre. Egy kis földhányás mögé ugrik, honnét már ketten gurulnak elő. Játszanak. Lassan csúszom előre, hogy többet lássak. Alig vannak húsz lépésre, és csodálatos szép lenne az a film, amelyet most lehetne csinálni. Öt kisróka játszik anyai felügyelet alatt. Mozdulataik puhák, mint a hajlós ágé, és szemeik ravaszul csillognak, amint a másik mozdulatait lesik. Az egyik valami csontot tart a szájában, melyet megfog a másik, és úgy mennek egymást mellett, mint az iskolás gyerekek. A mama akkorát ásít, majd az állkapcsa ugrik ki. Szeme azonban jár ide-oda, figyel, és a fülei mozognak. Halk suhogással egy galamb száll fölöttünk a fára. Minden mozgás erre megszűnik. Egyszerre. Mintha az életet egyszerre kapcsolta volna ki belőlük valaki."

Megnézem:

 

Fekete István: Erdély

"Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a "pihenés" abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket. Egyelőre csak festegetjük a "hogy is lesz, mint is lesz"-t. Debrecen táján ledőlünk azzal, hogy a kalauz keltsen fel bennünket érkezésünk előtt félórával. A kalauz lelkiismeretes ember: másfél órával kelt fel előbb. Tovább aludni már nem tudunk, s így kinézünk az ablakon. Itt már hó van. * Reggeli után átcsónakázunk a Szamoson. Jeges a csónak, jegesek a cipők, így nagyon kell az egyensúlyt tartani, mert leülni nem lehet, és a vízre nézni se jó, olyan hidegen folyik alattunk. A túlsó parton mindjárt egy hajtás. Semmi. Egy lövés ugyan elpattant valahol, de nyulat nem hoztak. Szomszédom felett egy karvaly vitorlázott át, de nem vette észre. * Nyom, nyom mindenütt. Birka-, kecske-, kutya-, macska-nyom. Itt-ott nyúlnyom. Ez a legkevesebb. A hajtók ordítanak, mintha egyenkint nyúznák őket. Nehéz őket elhallgattatni. Úgy látszik, ez helyi szokás. Az idevalók már belenyugodtak, de nekünk szokatlan. Ez eredménytelen! * Bátyám meséli, hogy egy ilyen zenebarát oláh legényke rontotta el élete egyik legjobb bakját. Amikor nekirontott, hogy miért üvölt úgy az erdőn, a legényke azt mondta: - Azért uram, mert félek. * Az eredménytelen szántóföldi nyulászat után erdők jöttek, és itt már szólt is a puska. Barátom - a rövidség kedvéért nevezzük talán Kálmánnak - hármat is lőtt parádés szép lövésekkel. Nem nagy szám ez - tudom -, de errefelé nem jár csordában a nyúl, s azért értékesebb is. Szép nagy erdei nyulak. Közben feltámadt a szél, és egész nap borotvált bennünket. * Rókát nem lőttünk, pedig itt van róka elég. Tanulság: szélben nincs róka. Szarka, szürkevarjú mindenütt. Jövet az országutat szegélyező kökénybokrokon rengeteg fenyőrigó. A Szamos felett magasan kacsák húztak. Mi tagadás: egy nyulat lőttem egész nap, de azt szépen, s egy szarkát: még szebben. A szarka nagyon magasan volt, és rövidcsövű kis drillingem akartam kipróbálni, hogy mit tud. Hát nagyon tud."

Megnézem:

 

Jurán Vidor: Egy vadásznap a Tátrában

"A vágás szélén, surbankó fenyőcske mellett megmozdul egy sötét folt. Mintha a földből nőne, lassan kiegyenesedik egy férfi alakja. Vállán átalvetve fegyvere; kisujját megnyálazza, a levegőbe tartja, és úgy vizsgálja a levegő áramlásának irányát. Másik keze váratlanul fölrándul, a látcső szeméhez tapad: bent a vágásban, a pirkadás derengésében elmosódottan kibontakoznak egy nagy állat körvonalai, karvastagságú agancsokkal ékes feje hátrarándul, s rekedt hangon, dacos felhördüléssel valamit üzen pajtásainak. Bőgő öreg bika! Fönt a sötét fenyvesben egy másik koronás legény válaszol, az izgalomtól meg-megremegő hangja és száraz ágaknak recsegése az árulója: most jön lovagi tornára! A vetélytárs kirobog a tisztásra. Agancsaik éles csattanással összeverődnek, acélinú lábaik alatt remeg a föld, két óriásira nőtt alaknak elmosódott vonalai kavargó bolyban hullámzanak ide-oda, rövid dübörgés... pillanatnyi csönd... nyomában felhördül a diadalordítás, a vad küzdelemnek vége van... A fenyőcske mellett archoz emelt fegyverrel áll a férfi. Puskacsöve végén az ezüstlégy kis körökben egy barna folt körül táncol, valamit keres, de nem találja meg; a homály most elmossa a foltot is, a vadász leereszti fegyverét, és mozdulatlanul vár. Künn a tisztáson egy pillanatra előtűnnek eddig nem látott alakok. A szarvasfalka halk moszatolással, lassan végigvonul a vágáson az alsó erdőszegély felé. Megelégelték az éjszaka mámoros izgalmait; a fenyves sötétje oltalmába veszi az erdő szépeit és nyomaikat követő, rekedt hangú öreg basát. A vadász az égre tekint, és bosszúsan gondolja: "Ha tíz percig kitartanak, akkor!...Tíz perc múltán egészen kivirrad, akkor fegyvere csövén az ezüstlégy odatapadna a világos célpontra; de ez a "ha", a vadászok balszerencséjének hűséges csatlósa, rendszeresen keresztezi a bizakodó reményeket, és halomra dönti az összes számításokat. A fegyveres férfi lehajol a fenyőcske tövéhez, valamit pepecsel, halinatalpú cipőjében most nekiindul a hegyoldalnak, és óvatosan, nesztelenül, mint a prédához lopakodó hegyi ordas, félkörben követi az eltűnteket."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Jaguárországban

"Az első vadászsiker elmosott minden addigi riadtságot, aggodalmat. Rafael körbepásztáz, és máris megállapodik egy újabb parázsló kajmánszemen. Az evező mozdul is, mikor lehúzom a dróthurkot a csónakfenék deszkáin heverő kimúlt kis kajmánról. A nyeles szerszámot új használatra előkészítve, a csónakperemnek támasztom. Megint felveszem a Winchestert. Kinyitom a závárt, és új töltényt ismételek a csőbe. Most megy minden, mint a karikacsapás. Közelítés, dörrenés, hurkolás. Víz csapódik a csónakba. A zsákmány, amit beemelek, egy jókora pápaszemes kajmán. Ennek a fajtának kitűnő a farkahúsa. A feketével átszálazott szürkés húsú fekete kajmán farkát sohasem eszik az erdei emberek. Persze nemcsak a fekete szálak miatt húzódoznak a fogyasztásától, hanem azért is, mert az íze sem kifogástalan. Félóra múlva már egy fekete és öt pápaszemes kajmán a zsákmány. Rafael ragyog, s azt mondja, amikor a mélysötétben, a lámpafény hátteréből felém fordul: - Senhor! Ha ezt a vadászmódot ismertem volna, minden héten tucatnyi kajmánfarkat sütöttem volna! A raktáros is büszke az eredményre. Méltóságteljesen ül a csónakban. Nem szól semmit, csak meztelen talpaival sorra elrugdossa magától a kajmánokat, ha túlközel csusszannak hozzá. Úgy látszik, mégsem állja teljes nyugalommal az éjjeli történéseket, ha ezt rejteni is igyekszik. A távoli fazendán, a messzeségben fények nyúlnak. Sokan nem tudják, honnan, kitől származnak az éjszakában a sűrű lövések. Azután sorra kihunynak a messzi fények. Újra a koromsötét veszi birtokba a tapajosi mocsár kiöntéseit. Nyilván megtudták, hogy mi vagyunk vízen. Két órája evezünk a tar, vízből kiálló fatörzsek közt, a sásdzsungelben. Kajmánok után kutatunk. Már tizennégy kisebb-nagyobb példány hever belőlük a csónakban. Nagy a súly. A lehúzott kajmánbőrök reggel mind Pereira gőzbárkájára kerülnek."

Megnézem:

 

Szuhai István: Piga, piga!

Vadászkalandok három világrészen

"Negyed hatkor el is indultunk, hogy megkeressük a farkasokat. Neki megint a pusztaságnak. Az időre ezúttal nem panaszkodhattunk. Nemcsak hogy nem esett, szél se igen fújt. Nem volt se túl hideg, se túl meleg. Lestük a látóhatárt, meresztettük szemünket a messzeségbe, de farkasok csak nem akartak mutatkozni. Annál több antilop. Hajnalban, úgy látszik, kevésbé éberek, kevésbé riadozók. Addig-addig kínálgatták magukat, hogy már nem állhattam. Legalább lefényképeztem őket. Hat-nyolc-tíz csapatot is láttunk egyszerre. Lehettek vagy ötszázan. Télen, azt mondják, tízezren is összeverődnek egyetlen nagy nyájba. Na, itt akkor álljunk meg! Ugrás, hasalás, le a fejet - megy ez már a maga rendjén. Csak most puska helyett fényképezőgépet szorongatok a kezemben. Azazhogy ott fekszik mellettem a puskám is. Ki tudja? Hátha olyan bak is lesz köztük, amit vétek lenne ott hagynom. Jönnek! Sorra a csapatok, egyik a másik után. Kattingatom a gépet, de aztán már nincs türelmem hozzá. Ni, micsoda jó bak! Gyönyörű példány! Önkéntelenül is puskámért nyúlok, megcélzom - elesik. Újabb bakok. Most már mindegy, most már benne vagyok. Egymás után dördülnek el a lövések, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. De már töltök is újra, s folytatom, míg ez a tár is ki nem ürül. Tíz lövéssel nyolc antilopot lőttem. Sajnos, három sutát is. Oly sűrű tömegben vágtattak el, hogy bár én a java bakokat igyekeztem megcélozni, suták is estek. De ahogy összeszedtük a zsákmányt, bennem megint feltolult valami. Gyors zsigerlés - olyan volt ez már valósággal, mint egy mészárszék. Kiszállt a mámor a fejemből. Elég lett volna egy is. Vagy legfeljebb kettő. CSak hát abban a pillanatban úgy érzi az ember, hogy mit számít az, hogy ötszáz antilop közül kettőt lő-e le, vagy nyolcat? Mit számít? Csakugyan mit számít? De valahol legbelül mégis úgy érzem számít. Nem az antilopoknak, nem is a vendéglátóimnak - magamnak tartozom vele, hogy mértéket tartsak."

Megnézem:

 

Bédrich Machulka: Vadcsapáson Afrikában

"Amikor az afrikai pusztaságban először láttam oroszlánt, antilopoknak - szarvnélküli nádiantilop-sutának hittem. Az egyik szikladomb lábánal heverő jókora kőtömbök között egy nádiantilophoz hasonló állatot láttam keresztül lépegetni, noha - tudtam jól - ilyen antilop ezen a vidéken nem él. Megkerültem a sziklatömböket, s mögöttük a síkságon egy oroszlánpárt pillantottam meg. Kora reggel volt, csak sörétes madarászó puskát hoztam magammal. Így hát nem árthattam az oroszlánoknak; ők sem vettek rólam tudomást. Kíváncsian követtem őket, míg el nem tűntek a sűrűségben. Ilyen tévedéseknek a legtapasztaltabb vadász is áldozatul esik; a reedbuck nőstényét nemegyszer nőstényoroszlánnak nézik. Ez az antilop, sok más vadhoz hasonlóan, ha messziről észreveszi  a vadászt, mozdulatlanul meghúzódik egy-egy bokor mögött vagy a magas fűben. Mihelyt azonban olyan távolságra érünk hozzá, amelyet biztonsága végső határának érez, macskaszerű ugrással kitör rejtekéből. Az ilyen villámgyors ugrás és az állat színe gyakorta megcsalja a vadászt, ha előzetesen nem figyelte meg az állatot. Efféle tévedés nem éppen ritka Afrika vadonságaiban, amikor élesen tűz a nap, s a fény villózva játszik a lebegő árnyékkal. Amint mondottam az oroszlánok, nem vettek észre. Ez ritkán fordul elő. Előbb veszik észre az embert, mint az őket, s pillanatok alatt eltűnnek, úgyszólván láthatatlanokká válnak. Ehhez két állat ért mesteri módon: az oroszlán és az elefánt. Az elefánt, bármily behemót is, úgy el tud rejtőzni a bozótban, hogy közelről is csak akkor vesszük észre, ha elárulja magát; s így van ez a gyéren bozótos sztyeppén is. Az őserdőben pedig úgy eltűnik, ahogy neki tetszik. Az oroszlán - szintén tekintélyes nagyságú állat - a meglehetősen alacsony fűcsomó mögött is el tud rejtőzni. "

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött...

Egy magyar vadász hitvallása - Első rész

"Nagyvadászat. December első hetében volt az ideje. A világhírű magyar sörétes vadászatokhoz viszonyítva nem volt ugyan "nagy", de nekem mégis legnagyobb eseménye volt az esztendőnek. Nagyobb a karácsonynál, nagyobb a nyári vakáció beálltánál -mindennél nagyobb! Két napig tartott, apámon kívül csak négy vendégpuskás szerepelt, s naponta öt-hatszáz apróvad került terítékre. Nem rossz vadászat volt, szó sincs róla, hanem akkoriban, a helyenként több ezerre rúgó napizsákmányok korában, az ilyen ötszáz körüli terítéket legfeljebb jó közepesnek minősítették. Pedig a jó fácánvadászat fokmérője bezzeg nem a vadmennyiség! S noha mindnyájan jobb szeretjük a sok fácánt a kevésénél, mégsem az a legfontosabb, hogy hány fácánt, hanem az, hogy milyen fácánt lövünk. Sokkal több örömöm telik húsz-huszonöt sebesen szálló, szélhajtotta "toronykakasban", mint tízszerannyi kövérre hizlalt, lábam előtt felzakatoló, cafattá lőtt nevelt fácánban. A szóban forgó otthoni vadászat eredményének mintegy fele nyúl volt, fele fácánkakas. Az a kevés, ötven-hatvan szem fogoly inkább csak ráadásnak számított, valamint az a húsz-huszonöt üreginyúl, négy-öt szalonka meg egy-két róka is, ami feljegyzésem tanúsága szerint, általában esni szokott. Ennyi év után nehezemre esik, sőt bizonyára nem is sikerül kellőképpen átéreznem, még kevésbé leírnom azt a lelki izgalmat, amit nekem az a decemberi nagyvadászat jelentett. Hogy már napokkal előtte nem aludtam, alig ettem, sápadt és ideges voltam, főleg pedig semmit sem tanultam - azt a szüleimtől számtalanszor hallottam. Rendkívül érzékeny, nyugtalan álmú, rossz étvágyú, egzaltált kamasz voltam, magam sem tudom, miért. Hiszen környezetemen, nevelésemen aligha múlhatott, látszólag minden előfeltételem megvolt arra, hogy sértetlen idegrendszerrel, hibátlan egészséggel induljak neki az életnek. Álmatlanságban később, felnőtt koromban, sőt még manapság is sokat szenvedek, s már csaknem ritkaságszámba megy, ha hébe-hóba egy-egy jóízűet alszom. Ez ugyan nem tartozik ide, csak azért említem, mert az álmatlanság temérdek szép vadászatomat elrontotta. "

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam

"Most, hogy végre kikeveredtünk az átkozott sűrűből, itt lenne az ideje a lesbeülésnek. Kilátásainkat ugyan alaposan elrontottuk, ma ugyan hiába várunk bármit is. Át kell tehát jutnunk a túlsó partra. Miközben Andyval a sűrűt másztam, Hjalmar visszahajtotta a ladikot, befordult a mély patakba, azon jött fel. Így aztán hamarosan átkelünk. A part mentén szaladó váltón annyi a friss nyom, azt hinnéd, reggeltől estig jönnek-mennek rajta a medvék. De az égersűrű leér a vízpartig, ágai ráhajolnak a váltóra, nem lehet ellátni két méterre sem. Kissé odább mégis találunk egy kis füves tisztást, mintegy harminc lépés hosszút; ennek közepén üljük el a medveutat. A magas fűbe jól le tudunk húzódni s innen legalább ellátunk jobbra is, balra is vagy tizenöt-tizenöt lépést. Ha tehát a partmenti váltón közeledne valami, időben észrevehetnénk. Egy jó órája itt ülünk már, de még csak egy bogár sem mutatkozik. Andy és Hjalmar hanyattfekve szundikálnak, belefáradtak a ladikázásba. Csizmájukat is levetették, itt száradnak előttünk a patakparton. Elült a szél, csak a víz örvénylése hallatszik, meg a fel-felvetődő lazacok csattogó csobbanása. Gondolataim ráérnek hazaszökni, a bőgő szarvast rejtegető, enyhén rozsdásodó, makkhullató erdőkbe. Két háborús évet kivéve, soha el nem mulasztottam a magyar szarvasbőgést! Huszonkét év óta először lettem hűtlen a szeptemberi tölgyerdőhöz. Ily hosszú kitartás után igazán nem veheti rossz néven, ha egyszer másra is szemet vetek. De azért, hogy eszembejut, mintha kissé elszorulna a szívem. Ha úgy most, esti cserkészetre egyszeriben hazarepülhetnék, bezzeg nem soká kéretném magam. Hiába, nagy dolog az ilyen huszonkét évi hűség! - Mi az? Mi mozgatja ott az égerbokrot? Akárcsak szarvasbika verdesné, úgy hajladozik ide-oda... De mit beszélek, hiszen Alaszkában vagyok. Medvelesen..."

Megnézem:

 

Fekete István: Köd

"Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat. Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában. A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha  szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután. Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is lehúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki "felülről" érdeklődik". Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, amely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben, az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó. Ha madár - jó lenne "szóba állni" vele, mert vércsének nagy, ölyvnek meg kicsi, és olyan meredeken ül, ahogy tisztességes madár nem szokott. A levélcsomó egyszer csak elereszti magát, és héja lesz belőle amint szokásos lassú imbolygásával elindul a rozstábla szélén. Izgalmas öröm fog el. Ha ebben az irányban marad, itt kell előttem elrepülnie tizenöt lépésre. Akkor pedig..."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok

Sivatagi vadásznapló

"Szemünk kezd már hozzászokni a hómezőként villogó Szahara fényéhez. Kellemes meleg van, fúj a szél, hordja a homokot, telehordja szemünket-szánkat. Szaporán haladnak a kocsik, mégis úgy tetszik, mintha állanának. Mintha a sivatag szaladna alattunk. Repülőgépen van ilyen érzés, meg kint, a nyílt tengeren. A határtalanság, a teljes izoláltság érzése. Egyhangúan zümmögnek a kocsik, látnivaló egyelőre nem sok akad. Akadály sincs előttem, olyan jó a terep, akár el is engedhetném a kormányt. Most ráérek, elmondom, hányan vagyunk mit viszünk, és tulajdonképpen hova is igyekszünk. Ezerötszáz kilométeres járatlan sivatagi út áll előttünk, melynek folyamán csak két helyen remélhetünk vízre találni. Ott sem folyóban vagy tóban, hanem vándor karavánok ásta, nyitott vízlyukban. Jóllehet a térkép feltünteti őket, rájuk találni mégsem olyan egyszerű ebben az élettelen, nyomtalan, délibáb kísértette világban. Benzinre pedig természetesen sehol sem számíthatunk, a Líbiai-sivatagot kifelejtették, mikor a benzinkutak divatba jöttek. Számunkra tehát a legfontosabb, elementáris, sorsdöntő fogalmak: Víz és Benzin. Ezektől függ minden. Nemcsak expedíciónk eredménye, nemcsak a fehéroryx szarva, de még saját értéktelen bőrünk épsége is. Mert akár vizünk, akár benzinünk fogy el, akkor -? Akkor legfeljebb egy-két éhes keselyű találhat meg bennünket. Az is csak nagy szerencsével. Amint mondottam, három kocsink van; hárman vagyunk mi is, hárman fekete kísérőink is - egy szakács meg két állítólagos sofőr. Vizünket vastartályokban szállítjuk. Öt tartályunk van, egyenkint ötven literesek. Összes vízkészletünk tehát kétszázötven liter. Ebből kell hatunknak, valamint a három kocsinak is innia, ebből kell főznünk, ebből - kéne - mosdanunk, és ruhánkat kimosnunk mindaddig, míg a legközelebbi vízlyukat el nem érjük. Számításunk szerint négy liter esik - fejenkint s naponta - ivásra, főzésre, mosdásra és ruhamosásra. Tekintve, hogy meleg napon játszva megiszik az ember három litert, egyet pedig elfőz, ki lehet számítani, mi marad a másik két szükségletre."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Elefántország

Afrikai vadásznaplójegyzetek (1932-33, 1933-34)

"Elefántországra rászállott az est. Csend üli meg a tanyámat, nyugovóra tértek a feketéim, elhamvadt a tábortűz; csak petróleumlámpám pislog még, meg naplóíró töltőlam serceg. Az éjszaka is csupán néhány  öblöshangú béka alakjában hallatja szavát: itt huhognak a közeli pocsolyában, baglyoknak vélhetnéd őket; ezek nem tudnak kuruttyolni, a mi békáinkkal nem értenék meg egymást. Jókora világítóbogarak szálldosnak fel-alá, összevissza bolygó, zöldesfényű lámpáskák. Sokkal nagyobbak, fényesebbek a mi jánosbogarunknál. Valóságos tűzijátékot rendeznek: hol felgyulladnak, hol ismét elalszanak röptükben, egyforma időközökben ki-bekapcsolgatják a potrohukra szerelt villanykörtét. Kettőjük itt tart pihenőt az asztalom sarkán; egyik még ültében is ki-kivilágítja magát, fényjeleket ad mint valami szemafór, alkalmasint így udvarol társának. Nesztelenröptű, szárnyas-termitaraj jelenik meg lámpán fényének bűvkörében. Nászúton vannak. Sohsem látták a világot, földalatti váruk sötét rejtekeibe zsúfolódva éltek máig, évek óta várták ezt a napot, a szabadulás, a boldogság, a kirobbanás pilanatát. Életükben egyszer nyílik meg előttük az élet kapuja, egyszer kelnek szárnyra. De csak alig félóráig repülnek, máris vége a mámoros farsangnak, elerőtlenednek a gyakorlatlan légjárók, lehullanak, erőszakkal kitörik szárnyukat, aztán védtelenül, megadással várják a halált. Kétéves életük célja rövid percek alatt bonyolódik le. Két évig sínylődnek a termitavár tömlöcében, végre előjönnek, hogy félóra alatt elintézzék hivatásukat: repülnek, szeretnek és meghalnak. Életükkel fizetnek egyórás mulatságért. Fehéren csillógó, átlátszó szárnya van a termitának, olyan, mint egy kis szitakötőé; de a teste csak alig légynagyságú. Ha leereszkedett a raj, tíz perc alatt valamennyi szárny le van amputálva; úgy csillámlik a föld a tengernyi kis szárnytól, mintha üvegszilánkokkal lenne teleszórva."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Barátom a vadon

Brazíliai vadászkalandok

"Tovább. Gyűlt zsákmány után, vadban néptelenedő erdőrészt hagyunk magunk mögött. Északnak evezünk a patakon. Szabályos és szép félkört ír le a patak egy cédrusóriás körül, amelynek roppant gyökérzete elegendőnek bizonyult a szűk és mély meder megváltoztatásához. Urucuri-, majd miritipálmák sora következik jobbról és balról. Mintha a patak örvénylését vigyázná. Fordul a meder, és balról egy hosszanti homokpadkán fekete foltos óriás anaconda, erdei nevén sucuriju tekercse. Nem fatörzsön, mint rendesen, hanem a parszegély homokpadján. Apadóban a patak. Szárazra került a meder homokos szegélye. Evezőm hirtelen figyelmeztetően magasba lendül. Abilio egymaga viszi a gyökeres, növényes partfalnak a csónakot. Hátul a másik csónakban megérti a jelzést Juan és Klementino, bár a forduló miatt nem látják még, amit mi már észrevettünk. Feszültség telepszik rám, amint a parthoz sodródva elkapom a kezem ügyébe kerülő gyökeret. Előttem miritipálmák. Dús léggyökérzetükkel tövükön olyanok, mintha furcsa háncsszoknyába bújtak volna. Széles levélbóbitájuk árnyéka ráterül a sötétlő vízre. A nyugati fényt nemsokára elfogja az ősvadon. Mi az ördögöt keres ilyenkor, alkonyatkor a parton a napot kedvelő hatalmas, legalább hét, hét és fél méteres anaconda? Ezt alighanem még legényeim sem tudják. Nesztelenül emelem ki a csónakoldal és ládáim közéből kígyófogó villás botjaim egyikét, amely ha nem is ilyen hatalmas példányhoz való, de arra igen alkalmas, hogy feláldozása árán a villák közé kötött zsineghurkot berántsam az óriáskígyó feje alá, a nyakára. Majd a jó előre fához kötött zsineget a bottal elhajítva, a többit szerencsémre és az óriáskígyóra bízom. Máskor szigony is megteszi, de azt most nem használom. Biztatóan közel van az anaconda. Nesz nélkül kikapaszkodom a partra, és keményen markolom a villás botot, amelynek elejére, a vezető U szegek alá behúzva kötöttem a hurkot. Jobb kezemben a karikába szedett húszméteres szigonyzsineg."

Megnézem:

 

Gróf Apponyi Henrik: Úti-és vadásznaplóm Indiából és a Himaláyából

"Éppen egy nagy kő állt előttem, nyugodtan lefeküdtem tehát és a távcsövet beállítottam 300 méterre. Egészen nyugodt voltam, nem olyan izgatott, mint amikor az Ibexet lőttem és megbíztam kitűnő 8.60-as Magnum Manlicher-Schönauer-fegyveremben, amelyet elutazásom napján Wien-ben Springertől vettem, s a nagysebességű, rézhegyű töltényekben. A kőre feltámasztott fegyverrel lőttem és az első bak a lövés helyén, tűzben elesett. Erre a csapat megugrott, majd a velünk szemközt emelkedő sziklafalon megállt. Tapasztalt vadászaim, mint jómagam is, a távolságot 400 lépésre becsülték. Ismét nyugodtan, feltámasztva lőttem és a mögöttem összegyűlt karaván óriási gaudiumára a második bak is tűzben maradt a helyszínen. A shikarrik akik az egészet látcsövön figyelemmel kísérték, figyelmeztettek, hogy még egy szép bak van a csapatban és ezt meg is mutatták nekem. Hanem ez a lövés rövidre sikerült. Repetáltam és ezúttal a harmadik bak is legördült a sziklákról. Ekkor hozzám lépett Rahima, szerencsét kívánt a lövéseimhez és kijelentette, hogy nagyon meg van elégedve velem; ugyanis az Ibexek esetében cudarul szitkozódott és leplezetlenül értésemre adta, hogy ha majd az Ovis Amonra is olyan rosszul lövök, mint az Ibexre, akkor jótállhat arról, hogy Ovis nélkül fogok hazamenni, mert ezt nem lehet annyira megközelíteni, mint ahogy a szerencsés körülmények folytán az Ibexeket megközelíthettük. Miután Rahima elmondta, ami a szívén feküdt, felszólított, hogy lőjjek még egy Bharalt, mert ebből a vadból négyet szabad elejteni. Ibexből, markhorból és Ovis Amonból ezzel szemben csak két-két darabot, a tibeti gazellából pedig csupán egyet szabad lelőni. Hanem a csapat most már megint tovább ment, fölfelé a sziklákon. De a shikarrik nyomatékosan megkértek, lőjjek még egyet, nemcsak a már említett okból, hanem azért is, mert az első három bak nyomban holtan terült el és ők, mint a mohamedánok, csak olyan állat húsát ehetik - akárcsak a zsidók, - amelyiket maguk szúrták le."

Megnézem:

 

Kittenberger Kálmán: Vadász-és gyűjtőúton Kelet-Afrikában 1903-1926

1. kiadás

"Vadászemberekkel beszélgetve gyakran ráterelődik a szó az afrikai vadászatokra. Oroszlánt, bivalyt mindenki szeretne lőni, de elefántvadászatra nem mindenki vágyódik, - pedig jó vadászokról beszélek - mert úgy látom, hogy képzeletükben az elefánt úgy él, mint az emberi szolgálatba igázott indiai rokona, mely parancsszóra hatalmas faderekakat cipel a fűrészmalomba és néha a mahautnak (indiai elefánthajcsár) babyjét ringatja. Szóval nem tartják vadászias dolognak az elefántvadászatot! Ki kell jelentenem, hogy ez nagy tévedés! - Az elefántvadászat az afrikai vadászat koronája és minél többször volt alkalma az embernek elefántra vadászni, annál nyilvánvalóbbá válik ez az állítás. Már az a körülmény is, hogy az elefántvadászat mindig más természetű terepre, mindig más környezetbe viszi a vadászt, magasan kiemeli a többi vadászat közül. Jómagam is vadásztam földünk e legnagyobb szárazföldi emlősére a pompás szubugókban, hol a hatalmas cédrusok ágain nedvességtől gyöngyös szakáll-zuzmók csüngtek alá és az aljak páfrány sűrűi a rég elmult időkorszakok surlóőserdeit juttatták eszembe, majd meg a bambusz-sűrűkben, hol a legnagyobb volt a megriadt elefántcsorda mindent letipró megiramodásának zaja és hol éjjelenként dideregve ültük körül a tábortüzet, majd megint a sivár, vízszegény, tüskés szavannaerdőkben, a nyiká-ban, a forró, sivatagszerű nátronsteppéken át, aztán az elefántfű-vadonságokban és papyrusz-mocsarakban és az utolsó kirándulásaim alatt a kongói őserdővidék nyulványaiban, a kibirákban. Az elefántvadásznak mostanában már nagyon nehéz a dolga. Olyan területek, hol lóháton is lehetne elefántra vadászni, mint azt pár évtized előtt Selous és társai Dél-Afrikában tették, úgyszólván teljesen eltűntek. De eltűnt az elefánt egészséges, könnyen megközelíthető helyekről is, úgy hogy az elefántvadásznak a lázvidékek, esetleg álomkór által fertőzött területek kellemetlen elefántfűvadonjait és papyrusz-mocsarait kell felkeresnie, hogy szenvedélyének áldozhasson."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon

1. kiadás

"1916.évi január hó 18-án este 6 órakor már beesteledett és csak a holdvilág tenné lehetővé, hogy a remélt vadat a céltávcső segítségével megcélozzam, felmászom a magasülésre, melyet vadőröm egy fenyőfán, körübelül nyolc méter magasságban a föld fölött, számomra készített. Alattam és tőlem 40 lépésre fekszik a lódög, melyet ezelőtt négy nappal tettem ki oda. Ezúttal farkasra fáj a fogam! A farkasok a Fogarasi-havasok alsó nyúlványait borító erdőkből éjjelenként kiváltanak a szabad síkságra, mely a határhegylánc és az Olt-folyó medre között terül el. A fenyőfa, melynek messze szétágazó, sötét ágai között rejtőzöm, nehányad magával az erdőn kívül, s annak szélétől vagy 100 lépésre, a szabad mezőn áll. Így messze ellátok a hóval borított síkságon, mely alig észrevehetően, szelíden lejt az Olt-folyó felé, ahonnan a farkasoknak jönniök kellene. Hogy a síkságon csatangoló farkasok figyelmét a lódögre tereljem, annak beleit a vadőrrel vagy másfél kilométer távolságra kivitettem a mezőre, majd a havon vissza vonszoltattam a döghelyre. Mult éjjel három farkas e véres nyomra rátalált és azt csaknem a döghelyig követte de oly módon, mely világosan mutatja, milyen eszes és mennyire óvatos állat a farkas. A róka pl. minden valószínűséggel a nyomra ráállt és azon végig jött volna, úgyhogy ily módon könnyen lehetne tőrbe csalni. Nem úgy a farkasok! A farkasok egyszer sem léptek a belek nyomába, hanem többször átugrottak rajta, 20-30 lépésre eltávolodtak tőle, majd visszafordultak, s így kígyódzó vonalban haladtak rajta végig. Majd a lódögöt vagy 40 lépés távolságban nehányszor körüljárták és eltávoztak. Mindez a nyomokból világosan látható volt. Ha tehát az elmult éjjel fent ültem volna a magasülésen, a farkasok egyikét elcsíptem volna, mert fényerős céltávcsövem segítségével, holdvilág mellett, a hóval borított mezőn 100 lépésre, sőt még nagyobb távolságra is, biztosan odaraknám a golyót, ahová akarnám."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Két kecske

1. kiadás

"1932. november 9. Torino, Grand Hotel Suisse. Már tegnap este ideértem. S minthogy vonatom csak délután indul Génua felé, meglátogattam a Gran Paradiso-i területek itt székelő vadászati felügyelőségét. Főképpen azért, mert tudomásomra jutott, hogy a lavinaomlások alól kikerülő kecskeszarvak jórészét ebbe a hivatalba hordták össze. Végignéztem hát a mintegy ötven darabból álló gyüjteményt, de csak egyetlenegy példányt találtam, mely az én bakom szarvát meghaladja. Az is csak másfél centivel. Ennél azonban még nagyobbat is mondhatok. A vadászhivatalban azt is megtudtam, hogy a már említett II. Viktor Emánuel egykori kastélyában, az Aosta melletti Sarre-ban, 232 pár, sajátkezűleg ejtett vadkecskeszarvát őrzik a híres vadászkirálynak. Elárulták a legkiválóbb darabok pontos méreteit is s akkor sült ki, hogy még ebben a mintakollekcióban is csak három különb akad az enyémnél. S ha már benne vagyok, megemlítem a másik híres gyüjteményt is a, a Beck Peccoz báróét. Ez az úr maga is nagy kecskevadász, nagyatyja pedig jóbarátja s állandó vadásztársa volt II. Viktor Emánuelnek. Megtudtam, hogy Beck Peccoz-ék otthonát 302 pár válogatott vadkecskeszarv díszíti. Ezek közül a leghosszabb 96, a második 93, a harmadik pedig 90 centiméteres! S az enyém , amint már tegnapelőtt is mondottam, 91 centis - Un trés grand diable, Monsieur!" 1932. november 10. Génua, Hotel Miramare. Most jöttem az állomásról. Öreg inasom bentmaradt a vonatban, továbbutazik Pestre. Haza viszi a téliruhát, a bundát, meg a nagy kecskebak szarvát! Felfelé viszi, északnak, neki a rövidülő napoknak, a varjúkárogásnak, neki a télnek... Én - sorsom jóvoltából - különb irányt választhattam. Derűsebbet. Kedvemrevalóbbat. Délnek hajózhatok, az örök nyárba, a napsütés valódi hazája felé!

Megnézem:

 

Fekete István: Öreg utakon

1. kiadás

"Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg a cséplő és a torony felett gólyák örvénylenek. Tanítják a fiatalokat a hosszú útra. Valamikor keselyűk kerenghettek így a csataterek vérpárás felhői felett, amikor már elszállt a kürtök rivalgása és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén. De most békesség és csend ül az augusztusi tájon, csak a gólya madár röpteti fiait a torony felett. Szikrázik a kereszt a messzeségben és felette folyik a fárasztó torna, hogy a gólyanemzetség fiatalja fáradhatatlan szárnyakkal kelhessen messze útra. Kis-Boldogasszony táján, amikor csendes, litániás ének zsong ki a templomból és virágfüzérek sóhajtják szomorú, halódó illatukat a kőkereszt omladozó párkányán. Sárga tarlóban kolomp kondul és lógó nyelvvel ballaga a pumi. A juhásznak kétszer is kell mondani, ha tereltetni akar. Meleg van. A tarlókon apró kék virágok fakulnak, az utakon és legelőkön pedig sudár virágjában pompázik a királygyertya. Csupa ragyogás a határ, csupa útrakészülő pompa. Gerlék és örvösök szemezgetnek a vadmohar kihullott magján és csapatosan rebbennek fel, ha árnyék suhan el felettük. A fecskék alacsonyan szállnak és csak akkor vágódnak fel, ha megjelenik, görbeszárnyú örök ellenségük a kabasólyom. Szidják a feketefejű hóhért, mely ritkán megy el üres kézzel. Hiába hajtják, hiába vagdosnak feléje. Karmai közt aléltan vergődik a kis idei fecskemadár, aztán elereszti szárnyait és nem fecske már többé csak - élelem. Az augusztusi párában mindenütt madárrajok mozognak, mégis néma a határ. Nem búg a vadgalamb, nem kurrog a gerle s az erdő tavaszi visszhangossága, fészketrejtő álmodozása odavan. Ki törődik most a fészekkel? Nincs szükség rá. Buksi gébicsek ülnek körülötte és levágnak néha az aszott fűszálak közé, ha szöcskék vetődnek arra. A puszták körül már új kazlak nőttek. Friss szalmaszag leng a szérükben és maggal megrakott szekér nehéz zökkenőkkel ballag a magtár felé."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Csui!!...

Afrikai vadásznapló (1928. okt.-1929. ápr.)

"Én is megunom az oroszlánlest és nekikezdek az emberekkel tanakodni, hogy vajjon most mitévők legyünk. Az ilyen konziliumok mindig hosszadalmasak és komplikáltak, minthogy nagyrészben csak jelek segítségével folynak. A szuaheli nyelvtudományom még nagyon szerény méretű. Végre is a következő határozatot hozzuk: A megmaradt zebradarabot előhúzzuk a bokor alól, elhelyezzük egy alkalmas tisztáshelyre, ahol estig őriztetni fogjuk a keselyűk elől. Közben Ndolo a dög mellett ismét összetákol egy bómát (ágakból készült búvóhelyet) amelybe már a délután folyamán be fogok telepedni és amelyből - ha kell - másnap reggelig ki sem mozdulok. Hogy az itthagyott zebrarészért visszatérnek az oroszlánok, azt én is biztosra veszem. Csak az a kérdés, megjönnek-e besötétedés előtt? Ha pedig csak éjjel jönnek, sikerül-e rájuk lőnöm ennél a gyenge holdvilágnál? Bámulatos ereje lehet az oroszlánnak! A tegnap esti zebrámat úgy elvitte a közel 400 lépésre levő dongához, akárcsak vizsla a nyulat. Ha elgondolom, hogy a zebra vagy másfél mázsás, nem csodálom, hogy az oroszlánerejű szó közmondásos. Visszatérek a táborba és autóra ülve, jó messzire elkocsizom zebrát lőni. Három órára meg is hozom és azonnal kiszállítom az időközben elkészült bóma mellé. A régi dögöt őrző feketéket újabb strázsával váltom fel. (Néhány óránál tovább nem tanácsos kint hagyni ugyanazt az őrséget. Menthetetlenül elalszanak és közben a keselyűk zavartalanul felfalják a zebrát.) Megeredt az eső. Itt ülök a sátramban, várom, hogy teljék az idő. Öt óra előtt nem érdemes kiköltözködni a bómába. Mára különben is kilátástalan les ígérkezik. Ha csak alkonyatkor meg nem jönnek, úgysem beszélhetek az oroszlánokkal. Szürkére be van borulva az égbolt, sötét éjszaka lesz, a puskacső végét sem látom majd, nemhogy az oroszlánt. Mikor öt óra tájban kiballagok a bómához, még mindig szemetel az eső."

Megnézem:

 

Homoki Nagy István: Szárnyas vadászmesterek

Fotoriport a vadászmadarakról

"Késő nyári délutánon meg a szegedi Fehértó szikes partján rögtönzött emlékezetes jelenetet. Éppen a székicsérek filmezését készítettük elő, amikor a 15x60-as óriási távcső fénykörében, messzi nádas szélén, haragoszöld füvet súrolva, villámgyors köröket kaszálva, megjelent a kis fekete sólyom. Szédítő iramban cikázott, maga előtt űzött egy pacsirtanagyságú kis széki lilét. A széki lile hajtűkanyarokkal igyekezett menteni az életét, a kaba pedig gyors cseleket vetett egy-egy váratlan oldalozó mozdulattal. Keringtek, cikáztak, a széki lile felvágódott a magasba, aztán lebukott a fűbe, onnan ismét légi kígyózást kezdett, a halászcsérek riadoztak felettük, és némává fagytak a nádi-lakók. Vagy tíz percig folyt a hajsza, lélekzetállító halálos kergetődzés. A széki lile lassan a nádas felé csalta támadóját, aztán gyors karikával eltűntek előlem a kék-ködös vízpárák mögött. Egyik vadásztársunk többször idomította ezt a kis ragadozót, remekül megtanulta a "fennkörözést" (44.). Egyszerre két kabasólyom is vadászott vele, előfordult, hogy megtámadtak egy kifejlett fogolykakast, és együttes erővel lecibálták a földre. Megesik azonban e gombszemű kis "hölgyek kedvencei"-vel, hogy komoly vadászat alatt leállnak bogarászni, márpedig a lótetű és cserebogár igazán nem solymászteríték. Máskor pedig ez a kedves kis állat szóról-szóra eljátszotta az emberkéz ujjaira alakított gyermekrigmusokat melyek szerint: "Ez elment vadászni"... "ez megfogta"... "ez hazavitte..."ez a kicsi meg mindet megette..." Történt ugyanis, hogy a félig idomított kis kabát messzi útról vendégségbe vitték. Kivonultak korán reggel a vadászok a szederindás folyópartra, és vadra szoktatták a kis sólymot. Ment a dolog simán, körözött, repült, megzavart egy ijedt is kuvikot, szépen kézreszállott.

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Az óriáskígyók földjén

"Az Instituto Butantanban a lefejtett kígyómérgekből sokféle szérumot készítenek. Szérum készül különféle mérgeskígyók vegyített mérge felhasználásával olyan esetre, amikor nem lehet megállapítani a maró mérgeskígyó faját. Ebben az esetben az idejében történő szérumbeadáskor többet, nagyobb adagot fecskendeznek be, mint a felismert kígyó marását gyógyító szérum esetén. Gyermeknél, kis termetű felnőttnél a szérumadag nagyobb kell hogy legyen, mint egyébkor. A beadást esetleg meg is lehet, vagy éppen meg kell ismételni. Ez azzal magyarázható, hogy a méreg fokozottabban fejti ki pusztító hatását a testben. A jól csomagolt szérumfiolák, injekciós fecskendők mellé-tekintettel, hogy az ősvadonban többnyire nem tudnak írni-olvasni-képes használati utasítást mellékelnek. A kígyómérgek, marások elleni szérumtermelés eljárása ma is az, amit a tudós Vital Brazil a századforduló idején kidolgozott. Világszerte ezt használják ma is. Észak-Amerikában csakúgy, mint Afrikában vagy Indiában. Calmette, a francia tudós, már Vital Brazil előtt is készített kígyómarás elleni szérumot az algériai Pasteur-intézetben. De ez még nem érte el azt a hatásfokot, mint Vital Brazil későbbi széruma. Calmette is melegvérű állatok vérét használta fel szérumtermelés céljára, Vital Brazil is lovak vérét, vérsavóját vette a szérumkészítés nyersanyagául. -Lovaké?- ámult Klementino. Pedro szeme is kerekre tágult, amint felnézett. -Bizony, lovakét, s azok a lovak a Butantan istállóban igencsak nagy urak. A szérumtermelés kezdete az, hogy először fél milligramm oldott méregkristályt fecskendeznek be az állatokba. Az adagok három-négy naponként fokozatosan növekednek. A legmagasabb dózis 2 gramm. Ekkor következik az első vérvétel. Nyolc liter vért vesznek első ízben. Hatnapos időközök után következik a második, majd a harmadik vérvétel."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Vadásznapok vadászévek

Elbeszélések és naplójegyzetek

"November elejére az erdő lombozata a fák koronájából lekerült a földre és haraszttá vált. A szálasokban a fák feketeszürke törzse és lombját vesztett, seprőszerű, csupasz koronája alatt a földet arasznyi vastagon takarta a sárga haraszt; ennek keményen susogó zörgése csaknem a gőzgép sistergéséhez hasonlóan hangzott, amint lábamat végighúztam benne; másképen nem is lehetett rajta járni, mert olyan süppedékes volt, hogy bokáig ért. Csak a fiatalosok cser-és tölgycserjéin akadt még fenn a barnára aszott levelek egy része, s amikor rásütött a nap, messziről úgy festett, mintha a szürke vágás felülről aranyporral volna behintve. Egyébként már elmult az őszi hervadás gazdag színpompája, végét járta már az ősz s az egész növényvilág elkészült a tél fogadására, a téli álomra. Már csak a hó és a fagy hiányzott, hogy beteljesedjék a tél. De a hideg még késett, sőt november első hetében az idő szokatlanul meleg és tartósan derült volt, minekfolytán a haraszt olyan ropogósra száradt, hogy a cserkelésnek nem is lehetett más eredménye a vad haszontalan zavarásánál. Mégsem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy a java holdvilág idején néhány napot a kóspallagi erdőben töltsek. Az ott még októberben jelentett öreg vadkan ügye nagyon érdekelt és úgy vélekedtem, hogy bár cserkelve alig, de lesen remélhetem puskavégre kapni. 1927 november 8-án délután 3/4 5-kor, amikor már alkonyodott és kelet felől az éppen kelő hold sápadt fénye áttetszett a lombtalan szálerdő ágazatán, fordult be szekerem, a márianosztrai községi mezőről a kóspallagi uradalmi erdőbe, majd amikor 1/2 6-kor vadászkunyhómhoz értem, már holdvilágos éjszaka volt. Másnap egy órával virradás előtt, vadászkunyhómtól jó puskalövésnyire, a körülötte elterülő szálasban, két közel egymás mellett lévő, igen látogatott dagonyához cserkeltem, hogy mellettük lesbe álljak. Ott reméltem hajnalban disznót látni, mert tapasztalatból tudtam, hogy a távoli mezőről, a szálason át, a közeli bozótos vágásába vonuló disznók útba ejtik a dagonyákat és megfürödnek bennök."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon

Vadászati elbeszélések

"Siketfajdkakasokra mentem le Fogarasba 1915. május hó elején; de mire leértem a területemre, melyet Felsőszombatfalva községtől béreltem volt és meghallgattam vadőröm jelentését, nem sokat gondoltam már a kakasokkal. Hamar háttérbe szorultak azok, mert sokkal különb vad, egy hatalmas medve vonta magára figyelmünket. Alighogy kiszálltam a vonatból, már újságolta a vadőr, hogy néhány nap óta hatalmas medve nyomait s ürülékét találja a területen, egyúttal azonban nagyban sopánkodott, hogy minden tudakozódása és keresgélése dacára sem kapott csaléteknek való olcsó lovat. A medve ügye nagyon fúrta az oldalamat. Mikor aztán kint a területen magam is megnézhettem rendkívül széles, nagy nyomait, eltökélt szándékom volt minden lehetőt elkövetni, hogy kézre kerítsem. Ehhez azonban elsősorban elsősorban lódögre volt szükségem, és két emberem bizonyára bejárta fél Fogaras megyét, mire harmadnap reggel előállíthattak egy gebét, mely elég vén, sovány és olcsó volt ahhoz, hogy a medvevadászatnak lelkiismereti furdalások nélkül feláldozzam. Még aznap délután kint feküdt a ló rendeltetési helyén, miután a vadőr egy fejszecsapással megváltotta a földi élet gondjaitól. Nem sok vadászati élményem volt még, mely minden részében, minden számításon és várakozáson felül, annyira fényesen sikerült és olyan kiváló trófeát eredményezett, mint ez. Hogy a medve előbb vagy utóbb rákap a dögre, azt biztosra vettem, de számomra is örömteljes meglepetés volt, mikor másnap reggel hat órakor egyik emberem jelentette, hogy a medve ott járt a lódögnél, azt helyéről vagy nyolcvan lépés távolságra elcipelte, és egy keveset evett is belőle. Nem messze voltam a döghelytől, mert az éjszakát fent a havason, egy kalibában töltöttem, honnan hajnalban a dürgő kakasok tánchelyét kerestem fel."

Megnézem:

 

Thurn-Rumbach István: Erdélyi szarvasok és medvék nyomában...

"Egy máramarosi vadászkirándulás rendesen azt a reményt ébreszti fel bennünk, hogy onnan valami kapitális bikával fogunk hazatérni. A remény tulajdonképpen jogos. Máramaros egyes vidékein valóban élnek még tízkilós, sőt még ennél is nehezebb agancsú szarvasok. A hiba csak ott van, hogy ennek az áldott, szép megyének vannak leromlott szarvasállományú vidékei is, másrészt, hogy jó vadászterületin a kapitális bikák még Máramarosban sem szaladgálnak oly nagy számban, mint azt általában a járatlanok hiszik. Azért ne panaszkodjék senki, ha pénzéért nem sikerült rekord-agancsot zsákmányolnia és csak az menjen Máramarosba, aki képes megalkudni az említett körülményekkel. Akkori tenyészetemből egy vérebkölyköt ajándékoztam, helyébe kaptam lelövésre egy máramarosi bikát. H. Ph. barátomnak már régebbről volt ugyanoda meghívása-így aztán 1929 szeptemberében kettesben indulhattunk Csernowiczból Fajnára, Máramarosba. Máramarosban én akkor még nem jártam. Pedig kirlibabai vadászterületünk határos volt a megye délnyugati zugával. Ennek tudható be, hogy bizonyos várakozással néztem az utazás elé. Sajnos, sietnünk kellett az ajándékbikát elintézni, mert midőn odautazóban Kirlibabán megszálltunk, jelentették, hogy nálunk is megindult a bőgés. Éppen ezért másnap már kora hajnalban utaztunk tovább. Kirlibabáról Máramarosba eleinte az Aranyos-Beszterce völgyében visz az út. Onnét kapaszkodik fel az autó a Priszlopra, mely hágó a bejáratot képezi Máramarosba. A hágóban akkoriban még álltak a világháború megrokkant barakjai; itt volt egykor az országútra fektetett keskenyvágányú sínpár végállomása. Voltak az út mellett egyéb háborús emlékek is, gránittölcsérek és katonasírok."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok

"Régi gyerekkarácsonyaimat főleg azért kell külön-külön fejezettel megtisztelnem, mert szorosan függnek össze fokozatos felfegyverkezésemmel, egyben vadász mivoltom gyarapodásával. Hiszen a csillogó fenyőfát csakis új puska tehette igazi karácsonyfává! Tizenkettedik karácsonyom pedig úgy tündöklik ki valamennyi közül, mint sziporkázó üstökös a csillagos égből. Ez a karácsony hozta meg, azt a dupla csövű, kakas nélküli húszast, mely iskoláskorom hátralevő éveiben leghűségesebb barátomnak, soha cserben nem hagyó vadásztársamnak bizonyult. Származására nézve osztrák volt. A karintiai zerge járta Karavánkák árnyékában készült, a Klagenfurt melletti Ferlachban, Ogris nevű fegyverkovács műhelyében. Hogyan dicsérjem meg, miképpen magasztaljam kellőképpen? Akármennyit mondok is, kevés lesz. Könnyű kis puska volt, gyorskapású, jófogású testhez szabott, kezembe illő. Nemcsak emlékét, még szagát is megőriztem, azt az édeskés fegyverolaj-szagot, az akkoriban divatos "Balistol"-ét. Ejektoros fegyver volt, pattanva vetette ki az üres hüvelyt, s olyan tiszta, olyan acélos kattanással csukódott, mintha ezüstcsengő pendült volna abban a hamvaskékre futtatott, cifra vésetű lakatjában. Habosan erezett, bársonyosra olajozott diófaagyában pedig szép kis arany névbetű csillogott, saját, tulajdon monogramom! Ország-világ láthatta, hogy csakis az én puskám, másnak semmi köze hozzá, csakis nekem készítette a nevezetes Ogris mester, ott a hegyek közti messze Ferlachban. És váljék becsületére, jól megcsinálta. Úgy lőtt az a kis puska, mint a méreg. Olyan magas csörgőrécét, olyan "hosszú" toronykakast tudott gombócra görnyeszteni-még a felnőttek nagy tizenkettesei is megcsodálták! -Ustorhegyre  hord ez a kis szerszám-ismerték el az otthoni szakértők-, sűrűn vág, nem széleszti a sörétet. Amit pedig elkap, azt megtöri! Aszondom, ez a puska megállja a placcát, akárhun!"

Megnézem:

 

Gyimesi György: Vadászesztendőm

"A róka sorsáról, amely az általános összefagyást és három család ünnepi hangulatának a felborulását okozta, nem tudtunk meg semmi bizonyosat. Jóska sem másnap, sem később nem talált a kotorékból kivezető friss nyomokat, és kutyái sem voltak hajlandók még egyszer bemenni oda, holott más kotorékokba nagy kedvvel és nógatás nélkül bújtak be. Jobb híján úgy zártuk le magunkban az ügyet, hogy a kuyták megfojtották ellenfelüket, de tetemét nem vonszolták ki. Vagyis odaveszett a róka gereznája. Egy tanulságot mindenesetre levontam vadászatunkból: nem is lesz olyan könnyű egy bundára való rókaprémet összegyűjteni! Bizony nem, különösen ha oly ügyességel folytatjuk majd továbbra is a vadűzést, mint azt a következő napok egyikén tettük, amikor változatlan felállásban mentünk ki egy másik kotorékhoz, amelynek lakott voltáról egy arra ballagó juhász hozott ifjabbik barátomnak borért cserélt információt. A kotorékokat-nyolcat számoltunk össze egy kitermelt homokbánya megmaradt peremében-rókák több nemzedéke mélyíthette le, s több család is lakhatta őket, mert mindegyik lyuk körül rókalábak által volt laposra döngölve a hó. A tacskók nagy kedvvel szimatoltak be a kotorékokba, legott be is kúsztak az egyikbe, hogy kisvártatva egy másik kijáraton bukkanjanak elő. Rimánkodás nélkül újfent lebuktak a föld alá, s most már egészen váratlanul a róka jött pontosan ott, ahol legkevésbé vártuk. Egy függőleges kürtőből ugrott ki köztem és az elmaradhatatlan erdészgúnyáját viselő idősebbik Jóska között, tőlem-nem túlzok-egyméternyi távolságra! Nem tagadom, a nagy kan róka nemcsak meglepett, hanem rám is ijesztett. Ám fölöslegesen, mert semmi kedvet sem mutatott ahhoz, hogy a lábikrámba kapjon, inkább nagy sebességre kapcsolva menekült ki a nyílt mezőre. "

Megnézem:

 

Julius Komarek: Kárpáti vadászatok

"A vaddisznóval kapcsolatban a vadász szempontjából még egy igen értékes tulajdonságáról szólhatok, mégpedig a derekas helytállásáról. A túlzásoktól hemzsegő vadászhistóriák közt számtalan szól a kanok bátorságáról és a félénk vadászról, úgyhogy mindazok, akiknek nem sok dolguk akadt a vaddisznóval, megkérdik, milyen a helyzet a valóságban, a vaddisznó valóban olyan támadó kedvű és harcias-e. Nem foglalkozom itt az ilyen kiszínezett vadászmesékkel, csak azt mondom el, aminek ezen a téren közvetlen vagy közvetett tanúja voltam. A vaddisznóval átélt veszedelmes helyzeteket rendszerint maga a rosszul célzó vadász okozza. Sok vaddisznót lőttem a legkülönbözőbb körülmények között, s még többet láttam, amit más vadászok ejtettek el, de az izgalmas kalandok, nem is szólva a közvetlen támadásról, csupán az esetek jelentéktelen százalékát tették ki, úgyhogy a fél kezem ujjain is megszámolhatnám őket. Természetesen a vaddisznó bizonyos esetekben támadóan lép fel még akkor is, ha az ember nem sebesítette meg. Köztudomású, s számtalan tapasztalat is bizonyítja, hogy a szokatlanul erős anyaállat, az emse, bátran megvédi malacait. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy amint észreveszi az embert, máris nekiront. Isten őrizz! De ha véletlenül emberrel találkozik, akit minden állat legnagyobb ellenségének tart (van is oka rá), felingerül, s a földre szegezett ormánnyal, fújtatva és röfögve indul felé. De ezzel többnyire véget is ér a támadása. Malacai közben elrejtőztek vagy elmenekültek, az anya pedig, az ellenség megijesztése után, követi kicsinyeit. Hasonló, de sokkal tüzesebb támadást indít az emse a kutya ellen, még akkor is, ha a kutya az ember közvetlen közelében járja az erdőt. Az emse igen erélyesen tudja üldözni a kutyát, tekintet nélkül arra, hogy ember is van a közelben. Aki nem ismeri ezt a szokását, gyakran azt hiszi, hogy neki szól a dühös támadás, s legtöbbször fölöslegesen használja a fegyverét."

Megnézem:

 

Fekete István: Kittenberger Kálmán élete

"1895 őszén ismertem meg Kálmán barátomat, amikor Lévára kerültem mint az ottani tanítóképző elsőéves növendéke. A sors kedvező játéka folytán Kálmánéknál, a néhai jó Kittenberger János bácsinál kaptam lakást, s ott laktam az 1895-96-os tanévben. Kálmán barátom a lévai piarista gimnáziumba járt akkor. A helyzetből adódott, hogy naponta együtt voltunk, s mint majdnem egykorú diákok, rövidesen megbarátkoztunk, bár Kálmán nem volt barátkozó természetű. Nem volt benne a kamaszokat jellemző szertelenkedés, a felnőttek felé való kapaszkodás, sőt még a bakfisok sem érdekelték. De már ekkor megnyilatkozott benne a természetszeretet, az ösztönös megfigyelés, kutatási vágy és a vadászszenvedély. Órákon át járta a város határát, csatangolt erdőn, mezőn, szőlőkben. Emlékszem, különösen  a varjak élete érdekelte. Ezeket figyelte, s egy-egy útja után annyit s olyan vonzóan tudott beszélni tapasztalatairól, ahogyan csak az tud beszámolni, akit a természetben élők iránti rajongás fűt. Volt neki egy kb. fél méter hosszú, egycsövű, elültöltő kapszlis pisztolya. Nem tudom, hogy jutott hozzá, de megvolt. Ezzel járt vadászgatni. Hogy feltűnés nélkül hordhassa fegyverét, kilyukasztotta télikabátja belső zsebét, s a hosszú mordályt a bélés mögé süllyesztette. Így járt Kálmán barátunk vadászgatni a határba. Hogy szabadabban mozoghasson, néha ki is maszkírozta magát rongyos csavargónak, s ilyenkor valóban nem lehetett ráismerni. Egyszer engem is megtévesztett. Az esti ködös szürkületben megállított egy csavargó formájú alak, és lőtt varjat kínált megvételre. En azonban egyáltalán nem akartam varjat venni. Az alak tovább erőszakoskodott, hogy milyen kitűnő levest lehet belőle főzni. Akkor aztán-végre-ráismertem..."

Megnézem:

 

Gyimesi György: Megzabolázott szenvedély

"A legrövidebb utat választva kapaszkodtam fel a hegyre. Jó volt az erőnlétem, alkalmam nyílt a mindennapos edzések kamatoztatására. Jó tempóban haladtam felfelé. Elégedett voltam, mert szórványosan felhangzó bőgéséből ítélve, a bika egy helyben állt, és a köztünk levő távolság örvendetesen fogyott. Jobbra tőlem egy sziklás borda húzódott a hegytető irányába, benőve matuzsálemi kort megélt vastag bükkökkel és toronymagas jegenyefenyőkkel. A bika egyik bőgésekor megálltam a borda alatt, hogy a hang után tájékozódjam. A következő másodpercekben egyik legizgalmasabb vadászélményem eseményei játszódtak le. A bika még végig sem mondta a hörgő nyögésbe fulladó indulatát, amikor a borda felől egyre erősödő zörgésre lettem figyelmes. Vágtában közeledett valami. Néhány másodperc múlva megjelent egy kidülledt szemű, lélekszakadva menekülő őzsuta, s előttem átvágva egy kisebb sűrűség felé tartott. Annyira meglepődtem az őz láttán, hogy nem találtam ki azonnal, mi üldözi a szerencsétlen vadat. Máig sajnálhatom, mert emiatt nem készültem fel időben a toportyán fogadására. A következő pillanatban ugyanis a rohanó őz nyomában megjelent egy jól megtermett farkas. Szinte úszott a levegőben, és nyilvánvalónak látszott, hogy az őzike sorsa pillanatokon belül megpecsételődik. Nosza, lett nagy kapkodás. Nem is tudom, hogyan került le a puska a vállamról, amelyen a máskor nélkülözhetetlen célzó távcső  most igen rossz szolgálatot tett. Szűk látómezejébe sehogyan sem tudtam befogni a tőlem húsz méterre elrohanó ragadozót. A távcső mellett kell célozni! - született meg az ötlet, de akkor a farkas már a sűrű szélénél járt. Eldördült a lövés, és a farkas irányt változtatva ugrott a bokrok közé."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek

Vadásznapló kivonatok 1932-1934

"Még mindig loholunk utána. A nap régen túllépte már a vörös por szabta határpontot, javában szidom a kirongózit, amiért így elvarázsolta előlem az elefántot. Magyarul szidom. (Így mindkettőnknek jobban esik.) De egyszerre  csak torkomon akasztja-megtorpan. Mint a foglyot álló vizsla... Meghallotta az elefántot. Int, hogy hallom-e én is? De az én fülem nem vetekedhet az övével. Beletelik néhány perc mire én is neszét veszem. Távoli halk moraj: az elefánt gyomra korog! Ez a legizgalmasabb pillanat! Mikor ilyen váratlanul komolyra fordul a helyzet. Ilyenkor, mintha egy másodpercre minden megállna. A lélegzetem is. De még a világ forgása is. Rajtam ilyenkor vesz erőt a vadászláz. Még fogamat is megvacogtatja. Később, mikor már annyira vagyok, hogy lőni kell, akkorra már lehiggadtam, átestem a krízisen. Az egy helyből ismétlődő fújás-korgás mutatja, hogy az elefánt immár megelégelte a vándorlást, a hőség ellustította, beállt a sűrű árnyékába delelni. Békességben emészteni. Már csak hárman kúszunk feléje. Elöl a kirongózi, aztán én, utánam a tartalékfegyveremet hozó szerecsen. Négykézláb közeledünk, minden akadékos ágat, száraz rőzsét óvatosan félretolunk, térdünk-tenyerünk tüskék tűpárnája, de ezt ilyenkor nem érezzük. Előttem a kirongózi magasra tartott fél kezéből szórja a föld porát, annak szállása mutatja a légáramlás irányát. Ilyenkor, a délutáni órákban, különösen forgandó. Ha előre csapná szagunkat, máris fordulhatnánk hazafelé, az elefánt menten odébbállna. Hacsak "idébb" nem állna, ami szintén nem kívánatos. Oly közel vagyok már, szuszogó lélegzetét tisztán hallom. Legfeljebb még tíz lépés választ el attól a házmagasságú, irtózatos tömegtől, mégsem látok belőle tenyérnyit sem, oly sűrű ez az átkozott bozót."

Megnézem:

 

Bársony István: Csend

Illusztrálta Neogrády Antal

"Megint csöndes az erdő, mehetek tovább egy házzal, fával. Az utat süppedékessé tette az őszi esőzés, meglátni benne minden lépés nyomát. Még a fáczánok háromágu lábjegyét is mind tisztán ki lehet venni rajta. Levezet a keskeny, gyöpszélű út az aljba, ahol a hűvös völgyben valami ér kanyarog a fák közt. Messziről csak a fű élénk zöldje sejteti, hogy meg szokott ott állni az esővíz, de amint közelebb érek, látom már itt-ott a csillogó vizet az erdei pocsogó területén. Ohó, bizony valami egyebet is látok. Mintha mély árkokat vájt volna a pocsogó szélén egy óriás vakand: fekete sánczok halmosodnak itten egymásra. A környékökön olyan csülöknyomok, hogy beválnának egy féléves borju nyomának is. Agyaras járt itt, az túrta fel a puha földet. Megszagolgatja a túrás környékét a kutyám, azután didergő remegéssel húzódik mellém. "Kakat! kakat!" Gyönyörű fáczánkakas rebben fel a bozót széléből s zászlaját lengetve villan át a messzeségbe nyúló erdei réten. Oda még elér valami nyíláson néhány gyönge sugár; ott még látni egy kevés ragyogást, abban két másodperczig napfürdőt vesz a fáczánkakas, amig átvált rajta; zománczos tolla megcsillan, megvillan, de nyomban elsötétül, mihelyt a fák közé jut. Ott el is tűnik előlem egészen. Most volt fél ötre, éppen. Kezdenek a fák egymásba olvadni, nem olyan különállók már, mint az imént; a sárga nyárfa, mintha nagy topázékszer lenne a növekvő barnaság között. Csak a völgy fenekén díszlik még ellenállhatatlan, legyőzhetetlen zöldje egy magányos égernek. "Kakat!" hallom a szálerdő felől, "kakat!" szól a válasz a járhatatlan vágások mélyéből. A fáczánkakasok esti dalukat pedzik. Valami ragadozó megijesztett egy jérczét, az ijedten csap ki a bokorból s nem messzire tőlem lágy czirpegéssel suhan el a fák lombja közt. Olyan nesztelenül, mint egy bagoly. A kakasok jóval lármásabban csinálják azt; a csöndes erdőben jól hallatszik, amint felkapnak nagy zörgéssel a levegőbe s megverik erős, félkörbe hajló szárnyakkal a lombot. Galyazik a fáczán."

Megnézem:

 

Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra

Idézet hires vadászok könyveiből

"Azóta jobban megismertem az elefántot, két hónapon át figyeltem Assamban (India) az emberi szolgálatban hasznos óriás állatokat és nem tudom felfogni, miként találhat vadász örömet az elefántöldöklésben. Egy alkalommal sziklás hasadékban bambusz sűrűségbe vezetett egy csorda elefánt friss csapása. A bambusznád össze-vissza volt törve, alagutakat vájt ki benne a nagy vad. Nem jó hely ez összetalálkozni a szembe legelő csordával. Rossz szelünk volt, megszimatoltak, elnyikkantotta magát egy borju, vagy tehén és menekedtek. Sietve követtük a nyomokat. A bambuszsürüből alacsony, egyedül álló hegyoldalra esett tekintetünk. Kétoldalt a hegyen két csoportban lépdeltek olyan könnyen és olyan gyorsan, hogy ezeket ugyan be nem éri vadász. A közelebb eső csorda a hegygerincen egy pillanatra megállt, habár látni való volt, hogy tehenek a borjaikkal, de a vadászember remél, hogy talán mégis lehet köztük bika. Mire fölérkeztem shikarimmal a gerincre, a csorda már lent járt a tulsó völgyben. De nemcsak ez a csorda, még három nagy társaságot láttunk és egy hatalmas, egyedül járó bikát. Füleikkel legyezve magukat, lakmároztak a lombokon és hüsöltek. Ezt kell követni, mutogatta jelekkel Aganez az egyes bikára. Eszembe jutott minden érdekes kaland, amit az egyedüljáró, haragos elefántbikákról (rogue) olvastam. Milyen szép is lett volna ilyen trofeára szert tenni. De a nagy fáradságnak az lett a vége, hogy haza tértünk este a táborba, egy látványos nap emlékével, de olyan kimerülten, amint ezt csak eredménytelen napok után érezhetjük. Napok mulva, amikor már hazatérőben voltam Gondokoró felé s már megvolt az elefánt-bikám, találkoztam egy francia és egy angol vadász karavánjával. A franciát pár nappal ezelőtt ugyanezen hegyvidéken, ahol az egyedüljáró bikát láttam, váratlanul megtámadta egy rogue elefánt-bika. Közvetlen közelből a homlokába lőtte mind a két golyót. El se bukott a lövésre, hanem elkapta a shikariját és darabokra tépte, azután tovább állt. A franciát úgy meglepte a dolog, annyira sajnálta derék kísérőjét, hogy bosszulatlanul hagyta menni a dühös óriást. Valószínü, hogy ugyanezt a bikát láttam meg a hegytetőről."

Megnézem:

 

Czifferszky István: A gemenci bak és más vadászelbeszélések

"Sok bikát tud megkülönböztetni a vadász. Külön értékeli a nyugati szarvast és külön a keletit. Azután a sík erdei és hegyvidéki szarvas sem azonos vadászszemmel nézve. Ezek közt is óriási a különbség, amit a vadászok tudnak csak teljes alapossággal megbeszélni, kitárgyalni egy-egy jól sikerült szarvasbőgés után vagy közben. A nyugati szarvas, amely testre is rendszerint kisebb a keletinél-az utóbbiakon az Északkeleti-és Keleti-Kárpátokban és előhegységeikben tenyésző szarvasokat értjük-, igen változatos alakú, és sokágú agancsot képes nevelni. A nyugati szarvas agancsa ritkán sugározza azt az őserőt, amelyet a keleti. A nyugati bika elejtője soha nem érzi azt a leírhatatlan lázat, amit egy keleti bika sötét színű, részarányos terpesztésű, kihegyezett-csontkéshez hasonló-, erős koronájú agancsának megfogása futtat végig elejtője idegein. Hogy ez az áramütés micsoda? Talán úgy lehet meghatározni, hogy ennek az érzésnek a pillanatokig tartó hatásáért töri magát a vadász. Mássza a hegyeket, tapossa a sűrűségeket, ázik-fázik és terített asztala a szúnyogoknak. Egy ilyen ledűlt, keleti bika mellett állva a les, cserkelés és lövés ezernyi izgalma után megperdül az idő kereke, de visszafelé, s eltűnik a jelenkor. Évezredekkel korábbi ember áll elejtett zsákmánya mellett. A lassan dobogó szív, az ideg, a gyomor és a tudat messzire repíti föl a harc győztesét, s úgy érzi, hogy semmi gondja nincs. Egyszerű életének minden szükségletét hosszú napokra kielégítette. Az ősember, a természeti lény legyőzte az ősvadat. A vadon kesernyés lehelete behatol az erdőjáróba, eloszlik benne, ilyenkor a városlakó is eggyé lesz a természettel."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Medve

"Az éj folyamán, amikor az eső zuhogott és a köd újra leereszkedett, tényleg eljött. De a tökéletes sötétség miatt nem tudtam egyetlen lövést sem leadni. Nem is láttam, annak ellenére, hogy alig huszonöt lépésnyi távolságban ropogtatta a lócsontokat. Ez a vérmedve még két évig zavartalanul szedte áldozatait, míg végre a véletlen a puskám csöve elé nem hozta. Ebben az esetben a "személyazonosságra" vonatkozólag nem foroghatott fenn semmi kétely. A vállán látható két szürke folt kétségbevonhatatlan ismertető jel volt. Aki meg akar győződni róla, az most is megnézheti lakásomon a kissé megfakult bőrt...Szeptember hó folyamán, mikor a nyájak elhagyják a havasi legelőket, a medve már csak akkor jut pecsenyéhez, ha a véletlen kedvez neki. Soha semmit sem vettem észre, de megbízható vadászemberektől sem hallottam olyasmit, amiből arra lehetne következtetni, hogy a medve akár szarvast, akár őzet, vagy zergét meg tudna fogni. Ellenben egy késő ősszel elejtett zergémet, melyet egy cirbolyafenyő ágára felakasztottam, a medve megette. Az ujjnyi hórétegben megtaláltam a rabló nyomait. A mancsok nyoma mellett található zergeszőrpamacsok elárulták azt, hogy a medve könnyen megszerzett zsákmányát elhurcolta. Egy medvét épp akkor sikerült elejtenem, amikor az előző este lőtt szarvastehenemet marcangolta szét. Késő ősszel, mikor a pisztráng a kis patakocskákba felhatol, hogy ikráit lerakja, a csermely melletti nyomok és a hullatékban található szálkák elárulják azt, hogy a mackó halászattal is foglalkozik. Kanadában különben a lazacivás idején a medvéket rendesen azoknak a folyóknak a partján lehet találni, melyek a Csendes-Oceánba torkollnak."

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Dunárul fúj a szél...

Elbeszélések vadról, halról, fűről, fáról

"A rókák lapulnak a nádban. Keskeny a nád, néhol semmi sem lenne kővel áthajítani. A tizenkét hajtó itt könnyen elfoghatja. Keskeny a nád, de hosszú. Völgynek ágyát tisztába húzta az éjszaka mára, ragyog rajta a gyüretlen lepedő. Süti a Nap. Mozdulatlan a nádas: rozsdasárga óriáskígyó sütkérezik a frissen vasalt lepedőn, hátának hamvas a taréja. Mellette kétoldalt apró gyűrődések a lepedőn, ráncok, pupocskák. Zsombékok. Azontúl sima a fehérség, azontúl rét van a hó alatt. Völgy fenekén keskenyen kígyózik a nádas. Karcsú teste azonban két helyütt csunyán kihasadik. Ott jól kell majd vigyázni. Ott könnyen visszaszökhetik a róka. Keskeny a nád, de sűrű. Benne öt lépésre járnak csak egymástól a hajtók, hanem látni olykor még egyre sem látnak. Ezért huzzák a láncot. Bár igazság szerint nem is húzzák, de tolják. Megfogja mindenik, halad, mellével nekifeszül, - a lánc aztán fésüli a nádat, minden egyes szálát megmozgatja, a tövében lapuló rókát talpraugrasztja. Nagy kérdés persze, hogy merre ugrik hát a koma, előre-é, vagy hátra? Erre azonban feleletet most még senki sem adhat, maga a róka sem. Mert ugyan kicsoda tudhatná azt megmondani, hogy első ijedtében majd mit is cselekszik? Az a fő, hogy ugorjék, az a fő, hogy megijedjen. Ijesztésére pedig legjobb a lánc. Meg-megcsördül, csikordul s az ércnek irgalmatlan hangját nem bírja nyugton elhallgatni a rókaféle. Nyest is és görény, menyét, - valamennyi véren élő szegénylegény így van vele. Inkább hanyatt-homlok veti magát ki a pusztaságra, bele inkább a veszedelem kellős közepébe, mintsem rejtekében ezt a szörnyű csengést, bongást elviselje. A róka szintén iszonyodik tőle, menekül előle."

Megnézem:

 

Jékely Endre: Nagyvadak - közelről


"Bennszülött kísérőimmel sátrainkat a folyóparton ütöttük fel. A tábor helye kiemelkedett a környezetből, onnan a vidéket kellően áttekinthettem. A folyó másik oldalán levő sztyeppe csendesen terült el a forró napsütésben. Hirtelen nyugtalanság támadt: antilopok, vadbivalyok, zebrák, majmok, párducok és oroszlánok rohantak a folyónak. Olyan állatok, amelyek egymásnak esküdt ellenségei voltak, nem törődtek most egymással. Csak előre a megmentő folyó felé. Olyan állatok is, amelyek nem szeretnek vízbe menni, nekirohantak a folyónak és átúsztak rajta az innenső partra. Mi volt az oka ennek az eszeveszett menekülésnek? Amikor abba az irányba néztem, ahonnan az állatok menekültek, rögtön látható volt a pánik oka: égett a sztyeppe. Az állatok ösztöne igen finom. Már órákkal a veszély előtt megérezték a katasztrófát. A pánikszerű menekülés aránylag nem sokáig tartott, és a nyugalom helyreállt; valamennyi erős és egészséges állat már biztonságba helyezte magát. A lángok pedig rohamosan közeledtek. A füst minket is elért. De ott-mi volt az? Valami barnás-sárga nagy állat ugrott ki a sűrű füstből a partra. Egy nőstény párduc, de azonnal el is tűnt a füsttengerben. A parton pedig egy kis sötétbarna gyapjúcsomószerű valamit hagyott. Pár perccel később megint visszajött a nagy sárgásbarna színű macska. A bátor párducanya megint otthagyott egy mozgó, nyifogó, gyapjúcsomószerű valamit és ismét eltűnt a már lobogó tűzfalon át, hogy a harmadik kölykét is megmenthesse. Ezúttal azonban többé nem tért vissza. A benszülöttekkel gyorsan átmentünk a másik partra a két kis kölyökhöz. Nyafogva mászkáltak a magukkal tehetetlen állatocskák a part homokján. Hiába várták anyjukat, amely nemrég még játszadozott velük. A harmadik kölyök kimentésének megkísérlésekor maga is a tűzbe veszett."

Megnézem:

 

Róna István: Híres vadászkalandok


"1898-ban kezdődött Kelet-Afrikában az Uganda-vasút építkezése. Az építkezéseken ezer és ezer ember dolgozott, túlnyomóan indiai munkások. A vasútépítés egyik mérnöke H. J. Patterson, megbízást kapott a Tsavo-folyó feletti vasúti híd építésének vezetésére. A hídépítés munkái is két-háromezer embert foglalkoztattak, akik az építkezés helyétől számítva  - mintegy két-három kilóméternyi körzetben eloszolva, sátrakban laktak. A munka kezdetben zavartalanul folyt. Rövidesen azonban durva és megdöbbentő módon megszakadt a munka folytonossága: a helyszínen megjelent két vérengző és telhetetlen emberevő oroszlán, és kilenc hónapon át harcot folytatott mindazok ellen, akik a Tsavo körzetében a vasútépítéssel kapcsolatban voltak. Az oroszlánok terrorja végül is olyan fokra hágott, hogy a munkát csaknem három hétre be kellett szüntetni. Eleinte nem mindig sikerült áldozatot találniok, de amint telt az idő, egyre merészebbek lettek: semmi sem tarthatta őket vissza, és minden veszéllyel dacoltak, csakhogy kedvenccé vált táplálékukat, az emberhúst megszerezhessék. Módszereik olyan hátborzongatóvá és rablásaik - pontosan időzítve - olyan biztosakká lettek, hogy a munkások abba a babonás hiedelembe estek, hogy nem állatokkal, hanem oroszlánbőrbe bújt ördögökkel van dolguk. Több alkalommal ünnepélyes komolysággal biztosították a mérnököt afelől, hogy teljesen céltalanul vadásznak rájuk, úgysem sikerül elejteni őket. Abban a meggyőződésben éltek, hogy két elhunyt bennszülött törzsfőnök haragos szelleme választotta a tiltakozásnak ezt a módját a vasút ellen, amely országukat keresztül akarja szelni."

Megnézem:

 

Szalay István: Magasles a Kékes alatt


"Új puskával úgy van valahogyan az ember, mint a játékkal a gyermek. Örül neki, forgatja, nézegeti. Én is így voltam. Az új "golyós" a napokban került haza az üzletből. Ki tudja, hányadszor  vettem már kézbe, húztam elő a barna bőrtokból, amikor egyszerre csak felvillant bennem a kérdés: Mikor kerül avatásra, s vajon mi lesz az első zsákmány? Aztán arra is sor került. Az új puskával az első vadászútra szép, kakukkszótól hangos délutánon indultunk el erdész barátommal. Még magasan járt a nap, a vad a sűrűben pihent, de mi már kimentünk hallgatózni. Az erdei réteken övig ért a kaszálatlan fű, a felhők pedig olyan lomhán bandukoltak az égen, mint a vénemberek, akiknek nehezükre esik a járás. A bokrok között cserregve szemtelenkedtek a fekete rigók, mintha tele akarták volna kiabálni a világot: "Vigyázzatok! Ember járja az erdőt!" Leültünk a vágás szélén. Hosszú, kidöntött rönkfára telepedtünk, egymás mellé. Az új "golyós" a térdemen feküdt, kezem a szépen barnított agyat simogatta. Félóra is eltelt már, de nem mozdult semmi. Mintha a ritkás vágásból egy láthatatlan kéz kisöpört volna minden élőlényt. A távcsövön át bámészkodtam, élveztem a közelre varázsolt messzeséget. Egyszer csak egy fekete valamin megakadt a szemem. Disznó! Néhány perces nézelődés után azonban kiderült, hogy csalódtam csak egy fatuskó volt. A némaság szinte megrezdült a bokrok alján, a színek végtelensége elkápráztatta a szemet. - Még mindig korán van - súgta barátom és kényelmesen cigarettára gyújtott. Mintha csak cáfolni akarná, szinte a parányi láng fellobbanásával egyszerre, valami csörgést hallottam a vágás aljában. Később, a messzelátóval észrevettem, hogy többször egymás után, erőteljesen megmozdul egy bokor. Most már ketten néztük az érdekes tüneményt és a talány megfejtésére nem is kellett sokáig várni. Egy öreg suta kelt fel a bokorból és indult el a völgyben csörgedező patak felé."

Megnézem:

 

Avarffy Elek: Vadászutakon


"Elhelyezkedem az erdő szélében és vadászszokás szerint figyelem a tájat. Kicsit korán van még. Ha itt vannak ők, úgyis megváratnak alkonyborulásig. Az az ő idejük. Addig futkároznak és csipegetnek a bársonyos, zöld moha, ázott levelek és ágtörmelékek közt, meg a mélyből hosszú tapogatócsőrükkel a jóízű rovarpástétomokból... Cinkemadarak, pintyőkék, zöldikék és más efféle színes apróságok vékonyka cippentésekkel szemecskélnek körülöttem a zsendülő fűszőnyegen. Föl-fölpattannak az ágakra vidám könnyűséggel és le nem tagadhatják, hogy ugyancsak örülnek a tavaszba váltott világnak. A fejem fölött a fákon apró énekes okvetetlenkedik. Különös kis jószág. Csárdáslépéseket lejt és csöpp feje úgy mozog, mintha dróton rángatnák. Szörnyen mulatságos lehet neki az eset, mert hogy olyan goromba füstkarikákat fujdogálok felé. Keni-feni a csőrét a rügyekbe, ezek már kiérlelődtek sűrűn a fákon, hogy még valami kis barátságosabb napsugárra aztán egészen kicsattanjon belőlük az élet. Ahogy végignézek az erdő melletti úton, amelyet buján kivert a gyep, ott üldögél halálos komolysággal a bambaképű üregi nyúl. Kinigli. Nem mondhatnám, hogy az erdő értelmiségi osztályából való jelenség. Az oldalát mutatja a felém tökéletlen, tehát egész bizonyosan észrevett. Csak még nincs tisztában a helyzettel. Vár még valamit. Ha van állat és vad, amelyik ész nélkül menekül, lohol, minden látszólagos veszedelem elől, hát az a földtúró barlanglakó. Ez nem sokat mérlegel, mint például a menekülésben is öntudatos őz, hanem bizony a legkisebb gyanúra, neszre, usgyi, be a lyukba, hogy csak úgy kalimpál a hátulja befelé."

Megnézem:

 

Jurán Vidor: Vadászkrónika

Egy öreg vadász naplójából


"Lent a völgyben, a lobogó tűz körül, behavazott kucsmájú, marcona férfiak melengetik a kezüket. Kerülők. Most tértek vissza a reggeli nyomozásról és kölcsönösen elmesélik egymásnak tapasztalataikat. Az egyik nagy körülményesen dohányzacskót vesz elő, megtömi kurta pipáját és megkínálja dohánnyal a másikat is. A zsarátnokból izzó parazsat kotor ki, nagy szippantásokkal rágyújt és nyomatékosan rácsettenti pipájára a rézkupakot. Hátuk mögött fenyőfákhoz kötözve szűköl a didergő kutyafalka. Az egyik szürke, lomposszőrű, a másik fekete, némelyiknek fehér a gallérja, olyiknak sárga a szemöldöke. Van köztük komondor, kuvasz, szálkásszőrű kopó meg kopókorcs. A mellükön, combjukon hosszú forradások, vad viadalok és véres küzdelmek emlékei, vitézségi érmei díszelegnek. Nincs köztük újonc, mindegyik végigjárta már a vaddisznókkal vívott gyilkos rohamok iskoláját. Harapósak, mogorvák, idegen emberre rávicsorítják éles tépőfogaikat, ha az a falkához közeledik. Az erdei úton két szán siklik elő. A zúzmarás lovak, prüszkölve megállnak a tűznél, a bundákból puskás férfiak bontakoznak ki. Arcukat pirosra csípte a téli reggel friss levegője, sapkájukat mélyen a fülükre húzták, egyik-másik még elpiszmog vadászfölszerelésével, elemózsiás iszákjával, mire a tűznél valamennyien összesereglenek, egy kopott kabátú pörgekalapú férfi már élénken tárgyal a kerülőkkel. A harcsabajuszú kerülő, aki a hegyoldal jobbszárnyát nyomozta végig, jelenti, hogy az öreg bükknél a gerincen egy konda vaddisznó váltott be. Kocák tavaszi malacokkal, emsék, süldők vegyesen. A sort egy óriású csapájú agyaras zárja be."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: A keleti és déli Kárpátokban

Vadásznapló


"Reggel még a görgényi Mocsárban kerestem sebzett bakomat, ebéd után a Maros mentén ismét fölfelé utazva, a vonat ablakából bosszankodva nézem a zuhogó esőt, délután 4 órakor pedig megint Galonyán indulok cserkelni. Félnapra visszajöttem barátom szép területére, hogy megkíséreljem minapi mulasztásomat pótolni. Az idő kiderült, sőt a Nap kellemetlenül tűz. Az Arsica-völgy fölött, a hegyoldalon, hosszú, meredek tisztásra kapaszkodunk fel. Nemrég kaszálták rajta a füvet, a szénaboglyák még helyükön vannak. A vadőr azt mondja, előttevaló nap reggel ott tizenhárom őzet, köztük két nagyagancsú bakot látott. Nehány perccel 5 óra után a szabad lejtő derekán, a fiatalos szélén, jókora sziklatömbtől és széles mogyoróbokortól takarva, elhelyezkedem és sípolni kezdek. Várom a tisztáson megjelenő vadat; kísérőm, nekem hátat fordítva, a bozótba figyel. Időnként szünetelve, sorjában megszólaltatom fuvoláimat. Eltelt félóra, nagy a csend és mozdulatlanság körülöttünk, már a riadozásnál tartok, amikor a vadőr hátulról megérint és mögém, a bokrok közé mutat. Odanézek és meglátom egy őz vékony lábszárait. Csak 40 lépésnyire van tőlünk, keresztbe áll, egész alakját mogyoróbokrok lombja takarja. A messzelátóval kutatok a leveles gallyak között, hogy meglássam fejét. Sokáig hiába vesződöm vele. Mozdulatlanul áll. Végre felfedezem rejtekének egyik kis hézagában szemét és homloka felső részét s már tudom, hogy bak, de sehogyan sem sikerül kideríteni, öreg-e vagy fiatal, derék-e vagy hitvány. Tanakodom, habozok, megkockáztassam-e a lövést és mérlegelem a mindenképen kétes eshetőségeket. Lehet, hogy valami ravaszkodó öreg és jól járhatok elejtésével, de fiatal is lehet."

Megnézem:

 

Fuchs Antal: Bagamoyo


"Őszintén bevallom, amikor még sejtelmem sem volt arról, hogy valaha én is afrikander leszek, nem sokra tartottam a kafferbivalyt. Akkoriban csak képekről meg leírásokból ismertem. Amikor aztán először szemtől szemben álltam vele, elakadt a lélegzetem. Pedig nem is hús-vér élőlény volt, hanem egy kitömött példány, illetve annak is csak a szarva, a feje, a nyaka, meg a szügyéből egy darabka. Dr. Nagy Endre, arushai házigazdám ebédlőjének falán függött. A kikészítés igazi mestermunka volt, hogy szemléletes ízelítőt adjon az odalátogató vadásznak, milyennek látja majd közvetlen közelből az afrikai Belzebubot, a poklok fejedelmét, mielőtt az a szarvára tűzné. Ifjúkoromban ismertem meg dr. Nagy Endrét. Apám, akitől a hivatásom mellett a családi és a keresztnevemet is örököltem, akkoriban a pápa-ugodi hitbizományi uradalom fővadásza volt, és Európaszerte szaktekintélynek tartották. Tőle tanultam a vadászat nemes mesterségét. Már négyéves koromban magával vitt az erdőbe, akkor hallottam az első puskalövést, és mi tagadás, sírva fakadtam. Aztán a vég nélküli bakonyi barangolások (melyek során gyakorlati oktatás, naponkénti visszakérdezés folyt) kialakították bennem az erdő és a vad múlhatatlan szeretetét. Az a megbecsülés, tisztelet és tekintély pedig, amely apámat körülvette, még inkább fokozta törekvésemet, hogy magam is hivatásszerűen gyakorolhassam a vadászatot. Házigazdám a felszabadulás után vadászati felügyelőként, hivatalból is gyakran felkereste apámat lakásunkon, Huszárokelőpusztán. Rövidesen azonban kivándorolt, hivatalos engedéllyel. Néhány évig a mai NSZK területén, majd Ausztriában élt, később Werner Blumenthallal Tanzániában telepedett le. Az Arushától mintegy 25 kilóméterre fekvő Usa Riverben 25 hektárnyi területet vásárolt az államtól, hogy azon állatkertet és szállodát létesítsen."

Megnézem:

 

Bársony István: Erdőn, mezőn

Vadásztörténetek


"Téli reggel volt. Az ég ködös, a föld fehér. Hó esett az éjjel; nem sok, de éppen elég arra, hogy száraz búvóhelyre kívánkozzék a pusztai vad. A szikes rónaság egy mélyebb pontján zsombikos a mező. Egy folt nád látszik ott; lehet vagy húsz lépés a hossza meg vagy négy-öt lépés a szélessége. A száraz, fakó nádszálak összehajlanak, keresztül-kasul egymásba fonódnak; a szelek játéka borzasra fésülte a gazt a kis nádas szélén. Bent, a kuszált nád közt, egy hópehely sincs a földön. Egy hosszúkás vörös bunda nyújtózkodik a törmeléken. Vén róka szunyókál a csöndes, száraz vacokban, horpasza lassan emelkedik; nem liheg most bezzeg, mint a kánikulában. A vacok körül mindenféle bűnjel. Elszórt toll, egy pár nyúlláb, kellemetlen orrfacsaró bűz. Nagy a nyugalom különben mindenütt. Se légy, se szúnyog, ami alkalmatlankodnék. De azért mégse tökéletes a békesség. A róka bosszúsan kapja fel a fejét, s nekikap éles, hegyes fogával a combja hajlásának. Háborgatják a vendégei: az apró, fekete ugróművészek. Ravaszdi halk vakkantással fejezi ki haragos indulatát, s mikor elmúlik rossz érzése, unottan dől vissza fekvőhelyére. Ejnye, be hűvös van! Nem is alvás ilyenkor az alvás, csak olyan szundítás. Félig ébren azzal mulat, hogy megrándítja kinyújtott farkát; attól halk zörrenése hallik a nádnak, mint mikor egér motoszkál közte. A kicsi neszre önkéntelenül is hegyezi a fülét a róka, pedig jól tudja, hogy nincsen itt most egér. Megfagyott a világ. Ej, de unalmas ilyenkor ez a hófehér sivatag! A szikes tavak mind jéggé dermedtek rajta; a tüdejét próbálgató szél lefújta róla a havat; olyanok most, mint egy-egy csipkézett szélű velencei tükör. Hogy csillog-villog mind, mikor a nap rásüt! Bennük kacérkodik magamagával a napsugár."

Megnézem:

 

dr. Bencze Lajos - dr. Dániel István: Vadászati alapismeretek

A vadászvizsga anyaga


"Az okszerű vadgazdálkodásban nem elégedhetünk meg pusztán azzal, amit a természet nyújt a vadnak, hanem tervszerű beavatkozással javítanunk kell a helyenként kedvezőtlen természeti adottságokat. Ennek közismert módja a vad szakszerű - egyes vadfajoknál esetleg még kora tavaszi - etetése. A vad március-áprilisi etetése elsősorban a sík, nagy mezőgazdasági területeken jelentős vadállomány esetén válhat szükségessé, mivel itt ebben az időben alig talál élelmet a vad. A nélkülöző vad rosszul telel át, kevésbé állja az időjárás viszontagságait, hamarabb megbetegszik, s szaporulata is elmarad a kívánatostól. A vad téli etetésének módját és arányait a vadállomány összetétele, mennyisége, az időjárás és a helyi lehetőségek szabják meg. Nagyvadunk részére szükség szerint szemes, szálas (elsősorban jó minőségű lucerna!), gumós, lédús takarmányt adhatunk, aminek jelentős részét a vadföldeken megtermelhetjük. Mindenütt és minden körülmények között gondoskodhatunk nagyvadunk részére lombtakarmányról. Ennek begyűjtése tavasszal, nyár elején csak a vadgazda ügyszeretetén múlik. Vadgesztenye, makk, szárítható erdei gyümölcs a legtöbb helyen rendelkezésre áll, és mindenütt begyűjthető a déli fekvésű erdei rétek jóízű szénája is. Télen leszedhetjük a fákról a fagyöngyöt, és indokolt esetben engedélyt kaphatunk a gazdaságilag kevésbé értékes fák kidöntésére is, amelyek rügyeit és vékonyabb ágait a vad szívesen fogyasztja. Emellett az erdők és gyümölcsösök műveléséből származó nyesedék is táplálékul szolgálhat vadunknak."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Nahar

Indiai útinapló


"A tigris visszaperdül a hajtásba. Kürtjelek harsannak. Megállítják az előnyomulást. A távoli hajtósor, akár a megneszült majomsereg, uccu fel a fákra. Lövést ugyan nem kapott a lord tigrise, világosan láttam mindkét golyó becsapódását. A vadászmester azonban, ki a szélső machanról figyeli az eseményeket, méltán azt hiheti, hogy a tigris sebesülten ugrott vissza. Azért adatta le a kürtjelet. Néhány percnyi szünet. Ide-odajelezgetés, trombitálás, érthetetlen parancsok. Szememet nem veszem le tigrisemről. Mozdulatlanul fekszik vagy két méterre a sövény előtt. Ezt már nem kell féltenem. Látom is rajta a lövést, tarkójából szivárog a vér, jobb helyen nem is találhattam volna. Hogy is történet?... Pillanatok alatt pergett le a kép, gyorsabban mint elmondhatnám: Tátott szájjal, hátrahúzott füllel, égnek álló farkkal, nagyot hörögve lódult ki a léniára... Mihelyt fejét megpillantottam, már szólt is a puskám. Még a mellettem ülőknek is olybá tetszett, mintha a sűrűből úgy bukfencezett volna ki a léniára. A másodikat is meglőhettem volna, de azt át kellett engednem a lordnak... Ismét szólnak a kürtök. A hajtók ereszkednek le a fákról, folytatják az előnyomulást. Hiszen az elhibázott tigris még előttünk van! Nemcsak a hajtás, az izgalom is újra kezdődik. A hölgyek egészen belepirulnak, engem is kiver a verejték, pedig meleg sincs. Érdekes, minél kevesebb a veszély, annál izgatottabb vagyok. Ha odalent lehetnék és szemtől szembe állhatnék a tigrissel, bizonyára nyugodtabb lennék. De idefent, a lestorony biztonságában, szabadjára engedhetem az izgulás luxusát."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Trófeáim bemutatkoznak

Zsákmányom négy világrészből


"Ez a képeskönyv még nagyon régen, a hajdani Lánchíd idejében, hosszú esztendőkkel ezelőtt íródott. Az akkori karácsonyi piacra szántam, vadászok és természetbarátok karácsonyfája alá. Különösképpen azoknak, akik eddigi útleírásaimban szórakozást találtak. Mert hisz ők csupa régi barátra ismernek ebben a könyvben, egykori vadászzsákmányom színejavára, expedíciós naplóim főszereplőire. Igaz, hogy ezúttal másféle szerepben mutatkoznak be. Hiszen akkoriban, első fellépésük alkalmával még eleven vadállatok voltak; idegen világrészek szabadtéri színpadán léptek fel, ott érte utol őket puskám golyója trópikus dzsungelek félhomályában, napverte szavannák pusztaságában, ködjárta havasok sziklavilágában... Ott még elejtésük után, halálra dermedten is az élő természet levitézlet szereplői voltak, hiszen véres csuhájuk alatt még csak alig szűnt meg lüktetni az élet... Hanem itt, e könyv lapjain - már csak"példányok". Kitömött fejek, kikészített bőrök, falra akasztott, deszkára szegelt, üvegszemű trófeák. Távoli hazájukhoz jóformán semmi közük már, éppen csak külső formájuknak, természetadta fejdíszüknek hiteles képe maradt meg, már csak tanújelek, szürke fényképek, természetrajzi "ábrák", letűnt vadászdicsőségem néma hírmondói. De az én szememben nemcsak szépek ám! Nekem sokkal, nagyon sokkal többet jelentenek. Annyi mindenfélét, hogy hamarjában el sem tudnám sorolni. Örömet-bosszúságot, beteljesedést-csalódást, kábító hőséget és bénító hideget, izgalmas kalandok, nagyszerű élmények koncentrált lényegét, hajdani bolyongásaim learatott és betakarított termését - felejthetetlen emlékek kincsestárát! Nos hát, ezeket a molyette állatfejeket, ezt a szívemhez nőtt panoptikumot akartam évekkel ezelőtt felvonultatni; ünnepélyes bemutatót akartam rendezni, könyv alakban. Nem rajtam múlt, hogy másképp történt."

Megnézem:

 

Ilosvay Ferenc: Jó vadászatot

Ilosvay Gusztáv 24 eredeti felvételével

 

"Mindenki elkezdi valahogy. Értem rajta a vadászembert. Ki előbb, ki később, de mindenképpen már pendelyes korában. Aki kamaszkor után ismerkedik a Természettel, akkor fogja kezébe az első puskát, természetbúvár lehet, de vadász - erős szó, de igaz - nem lesz soha. Szinte mondhatnám, együtt kell ismerkedni a betűvel és a vaddal. Amikor először húzza lábára a kölyök a kiscsizmát, először adják hátára a kistáskát, benne az első ABC-s könyvvel, akkor már délutánonkint, ha az iskolából hazakocogott, bátran járhat apjával őszi nyúlászásra. Nem puskával persze, csak úgy apró bottal, amit egy-egy felpattanó nyúlra rá-rá fog, tekergő fantáziájával puskának képzeli és hangos "bumm-bumm" kiáltásokkal rádupláz az iszkoló fülesre. Nagy öröm az aztán, ha apja hengergősre lövi nyúlapót. Olyan boldogan rohan oda a heverő állathoz, mintha az ő zsákmánya lenne. Nem egyszer még a kutyát is terrorizálja, ha az kötelességét teljesítendő, apportírozni akarja a zsákmányt. Kerek, ragyogó képpel cipeli aztán, ha kell órákhosszat a véres nyulat, közben, hogy teljes legyen öröme, meg-megszagolgatja a kilőtt patronüvelyt. Mennyei illat az a vadászfiókának. Igy kell kezdeni. Igy kezdtem én is. Ha Anyám, csöndes, korholó szóval, figyelmeztette Apámat: " Ugyan lelkem, mire való ilyen csepp gyereket magával vinni?" - mindig így felelt: - Had szokjék hozzá. Nem jány ez. Amig velem jár, baja nem történhet, ha meg majd egyedül megy, tudja mit kell tennie. Úgy is szoktatott. Balvállán ott függött az öreg Lancaster, jobbzsebében (hej anyám de sokszor bosszankodott miatta) pedig tíz patron. Övet, táskát soha nem hordott, mint mondotta, "az csak arra jó, hogy hibázzék az ember." Csak téli körvadászatokon, meg vendégjárás idején hordatta maga után, valamelyik hajtóval táskáját. Tíz patronnál többet soha nem vittünk, még akkor sem, ha vadbő esztendő volt.  - Minek az - mondta csöndesen - nekünk elég nyolc-tíz fogoly, vagy négy-öt ruca, a többi pedig, ha még futja, elég ajándéknak. Nem ember az aki tömegre megy."

Megnézem:

 

Bársony István: Délibáb

Elbeszélések

  "Az uradalmi erőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vízmosásos, szakadékos uton, amelyet az őszi sarak, meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek. Azon a néhány fahordó szekeren, meg szánkán kivül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem járt erre más a kerülőn kivül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántün lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett. A szegény nemes vadnak rajta kivül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hirhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a toporgyánféreg. Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, ugy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójába szorongó oláh gazda az ablakból nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket. Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kivül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlök. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a lupuj megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész ur parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájok. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász; még a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsuszott köztök."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát

Vadászataim a Déli-Kárpátokban

"Indiai hadifogságom után itthon egyre gyakrabban hallottam emlegetni Maderspach nevét. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Egymásután jelennek meg érdekfeszítő könyvei: Menekülésem Erdélyből, Az oláhok vérnyomában, Levante, mely munkája a világot járó ember gazdag ismereteit csillogtatja. Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívéban hallottam róla, mikor Horthy Jenővel a régiek Mons Luná-jának, Ruvenzori-nak egyik hágóján, úgy 3000 m magasban egy bambuszőserdőben ütöttük fel sátrainkat. Hidegtől dideregve a tábortűznél ültünk. A hideg és a vad hegyvidék hatása alatt Retyezátról beszélgetve, Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ült (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz... Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát - nem egy alkalommal az országhatáron túlra is - kedve szerint bővítette ki. Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!..."

Megnézem

 

Molnár Gábor: Kalandok a braziliai őserdőben

1. kiadás

Molnár Gábor egyike legnépszerűbb vadász-útleírás íróinknak, számtalan generáció nőtt fel a könyvein, műveit több nyelven is kiadták. A szeme világát egy  brazíliai expedíció során elveszítette, könyveit vakon írta, a legaktívabb íróink között tartották számon egészen a haláláig. Írói pályafutása 1933 -ban indult, először csak kisebb írásai jelentek meg, majd 1940-ben kiadták az első itt látható könyvét, ami manapság már csak ritkán beszerezhető az antikvár piacon.

"Idegen növényzettel már csaknem teljesen beborított korhadó fatörzsek alatt bújtunk keresztül másnap csónakjainkon az őserdőben. Amit egy dúslombú, folyondárokkal és kúszónövényekkel keresztül-kasul hálózott patakkanyarulaton átjutottunk, mintha száz és száz villanó ezüstlap csillant volna meg a vízben. Hatalmas raj fehér hal volt. Vadászkísérőim felderülő tekintete jelezte, hogy célnál vagyunk. Itt már tömegesen menekültek előlünk a halak. Juan leírásából tudtam, hogy oda kell eljutnunk, ahol a patak két összeömlő ága egyesül. Itt zuhant a vízbe valaha egy kivénhedt óriásfa, amely alatt mély ágyat vájt magának a rohanó patak sodra. Ide nem ér le az ember kíváncsi tekintete. Itt nyugszanak meg és rejtőznek el a halak. Így hallotta ezt apjától és így tudta a saját tapasztalatából. Csak azt nem tudták vadászkísérőim, hogy mint is szedjük elő onnan horog vagy szigony nélkül a halakat? Juan elbeszélte, hogy ebben a patakban a halak mind kifejlett, egy-másfél kg-os példányok. Apró alig akadt közöttük. Erről most magam is meggyőződhettem. Röviddel utóbb elénk feketedett a patak két ágának egyesülésénél a vízbe zuhant, ágas-bogas korhadó fatörzs. Vadászkísérőim tekintete felém fordult. Megtették a magukét, elhoztak ide! Rajtam a sor. Háló, szigony vagy horog nélkül kell megtöltenem kosarainkat. Fiatal fatörzset döntöttünk keresztül a patakon. Az ár nekisodorta a csónakokat. Ezek elfogták a patak medrének egész szélességét. Az egyik ülés alól előszedtem egy kis ládát és a partra vittem. A lombok és folyondárok között átgázolva, a vízbe zuhant faóriás tőszomszédságába jutottam."

Megnézem

 

Lakatos Károly: Magyarország orvmadárfaunája

Vadászati résszel

Lakatos Károly könyvei manapság már csak könyvárveréseken bukkannak fel elvétve, a gyűjtök egymással versenyezve licitálnak egy-egy ritka példányért. A szerző ornitológus, képzett vadászmester-erdész, valamint elismert kutyatenyésztő is volt. Könyveiben többek között magyarország ragadozómadarairól, a vadászatról, vadászbabonákról,  az erdei szalonka és a császármadár vadászatáról is írt.  Érdekes, hogy szakmai tudását külföldön, különösen angliában sokkal jobban elismerték mint nálunk, valamint szakmai és szépirodalmi írásai is nagy sikert arattak. A neves Field magazin például rendszeresen közölte tudományos és vadászattal kapcsolatos írásait. A szerző itt szereplő könyve 1910-ben jelent meg, részletesen bemutatva nappali és éjjeli ragadozó madarainkat, külön vadászati résszel is kiegészítve.

"A magyar orvmadárfauna kibuvárolása és tanulmányozása céljából összejártam hazánknak minden ornithologiailag nevezetesebb vidékét Erdély vadregényes bérceivel együtt, s ahol csak lehetett és érdemesnek mutatkozott, a magángyüjtemények-és iskolai természetrajzi muzeumoknak is szenteltem időt a tudományos vizsgálódás szempontjából; majd pedig ismereteim s látóköröm bővitése végett összejártam a Balkán nagyrészét, Románia magyar határvidékét stb., amelyek nem felületes, mint a magyar ember mondani szokta: "kutyafuttában" való kószálások valának, hanem igenis valóságos tanulmányutak. - Tóth Vilmos és Sztáray István gróf, osztr. magyar bukaresti konzulátusi titkárok, kedves barátaim és madarászpajtásaimmal pedig három izben is végig utaztuk a Dunát és folyóvidékét egy motoros csolnakon - egészen le, a Duna deltájáig (a Fekete-tengerig), a Dobrudzsát is utazási programunkba véve s mindenütt gyüjtögetve a tudomány szempontjából becscsel biró megfigyelési adatokat és hozzáférhető tanulmány-trofeákat. Végül a többek közt Bogdanow, nagy hirü orosz ornithologus, különben kedves rokonom és barátom társaságában a Kaukázus bércei közé is eljutottam. Jártomban-keltemben mindenütt a tudomány érdekeit tartva szem előtt - s ime, jelenben az orvmadarakat illetőleg, e kötetben (dióhéjban) beszámolok azokkal az eredményekkel, melyeket az idők sorján felgyülemlett halmozatból hazám faunasztikáját érdeklőleg, közrebocsájtani jónak láttam, s ha ezáltal hazánk tudományos érdekeinek előbbre viteléhez csak egy porszemnyivel is hozzájárulnom sikerült, nehéz, de édes fáradalmaimért bőven megjutalmazva érzem magamat."

Megnézem

 

Almásy László: Autóval Szudánba

Első autó utazás a Nílus mentén - Vadászatok angol-egyiptomi Szudánban

 Almásy László a Steyr autógyár megbízásából Alexandriából, végig a Nílus folyó mentén csupa járatlan utakon átkelt, és felfedezte a Líbiai és a Núbiai-sivatag addig ismeretlen részeit, közel 3000 km-t autózva négy keréken, Gróf Esterházy Antal társaságában.

"Esterházy Antal herceg 1926 telén egyik sí-kirándulásunk alkalmával említette nekem, hogy szeretne valahova melegebb vidékre utazni. Egyiptomot ajánlottam neki és ez a rövid beszélgetés volt utazásunk kezdeményezése. Másnap már komoly formát öltött az ötlet, és mivel mindketten szenvedélyes automobilisták vagyunk, mi sem volt természetesebb, minthogy Antal meghívására, hogy kísérjem el Egyiptomba, azzal válaszoltam, hogy ha automobiltúráról volna szó, szívesen elmennék. Az így megszületett gondolatot már nem is akartuk elvetni. Néhány nap mulva már mindenfelé tudakozódtunk az ilyen utazás lehetőségei felől, s mivel ugyancsak szenvedélyes vadászok vagyunk, szerettük volna a kirándulást az afrikai nagy-vadak vadászatával is összekapcsolni. A Középafrikában május havában kezdődő esős időszak közelsége miatt gyors cselekvésre határoztuk el magunkat. Első beszélgetésünk 1926 februáris 8-án történt és már a februárius 19-én Triesztből Alexandriába induló hajóra jegyet váltottunk. Formális előkészületről tehát szó sem lehetett. A vízumok és triptique-ek beszerzésén kívül csak a legszükségesebb útipoggyászról gondoskodtunk azzal, hogy majd minden további felszerelést helyben szerzünk be. A gépkocsi megválasztásán egy pillanatig sem gondolkoztunk. Mindketten jól ismertük az osztrák Steyr-Művek megbízható túragépeit, azért ilyen, 12/50 lóerős hathengeres kocsival indultunk. Ez a gép korántsem volt új, már sok ezer kilómétert tett meg nehéz szolgálatban, mechanikai előkészítésére pedig nem volt időnk. A gyár előzékenységéből módunkban volt a legszükségesebb pótalkatrészek összeválogatása, de erre is alig maradt egy teljes napi időm."

Megnézem


Romsics Ignác: Magyarország a második világháborúban

Edgar Allan Poe: Az elveszett lélegzet

Benvenuto Cellini mester élete

James Beck-Michael Daley: Restaurálások kérdőjelekkel

Witold Gombrowicz: Drámák

Gábor György: Gondolatok könyve-Az aforizma francia mesterei

Dr. Berényi Dénes: Mikroklimatikus mérések dohányban és napraforgóban

Charlotte Vincent: Gyógyulásom hihetetlen története

Vidor Miklós: Sárkányok alkonya

Lengyel Dénes: Régi magyar mondák

Barbara Cartland: Kitaszítva

Györkösy Alajos: Latin-Magyar szótár

A drezdai képtár-120 mestermű a XV-XVIII. századból

Gila Zsuzsanna : Van Gogh

G. Szabó Judit: Barbara, ez több a soknál!

Rozvány György: Szíria-A kultúra bölcsője

Somogyi Dénes: Szomolya története 1945-ig

Marx József: Jancsó Miklós két és több élete

Az ipolytarnóci ősmaradványok természetvédelmi terület és a hollókői tájvédelmi körzet

Almásy László: Szudánban vadásztam