Méliusz Antikvárium Antik könyvek, használt könyvek, régikönyvek

 

Válogatás régi és új vadászkönyvekből

 

 

Gyimesi György: Ázsia végtelen vadászmezőin

"Az egyre táguló völgy ritkán benőtt alján egy vadkörtefához érkezünk. Alatta, bennünket megelőzve, már másvalaki is járt a reggel: széles medvetalpak taposták a sárba vackor után kutatva a patyolatfehér havat. Ez aztán a szerencse! Mindjárt kora reggel friss medvecsapára találni ebben az erdőben nem mindennapi dolog. Nem volt nehéz kibogozni a fa körül összekuszálódó nyomokból, hogy merre távozott a mackó. Gyerünk utána! Egy darabon a völgy iránt haladt, aztán felkanyarodott balra a meredeknek, és a ritka állományú, de annál sűrűbb aljnövényzetű lomberdőbe váltott be. A nyomok tisztán pecsételődnek a hóba, jól láthatóak, könnyen követhetők, mégis nagyon lassan haladunk előre, Guram szerfölött óvatos. Nyilván a medve okozta balesete tette óvatossá, de az is lehet, hogy csak azért ilyen elővigyázatos, mert nem akarja idő előtt megugrasztani a közelben sejtett medvét. Társam minden öt-tíz lépés után megáll, hallgatózik, néha leguggol, és úgy kémlel a bokrok sűrűjébe. Ilyen tempóban persze még órák múlva sem jutottunk el messzire. A medve, amelyet reggel perceken belül reméltünk elejteni, még most délben is legalább olyan távol van, mint amikor a nyomára ráakadtunk. Hiszen idáig egyenletes tempóján nem lazított, sehol le nem heveredett, sehol pihenőt nem tartott. Nem úgy mi, akik már legalább százszor megálltunk, többnyire fölöslegesen, csak az óvatosságnak és nem a fáradtságnak adózva. A nyomok sem olyanok már, mint reggel voltak. Előbb szürkülni, majd az olvadás előrehaladtával terebélyesedni kezdtek, és most már helyenként hosszú métereken teljesen eltűntek. Hol van már a reggeli lendületünk és elbizakodottságunk! Csüggedtségünkhöz nagyban hozzájárult a latyakossá vált hó is, amely bár a földön már majdnem teljesen elolvadt, a fák és bokrok ágain még tartja magát, és minden érintésüknél jeges zuhanyként szakad a nyakunkba. A medve, velünk a nyomában, a nap folyamán szinte teljesen körülgyalogolta a kúp alakú hegyet. Valahol a hegy túloldalán csapája kivezetett az erdőből, és széles rétet keresztezett. Az ám, de merre?"

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt

"Ellobbant, kigyúlt, azután megint derengve parázslott, kísértett az éjszakában nyughatatlanul, mint a lidérctűz. Sátánfiak kósza két lámpása, törpék gépkocsijának kaján zöld szeme, úttalan utakon vitte a rontást. A sötétséggel együtt bújt elő valahonnan, s nappalra ugyanott lapult meg, ahol a sötét: rókatárnák kriptájában, korhadozó vén fák feketén tátongó üregében. Vadmacska volt. Kandúr. Teremtetett átoknak, rettenetnek, pokol kerítőjének. Így bocsáttatott el a világra. Hogy mikor? Bajos ezt megmondani. De megszületésekor nem jött még ő a világra. Születése után is csaknem ugyanolyan tehetetlenségben hevert, mint azelőtt, s négy testvéréhez majd ugyanolyan szorosan hozzáfűzve. És éppen olyan feneketlen szuroksötétségben is, hiszen kezdetben vakok voltak mind az öten. Szoptak és fáztak - ennyiből állt csak a különbség. Amíg szoptak, erre az időre megelevenedtek, irigykedtek, tolakodtak, gyűlölködtek. De mihelyt nem szoptak, kialudt bennük minden egymás ellen acsarkodó indulat, minden egyéniség: halomnyi összekuszált, lomhán rengő puhaság voltak, nem külön életek. És ezt őrizte az anyjuk, mint a mesebeli sárkány a mesebeli kincset. Köréje feküdt, föléje húzódott, saját szép, eleven testét borította rá minden rossz ellen. És ez az ötszájú csúf, mohó gubanc szívta ki belőle mind az édes anyatejet, ezt a sok-sok, irgalmatlanul összegyilkolt, idegen életekből szűrődő varázsitalt, amelynek véres szüretjére gyakran suhant el kölykei fölül a vadmacska. Neki jutott a szüret minden dolga., gondja, veszedelme, kicsinyeinek csak az édességét hozta volna haza. Azonban a tej ártatlan fehérjén mégis piros indulatok nőttek, langyosságán forró szenvedelmek, mézén keserű mérgek. Nőttek a kölykek, s a szemük lassan nyiladozni kezdett. Sokat nem látott a világból akkor sem, amekkorra kinyílott."

Megnézem:

 

Dr. Heltay István: Vadásziskola

"A természetvédelem és az intenzív apróvadgazdálkodás érdekei között is van bizonyos ellentét. A természetvédők azért kifogásolják a mesterségesen nevelt apróvad túlzott kibocsátását, mert ezek az őshonos fajokkal táplálkozási és élőhelyi kompetícióba kerülhetnek (például fácán-fogoly). A folyamatosan nagy számban kibocsátott, mesterségesen tenyésztett állat parazitózisok, betegségek előidézője lehet, és a vadon élő, azonos fajú állatfajok esetében a genetikai keveredés és a leromlás veszélye is fennáll (tőkés réce). A természetvédelem álláspontja szerint az ilyen jellegű intenzív vadgazdálkodásnak kizárólag a vadaskertben van létjogosultsága. Nem kifejezetten természetvédelmi és vadgazdálkodási, hanem inkább ökológiai problémát jelent az idegen állatfajok betelepítése, behurcolása. Az ökológia tudománya az idegen állatfajok betelepítését többnyire károsnak tartja, nemcsak azért, mert ezzel meghamisítják a faunát, hanem azért is, mert egy alkalmazkodóképes agresszív faj kiszoríthatja az őshonos állat-és növényfajokat. Számtalan tengeri szigeti példa bizonyítja a betelepítés, behurcolás veszélyességét, miszerint a nem honos patkányok, kutyák vagy macskák szinte teljesen tönkretették az őshonos növény-és állatvilágot. Nem is túl régen a magyar vadgazdálkodásnak is voltak tévelygései ezen a területen, amelyek a hazai vadászati lehetőségek színesítését célozták meg. Szerencsére a faunaidegen vörös fogoly, vadpulyka, kanadai lúd és szikaszarvas nem volt alkalmas a meghonosodásra. Természetvédelmi törvényünk egyébként szigorúan szabályozza ezt a kérdéskört, mely szerint Magyarországon nem honos növény-és állatfajok betelepítéséhez a természetvédelmi hatóság engedélye is szükséges. A természetvédelem és a vadászat-vadgazdálkodás a felsorolt ellentmondások és látszólagos ellenérdekeltségek ellenére sem egymást kizáró, sőt inkább egymást feltételező tevékenység. A célok végső soron azonosak vagy egymáshoz nagyon közelállóak."

Megnézem:

 

Kittenberger Kálmán: A megváltozott Afrika

"December 21-én érdekes elefántos napom volt, bár hallgatott a puskám. Esős hajnalban nagyon rossz volt a járás a harmattól, esőcsöppektől roskadozó bivalyfüvesekben. Embereim harmatpaizsul egész subákat kötöttek száraz banánalevelekből. Természetesen őket járattam magam előtt, de még így is nyakig vizes lettem. Eredetileg Albert-Nyanzához akartam leereszkedni, de úgy kilenc óra tájban friss elefántnyomok keresztezték ösvényünket és így némi gondolkozás után rászántam magam e nyomok követésére. Nagyon nagy volt ezen a vidéken az elefántjárás. Már a friss csapás felvevése előtt is sok szélesre taposott párnapos és régebbi elefánt-országutakat kereszteztünk. A nyomok eleinte nem voltak nagyon biztatók, de titokban azt reméltem, hogy a csapathoz talán csatlakozni fog egy-két jó bika. Sokáig mentünk az elefántnyomon, melyhez több új nyom is csatlakozott. Az embereim már nagyon visszafelé kívánkoztak, ami érthető is volt, mert azt remélték, hogy Albert-Nyanza lapályain lövök számukra egy-két vadat. A terep, bár nagyon hullámos, aránylag könnyű, mert csak a völgyekben volt igazán magas elefántfű, az ott folydogáló patakok mentén. Különben jobbadán satnyább elefántfüves vagy bivalyfüves részeken mentünk át és az elefántok símára taposott friss csapáján könnyen is esett a járás. Végre egy termitadombról megpillantottam a túlsó hegytetőn egy kisebb csapat elefántot. Jó ideig tartott, míg a völgybe leereszkedtünk, majd megint felkapaszkodtunk az elefántok helyéhez. Mikor már hallottuk őket, egyik emberünket feltoltuk egy fára, ki azonnal számolni kezdte - 5-7-8 elefántot látok - pár lépésnyire levő állatokat. Hiába integetünk neki, hogy milyenek az agyarak, nem ad választ. Csak azt suttogja, hogy két nagyon nagy állat van közöttük és lassan felénk mozognak. Embereim segítségével én is felkapaszkodom a fára és elfoglalom emberem helyét, ki egy emelettel magasabbra mászik fel. Valamit meghallottak vagy a szellő libbentett egy pillanatra valami áruló szimatot, mert nyugtalankodni kezdtek és egy kicsit felénk is vonultak, miközben persze egy-egy ormány szimatot keresve nyúlott fel a magasba."

Megnézem:

 

A szarvasok háreme - Magyar írók vadászelbeszélései

"Kutyáink, Diana és Vadász messze elkalandoztak az első felvett nyúllal, s távolról hangzó csaholásuk, melynek csengését elvette a dombokat borító hó lágysága, nyári délutánokon hangzó könnyed légyzümmögéséként verődött hozzám. Az éjjel hullott friss hó fehérségétől megbabonázott hegyek szinte döbbenetes némasággal bámultak egymásra. A meleg hótakaróval borított borókabokrok álmodozva aludtak, itt-ott fehér köpönyeges, égbe nyúló fenyőóriás állt őrködve felettük. A roskoványi domb irányában - mintha csak a hóban úszna lassú szárnycsapásokkal - egy  barna tollú ragadozó tartott rendes őrhelye felé, s mikor a fenyőfa tetején lebegve elhelyezkedett, ebbe az eseménytelen várakozásban mintha egy történet ért volna véget. Aztán előbukott a nap. A havas vidéket hirtelen fénycsíkok és kékes árnyékok futották végig. A csúcsok mintegy varázsszóra vakítóan emelkedtek ki a vonaltalan fehérségből. Valami édes bizsergés rázta meg a tájat a nap meleg csókjai nyomán, s halk csilingelés támadt, mikor a sugarak ezrei széjjeltöredeztek a hókristályok tűhegyein. De ezt inkább látni, mint hallani lehetett. Majd a piciny napsugarak halk kacaját hallgattam, amint búvócskát indultak játszani a hóköpönyeges borókabokrok közt, s amint ide-oda szökkeltek egymást kergetve, parányi kezük érintésére apró hólabdák indultak meg a hókupacok oldalán. Ragyogott minden, csak a távolabbi fenyvesek néztek komoran farkasszemet egymással. Ők nem értékelték a sok szépséget, ami egy napsugaras téli délelőtt mozdulatlanságában rejtőzik. A Mardunya-hegy felől halk zene szűrődik felém. Ott kopó hajt. Vadászik valaki. Kérdőleg pillantok apám felé. A domba aljában állt már egy félórája mozdulatlanul, puskával a hóna alatt a térdig érő hóban. Mint egy bronzszobor márványtalapzaton. A hangra figyelt, majd felém nézett, s megindult fel a dombon hozzám."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Holdárnyékban az őserdő

"Szombat. Napkelte. Végre, feljutottam ide a gerincre, az irtás határára, ahol az őserdő kezdődik. Lenn a Tapajos. Zuhog a napfény, és én belépek a szélén pörzsölt levélzetű vadonba. Félhomály fogad, párásság. Csönd. Avar, korhadásszag. Hullt rőzse roppan kopott tornacipőm alatt. Körülöttem lomb sátor, élő és holt törzsek sűrű, inda fűzte összevisszasága. Vastag, egymás fölébe növekedő, több "emeletes" növény és indarengeteg. Lenn és fenn - mindenütt - rovarok, hangyák sürgő világa. Zizzenő, finom a bogárnesz, csak úgy hallani, ha minden figyelmemet rászánom. Óriási, kék fürkészdarázs zizzen el mellettem, eltűnik. Sajnálom, hogy nem szedhetem gyűjtésembe. Termeszekre találok. Barnák, és kéttüskés fejükön hatalmas, ártalmatlan rágó. Sűrűn vonulnak. Hová? Nincsen kedvem megkeresni. Nyilván lombfölddé korhasztandó levélszeletkékért vonulnak. A lombföldben, kúpjaik mélyén, egyedüli táplálékukat jelentő gombatenyészetüket gondozzák. Körülöttem több termeszkúp, élő fatörzsek köré rakva. Odább réges-rég kihalt termeszerődítmények. Belsejükből rég kikorhadt a fa. Nesz voltaképpen semmi. Csak néha hull, csörög alá valamiféle fennakadt ágkorhadék. Csönd van körülöttem. Csak saját vérem zenéjét hallom fülemben, és ezt a súgást is csak akkor, ha odafigyelek. Más világ ez, mint ami odakinn az irtáson ölelt. Tegnap végre visszatértem ide, ahonnan kiszakadtam. A kinti irtáson talál majd helyet a Ford-ültetvény hatalmas narancs meg másféle gyümölcsöse, amelyekhez a gyümölcsfa csemetéket Belémből ideirányítottuk. Abelardo most nincsen velem. Másfelé barátkozik a vadonnal. Vele, a mellőle nem távozó Milton. Lenn, a fazenda előtti folyamrészen, az éjszaka végén kötötték ki az ideérkezett jókora uszályt. Kirakodásra vár a tömérdek facsemete, banángumó."

Megnézem:

 

Csathó Kálmán: Vadászzsákmány

"A magasles három bükkfa köré építve, olyan nagy volt, mint egy szoba. Vastag szénaréteg takarta a padozatát. Aladár Pistával együtt kényelmesen megfért rajta akkor is, mikor lefekvésre került a sor, mert a disznó este csakugyan nem mutatkozott, meg kellett várni a hajnalt, amikor, Isten tudja, honnanjövet el szokott defilirozni a leshely alatt. Amint végigfeküdtek, Pista tüstént elaludt. Aladárnak azonban nem jött olyan hamar álom a szemére. Lilikére gondolt, aztán az úszóruhára, aztán arra, hogy mégis csak öregember lesz húsz esztendő mulva, Lilike pedig még akkor is fiatal asszony, ami nem jó dolog... Azaz hogy dehogy nem jó dolog! Fiatal feleség mindenképpen jobb, mint az öreg és nem az nem jó, hogy Lilike még akkor is fiatal lesz, hanem az, hogy ő nem lesz az többé. Na de hát, Istenem nem szabad az embernek arra gondolni, hogy hogy lesz húsz év mulva! A fontos az, hogy most még fiatal, semmi baja a világon, mindössze orrsövényét kellene megoperáltatni, mert íme, most is milyen kellemetlen, hogy nem lélekzik szabadon, csak ha a jobboldalára fordul... Forduljunk hát jobboldalra és próbáljunk aludni!... Behunyta szemét és már éppen kezdte érezni azt a kellemes zsibbadást, amely az elalvást meg szokta előzni, mikor hirtelen arra riadt fel, hogy a vaddisznó ott röfög közvetlenül mellette. Mi ez? Hát hogyan mászhatott fel ide a létrán?... De amint felocsúdott félálmából, már tisztában volt vele, hogy nem a disznó röfög, hanem Pista horkol. Ejnye, azt a!... Oldalba bokszolta a fiút, ez erre megfordult, pár pillanatig csendesen szuszogott, aztán újra rákezdte a fűrészelést még hangosabban. - Hallatlan! - mérgelődött Aladár magában. - Ilyen fiatal gyerek, huszonöt éves és úgy horkol, mint egy öreg serfőző. - Újra fölkeltette és rámorgott: - Ne horkolj úgy, az ebadtát! Pista dünnyögött valamit és újra megfordult. Egy darabig csendben volt, Aladárnak sikerült is elaludnia, de mikor később újra felérzett álmából, megint úgy harsogott mellette a fiú, mint a gőzfűrész."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Ahol az ösvény véget ér

"A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni most még csak én tudom. Lehetséges, később mások is megtanulnak benne olvasni, megismerik az ősvadon most csak kevéssé ismert szépégeit. Odahaza is meg-megszállt ilyen erdei hangulat, gyermekkorom szép bakonyi kalandozásainak sűrűjében. Az akkor vadnefelejcs kéksége most a rám boruló forró övi égboltozat kékségében tündököl, az erdei harangvirágok szívemben kondulnak. Jó ez a rokoni emlékeztető az itteni szépségek érzékelésére. Láthatatlan ez a minden köteléknél erősebb lánc, amely a mondabeli Prométheusz módjára ideláncol az őstermészet óriási sziklájához. A vadon sok alakban jelentkező keselyűje, a láz, a nélkülözés, hárítható és háríthatatlan bajok forrása, sűrűn belém szaggat. Soha senki itt ingyen nem kap semmit. Fizetni kell errefelé mindenért a csend szimfóniáiért, az eget zengető, villámterhes mennydörgésekért, az őserdő avaráért, a legparányibb és a legnagyobb zsákmányért. Néha szinte visszalépek, mikor az őserdő fellebbenti előttem valamelyik titkát rejtő fátylát, vagy felém mutatja foga fehérjét. De ezért sohasem haragszom, hiszen mindig háríthatok. Acélt markolva állok most is az őserdőben. Emellett nagy erőt jelent az önmagamba vetett hit. Néha ezt a hitemet - elmosolyodom - nagyon is megcsúfolja a vad, fékezhetetlen természet. A belső erő azonban mégis éltet, folytonosan előre, előbbre visz. Soha nem hagy sem szellemi, sem fizikai tespedésbe. Többször hallottam panaszképpen Amazonas-szerte gyűjtő európai vadászoktól, hogy "üres" az őserdő. Üres bizony annak, akinek üres a szíve és belső világa, nincs igazi erdei elhivatottsága. Igénytelen indiánként, erdei caboclóként kell itt élni, osonni a járatlan vadonokban. Sokszor lépésnyi távolságból kell elejteni a riadó, hirtelen kelő, menekülő állatot. Ha ezzel a vadásztudással, az indiánok osonásának készségével rendelkezik az európai, az őserdő, az ingovány egyszerre élettel, vaddal, szépséggel telik meg."

Megnézem:

 

Szurmay Sándor: Vadászemlékek, horgászélmények

"A Pálffy gróf királyfai uradalma hagyatékgondnokának, Bernáth Géza barátomnak szíves meghívására 1914. június hó elején elmentem őzcserkészetre e pozsonymegyei uradalom Tárnok alatt fekvő csádés-nedves nagy rétjére. Sík terület ez, vízlevezetőcsatornák egész hálózatával, amelyen az áttekintést csak az árkok mellett itt-ott levő fűzfabokrok korlátozták némileg. Az árkok 2-300 lépésnyire egymástól párhuzamosan haladtak és ugyanilyen vagy talán némileg nagyobb távolságra harántárkok voltak, úgy, hogy az egész terület nagy része szabályos négyszögekre volt beosztva. A fű lekaszálása előtt ezen a területen az őzek nappal részint fűben, részint pedig az itt-ott, az árkok mellett levő fűzfabokrok árnyékában egyenkint vagy többen együtt heverésztek. Hajnalban és este pedig látta az ember valamennyit., amint legelésznek, talán 20-30 darab vagy még több is. Ilyenkor nem volt ajánlatos a cserkészet, mert mind éberen figyelt a szabad területen és az első őz, amely megriadt, elbolondította a többit is. Annál élvezetesebb lett azonban a cserkészet világos nappal ezen a helyen, amidőn a vadász az árok mellett haladt, a vadőr pedig a párhuzamos szomszéd árok mellett ment. Minduntalan ugrott ilyenkor egy-egy vagy több együtt fekvő darab és az őz szokásához híven szaladt vagy 50-60 lépésre, ott körülfigyelve megállt, a vadásznak pedig volt ideje és módja előkészülni a lövésre és a válogatásra. Így vadásztam én 1914. június 8-án szép verőfényes, meleg, szélcsendes napon, midőn egy harántárkon átkelve tőlem balra vagy 25 lépésre felugrott egy őz és egyenesen a tábla közepe felé tartott. A magas fűben tőlem elfutó kistestű darabon csak azt láttam, hogy a fején valami nagy csomót hord; parókás baknak gondoltam és elhatároztam, hogy amint megáll, melövöm. Vagy 80-90 lépésre tőlem csakugyan megállt, felém mutatta az oldalát és én, mivel nem volt időm az agancs további gusztálására, mert a következő pillanatban már újból megugrik, leterítettem."

Megnézem:

 

Fekete István: Rózsakunyhó

"Előző este esett pár szem eső, reggelre elseperte a szél a felhőket, és csillagos szép időben indultunk el arra a bakra, amelyről mostanában úgy beszélünk: "Az a bak!" Minden erdőnek vannak ilyen csodái, melyekről semmi biztosat nem tudni, mert senki pontosan nem látta, de arra esküszik mindenki, hogy "agancsa egy arasszal van a füle fölött". A szálasban " töksötét" volt. (Ezt a jelzőt úgy olvastam valahol, és azért használom, mert talán beleköt valaki, és megmagyarázza, mit jelent. Mert sötét a szurok, az éjszaka, és még sok minden lehet sötét, de a tök? ...) Hagyjuk azonban a tököt. Botladozunk a szálasban; a fák koronáján már végigsuhant a derengés, és meg-megálltunk, mert a halk neszek még éjszakaiak voltak. És nem beszéltünk, mert suttogni kellett volna, a román vadőr pedig fennhangon se ért meg, nem suttogva. A hegytetőn már hajnal volt. A nagy fák halkan suttogtak az ébredő erdő felett, és a túlsó domboldalban erélyesen riasztott egy bak. Nem a mi bakunk volt, nem is törődtünk vele, de itt már csendesebben jártunk. A szálas alagútjából kilátunk a vágásra, de ott sem mozdult semmi. A harmatos füvön csendes járás esik. Minden zaj nélkül elérjük a helyet, ahol a kivilágosodást meg akarjuk várni. Csend van. Én azon gondolkodom, hányszor írták le, hogyan lesz az éjszakából szürkület, hajnal, világos reggel, és hányan leírják még, mert minden ébredés új és más, mint maga a tollat dirigáló emberi lélek. A vadőr csendesen szuszog mellettem. Nézi ő is az erdőt. Nemrégen más urakat is vezetgettem itt; volt köztük miniszter is, aki azonban nem adott borravalót, ezért vadőröm szívéből kiesett. -Nem volt úr - mondta -, nem volt jó ember. - S én nem rontom el a kedvét. Nem volt úr, és rossz ember volt! Éppen én legyek más véleményen? Közben világosodik. Színe van már a virágnak, fűnek, és a bárányfelhők között józanul és halványan ballag a holdvilág. Mellettünk a hagyásfán egy lappantyú gondolkodik, hogy folytassa-e titokzatos szárnyalását, de aztán meggondolja magát, és eltűnik az öreg erdő homályában."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Horgászom az Amazonason

"Nézem a háromméteres botot, a végén a zsinegre csavart buktatót, a belészúrt horgot. Talál hozzá a szöcskecsali. Másik igapóhoz megyek. A piabinhák nem vetik majd meg a szöcskecsalit. Ötven lépésre lehet a kerek tó, amelybe áradáskor, tehát nemsokára, betör az igarapé vize, hatalmas, élő víztükörré változtatva a most cserjésektől, zöld sásmezőktől tagolt tájat. Szerte, amerre csak nézek, sötét, vadonszegte szigetpartok, vizek. Magányosság, napvágta, csillogó víz. A meleggel most már nem törődöm. Majd tüzessé forrósítja a nap a kajmánok nyomaitól valaha feltüremkedett sarat. Tupi legyen, aki a maga elszarusodott, bőrkeményedéssel teli talpán itt, a sütős agyagon egyáltalán megáll. Megviselt bakancsom megvéd az égető talajon. Szomjas vagyok. De semmi esetre sem kívánok inni a forró, parti léből. Amott - nézek előre - másik igapo, zöld és árnyékos cserjés, vízig érő földhát. Mocsár, aminek partját alkalmasint nem szárította kővé a nap. De odaérve látom - itt is meleg a víz. Lépéseim, ha nem vigyáznék, visszhangosan döngenének. Nem szeretem megzavarni a táj csöndjét, mert ezzel elriasztanám az esetleges zsákmányt. Zsákmány pedig mindenütt kínálkozhat.. Piabinha kellene, de túl sok a kajmán. Már kiették az igapóból az ottmaradt halakat. Felém fordulva, talán zsákmányt remélve figyelnek rám a kajmánok a vízből. Valamiféle általam érzékelhetetlen kajmán jelzés mehetett át az igapón: ügyelj! Vigyázz! Elmosolyodom. El kell hessentenem a kajmánok zsákmányt kerítő reményét. Az árnyékos cserjést a földhát szélesedésén igyekszem megközelíteni. Oda telepszem be a cserjék alá horgászni - határozom el. A cserjés - lassítom lépéseimet - háromszáz méteres körzetben az egyetlen hely, ahol valamiféle emlős rejtőzhet. Olyan a lombozat a maga árnyékosságával mint valami óvó rejtek. Csak a víz felőli részt látom, mögötte mindent rejt a domb. "

Megnézem:

 

Vadászírók elbeszélései: Ébred a dzsungel

"Egy mocsága törzsbeli fiú volt velem, aki a sörétes puskámat hozta, és egy pálmarostból készült kosarat, mert akkor madárgyűjtésre indultam. Mikor oroszlánom összeesett, odaszóltam az erősen visszahúzódott emberemnek, hogy szaladjon, és hívja az otthon maradt három embert (ennyiből állott akkor az egész szafárim, azok közül is az egyik gyerek volt), és hozza el a fényképezőgépemet is. Emberem azonnal elsietett, én meg, hogy jobban lássam a lelőtt oroszlánt, néhány lépést tettem feléje; a fű teljesen eltakarta. A sebzett állat helyéről hangzó mérges, fenyegető morgás azonnal "állj"-t parancsolt: lövésre kész fegyverrel vártam a támadó előbukkanását. Nem kellett soká várnom! Mikor a felém törő oroszlánt megláttam, fejét véve célba, rögtön lenyomtam a ravaszt, de csak egy hitvány csattanás hangzott. Puskám csütörtököt mondott! A következő pillanatban az oroszlán már mellettem  termett, és mancsával a combomra vágott - éppúgy, ahogy a macska szokta a hozzákapó kutyákkal -, ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam, és úgy próbáltam távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra később sem tudtam pontosan visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajt, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt, a fegyver a jobb kezemben maradt. Ekkor hirtelen leismételtem egy másik töltény, és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de oly szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be, és a koponyát összezúzva azonnal halálát okozta. A rövid küzdelem közben mindvégig hátamon hevertem. Mikor feltápászkodtam, bizony szomorú alak lehettem: ruhám mind letépve, és mindenem merő vér."

Megnézem:

 

Fekete István: Barangolások

"Elindult már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája. Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények... de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem "úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac... És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe. Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé  válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől... Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya. Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszaki ájtatosság is, melyre felébred az asszony. És megszólal: - Hallja, hogy kelepel a gólya? - Nem, nem hallom... egyébként is alszom... - Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni... Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni. - A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus... - Mindegy. Most megbeszélhetjük... Sóhajtottam. Legyünk túl rajta. - Az nem megy olyan könnyen - mondtam. - Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos..."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Pálmakunyhó az őserdőben

Aláírt!

"Úgy mozog odalenn az óriáskígyó, mint a lassított film. A Winchester felhúzott, hátradőlő kakasára pillantok. A töltényt elsütő gyúszeg kerek kis korongja szinte lesi a kakas életet pusztító rácsapását. Célba veszem a zsákmányt gyűrő anaconda fejét. El kell pusztítanom, mert élve nem tudom elfogni. Így legalább megmarad a bőre. Múzeumi célra kitűnő, mert magam nyúzom. A nagy óriáskígyók, a kifejlett példányok bőre a legritkább esetben alkalmas múzeumi célra, mert a caboclo, ha el is ejti, lusta a dudoros fejről lenyúzni a bőrt. Egyszerűen levágja a nyaknál. Így aztán a bőr tudományos célra hasznavehetetlen. Felemelem a Winchestert. Célzok. A széles, dudoros és erőteljes fej, az első csigolya előtti koponyarész, rajta "ül" puskám nézőkéjén, célhasábján. Négy lépésre lehet az anaconda a mederfenéken. Céllövöldében sem lehetne nyugodtabban lőni. Lövésem beledörren az erdei némaságba. A mederben szétcsúsznak a törzsgyűrűk. A sucuriju fején átment ólomdarab - úgy látom - belevágott a cutiába is. Sokat már nem ront. Lekanyarítom vállamról az iszák feketére izzadt szíját, lecsapott ágcsonkra akasztom. A Winchestert a parton hagyva, leereszkedem a mederbe. Az anaconda kimúlt. Megfordítom. A döglött, forgáccsá tört csonttú agutit - így is nevezik a cutiát - feldobom a partra puskámhoz.  Ott majd megehetik az erdei dögevők, ha meglelik. Kinyújtoztatom a jó comb vastagságú óriáskígyót. Végigmegyek mellette, s hanyatt fordítom. Sárga hasa, mint a kikirics. Mászópajzsai félelmetesen nagyok. Késem borotvaéles, de alig fogja a kemény hasi bőrt. Mintha száradóban levő marhabőrt vágnék, olyan szívós. Öreg jószág, legalább nyolcvan esztendős. Ennyire tartom, mert durva, megviselt sérülésektől forradásos bőre küzdelmekkel teli, viszontagságos életútról beszél."

Megnézem:

 

Nemeskéri Kiss Sándor:...hol nem volt...

"Lakásomtól éjjel háromkor indultam, egyórai szekérút; mire a területre értünk, már kivirradt, gyönyörű, harmatos hajnal; a laposokban könnyű, fátyolszerű párafoltok. Meglehetősen sík, csak néhol enyhén dombos, cser-és akácfiatalosok, sűrűségek, melyekbe nehéz belátni; segítség az elszórt tisztások s a szép, széles nyiladékok, melyeken  nemegyszer állottam már a téli vaddisznóvadászatok alkalmával. De milyen más akkor minden! Megnézem egy-egy régi állásomat, ahonnét száz lépésnél továbbra is belőhettem az erdőbe - most húszra se lehetne, annyi a lomb. Vadőr nincsen velem, hiszen a kocsis jól ismeri az irányokat, meg én se vagyok idegen ezeken a kedves helyeken. Mert nagyon szép tud lenni az ilyen lombos, bár sziklák nélküli erdő is, habár persze más, mint amilyenre a zólyomi hegyekbe sóhajtom vissza magamat. A felvidéki erdők csobogó hegyi patakjai, suttogó fenyvesei, ezernyi virágtól  pompázó rétjei és mohos sziklái olyan emléket hagynak bennünk, hogy kezünk némán szorul ökölbe. No de hát ha egyelőre nincsen pecsenye, jó lesz a főzelék is, különösen ha ilyen finoman van elkészítve, mint az itten: gondosan óvott és ápolt vadállomány, nem túlságosan "agyonmérnökölt" erdő. Minthogy azonban sok a szarvas, természetesen évről évre kevesebb az őz; friss disznótúrások mindenfelé, nagyokat zökken rajtuk szegény vadászkocsink. Az első vad, mely elibénk került, egy domború homlokú, csodálkozó szemű pettyes szarvasborjú volt, mely csak nagy sokára ugrott vissza a kissé beljebb álló anyjához. Olyan ártatlan-bambán viselkedett, hogy szinte nehéz elhinni, miszerint ezekből a bámész tekintetű bibaszkákból válhatnak azok a "rafanérozott" vén bikák, melyek olyan gyakran és huzamosan képesek velünk kibabrálni. Tehenet és borjút jócskán láttam, de a nap is feljött már, mire az első őzeket megpillantottam."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Négyen a vadonban

Dedikált!

"Elégedetten igyekeznek kifelé a fújó, kapálódzó, apró jaguárokkal, én pedig összeszedem az avaron heverő puskákat, és pillanatig eltöprengek az elejtett jaguár mellett. Hogyan neveljük, tartsuk életben a három értékes jaguárkölyköt? Mert az indián démonhit istenével, a hasas állatokat védelmező szem nélküli Curupireval aligha gyűlik meg a bajunk, annál inkább gyűjtőutunk élő szaporulatával. A napsütötte fövenyen a többiek kicsomagolják, és az egyik ketrecbe eregetik az ellenkező, szelídíthetetlen kis fenevadakat. A láda kígyószaga cseppet sem tetszik apró vendégeinknek. Juan, aki közben mély, vérző karmolásokat szerez, nem elnéző. A "tettes" szédülten imbolyogva igyekszik lábra állni a pofonok után. Abilio ráfordítja a rozsdát, görbe szeget a bőrszíjon függő ládatetőre. Az oncához igyekszünk. Hátha a hím tiszteletét teszi, rátalál az avarravatalon nőstényére. De semmi. A nehéz jaguárt kivonszoljuk, legázolva a páfrányokat, az aljnövényzetet. Karmos mellső lábaiba ketten-ketten kapaszkodunk, a homokpad szélére vonszoljuk, és szaporán vágunk, nyúzunk késeinkkel, lehúzzuk a fehér hártyás dögről a furcsa illatú, foltos bőrt. A puha bőrhajlatokban, különösen a lábak belső felén, szép számmal akadnak kullancsok, elnyírjuk őket az éles pengével, nehogy valamiképpen átmásszanak hozzánk. A fejlettebb példányok egynémelyikét kihúzom, és a széles szájú rovargyűjtő üvegbe hajítom. A jaguár bőréből több kullancsfélét sikerül összeszednem. Nem hinném, hogy ezeknek az onca is úgy örvendezett életében, mint ahogy most én. Babnyi példányok is akadnak köztük. Legényeim még nem vérbeli rovarvadászok, és ezen a kullancsgyűjteményen jót mosolyognak. Juan hajlós, rugalmas ágakat vagdos. Ezekre, mint óriási íjakra, ráfeszíti társaival a foltos, hatalmas bőrt. Legalább húsz íj formájú, rövidebb-hosszabb bot feszíti az onca pintada bőrét, amelyen még most, nyúzott állapotában is duzzadnak a csecsbimbók. Juan saját csónakja feltárt pálmaborítója alá veti a hatalmas, friss bőrt, mert ha nap érné, rövid idő alatt csontszárazra aszalná, elpusztítaná a bőrben az enyvanyagokat, és nem lehetne többé jól kikészíteni."

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Isten szabad ege alatt

"Hát nem jön a tél az idén, nem jön. Esik az eső egyre, mélyül a talaj, dagadnak a vizek. Megáradtak a barázdák, kiöntöttek az árkok, a völgyekben tavakat fodroz a szél, rétek és legelők mind csupa tenger s a szántások feneketlen ingovány. Ők az urak az idén, a vizek. Eltarisznyázta valahol az időt a tél, s közben a nyakára nőttek. Persze, ha megemberelné magát, ha jeges ostorával úgy istenigazában végigcsördítene rajtuk, egyszeriben beléjük fagyasztaná a nagy hetvenkedést. Tán meg is teszi még. Azonban az egereken nem segít már vele. Az egerek már elpusztultak, a sárba belevesztek. Egy-egy árok magasabb partja, egy-egy fás legelő szárazabb lejtője azok az ararátok, ahol az özönvíz belőlük magnakvalót hagyott. Ölyvet alig is látni az idén. Szárazabb vidékre húzódtak a finom egérpecsenye után. Nekik úri a soruk, őket hetedhétországon röpíti a szárnyuk. De a szegény gyalog rókák nem utazhatnak el idegen országba, könnyű élhetésre. A rókák nyomorognak. Egér sincsen, s ha legalább hó volna! De hó sincsen. Sármányok, cinegék frissek és vidámak. Bogyóval tele a fák, lakmározhatnak a rigók is. Nincs most madár, amelynek felkopnék az álla. Fagy nem dermeszti szárnyukat, éhség nem vakítja szemüket. Alig lehet belőlük elkapni vagy egyet is. Nagy jó dolgában még a buta fácánnak is mintha növekedőben volna az esze. Fogolynak, nyúlnak kutyabaja. Éberek, erősek, gyorsak. Könnyen vigyázhatnak, nem szorítja őket oktalanságokra a nyomorúság. Nekik jó is ez a lágy tél. Örülhetnek neki. De a rókára keményebb akármilyen hóviharnál. Azonban ki kell bírni mégis. Élni, mindenképpen élni: ez a közös nagy, szent parancs. Ha örökös harcok árán, ha örökös kínok közepette, furfanggal, erővel, gyáván, kegyetlenül: de élni. Aki teljesíti, helyesen cselekedett. Eddig még lehetett valahogyan. Az erdőkön leginkább a szomszéd határban. Ott szárazabb az avar, ott maradt egér."

Megnézem:

 

Ilosvay Ferenc: Jó vadászatot

"A fogolyról már elmondtam néhány apróságot, de illő, hogy kissé bővebben is említést tegyek a sík vidéki vadászatok legszebbikének szenvedő résztvevőjéről. Mert ő talán a legvédtelenebb, leggyámoltalanabb jószága a rétnek, mezőnek. Leginkább bizonyítja ezt a még sok esztendőre terjedő tilalom. Az 1941-42-es tél ugyancsak megritkította, úgyannyira, hogy - három hete annak, mióta hazajöttem - mindmáig csupán egyetlen gyér folttal találkoztam. De nem erről van most szó. Remélhető, nem tart sokáig, és szeptemberben ismét járjuk a zörgő tengerit, a száradó krumpliföldeket, a sarjúrétet, az őszi lucernást. Sík vidéken nincs szebb vadászat a foglyászásnál. Igaz, két nagy kelléke van. Elsősorban jó szemű puskást kíván, másodsorban helyes érzékű, igaz lelkű vadászt. Mert nincs annál ocsmányabb, mint egy nagy falka puskás ember, aggatékán apró, még alig kifejlődött fogolytömeggel. Kezdjük az elején. Ott, amikor túljutottam a vadászavatáson, a foglyászvendégeken, és csak ketten apámmal jártuk a tagot. Mert szép-szép  első foglyászáskor négy madarat felszedni, de nem addig van az. Annyira nem, hogy erős fél hónapba tellett, míg újból büszkélkedhettem.  Okát - aki vadászember, annak legkevésbé - nem kell magyaráznom. Az első két-három napon a fogoly még nem nagyon tudja, miért járkál annyi ember tanyahelyein, miért dörög az ég egyfolytában, sokszor egész délután. De amikor megértette, hogy a dörgés alkalmával családjából egy-egy, sokszor bizony több is elmarad, és soha nem tér haza, akkor már jobban ügyel, távolabbról kél, és óvatosabban repül. Nem esik annyira "kézhez", mint a kezdeti időkben. Arról meg minden vadász meggyőződött, a kezdő vadász pedig - téves büszkeséggel - tapasztalhatja, hogy Nimród atyánk a neki kedves tanonc vadásznak mindig bőkezűen osztogatja az első vadakat, nehogy kedve szakadjon."

Megnézem:

 

Bársony István: Tavaszi szalonkázás

"Pest és Tolna vármegyék összeszögellésénél volt valamikor a "gógai királyság"; amíg ti. szegény jó barátom, a "gógai király" élt. Így neveztük tréfásan Fónagy Józsit, a legboldogabb életű  magyar vadászurak egyikét, aki eldorádót fejlesztett vadászati szempontból azon az őelőtte még nagyon elhanyagolt, vad tájékon. A dunai erdőségek remek világa terül el ott. Az erdőket kora tavasszal néha árvíz járja, s a mélyebb hajlatokban a víz megmarad egész nyáron is. A sok nedvesség ősbujaságúvá hizlalja a növényzetet, s a kőrisfák, a nyárfák, a fűzfák, az égerfák mind csodálatos kövérséggel díszlenek egymás mellett a termékeny televényben. Vannak ott olyan fűzfák, hogy a derekukat öt ember is alig-alig bírja láncban érintkező karral átölelni; az aljnövényzet nyaranta valóságos dzsungel; a vadszeder sűrűségben, a temérdek kúszó indahúrok közt alig bír az ember átvergődni. Ebben a vadonban remek búvója van minden vadnak, és mindig van ott mire vadászni; ha más nem, hát holmi kártevő vagy ragadozó állat. Egyszer, tavasszal, olyankor látogattam meg kedves barátomat, amikor igazán kár lett volna más istenteremtményét bántani, zaklatni, kivéve az olyat, amelytől bármikor is meg kell szabadítani a gondozott terület. Én is úgy gondoltam, hogy majd kijárogatok a csöndes erdei ösvényeken rókalesre; talán lövök egy szép királysast, sőt olyan szerencsém is lehet, hogy elém hoz a sors egy fehérfarkú halászsast, a remek albicilla nemzetségből; legrosszabb esetben beértem volna egy olyan-amilyen őzbakkal is; hisz az agancsát akkor már letisztogatta az alföldi erdők bakja. Nem is vittem más puskát, mint régi kedves Mauseremet, ezt a 8 milliméteres halálosztogatót, amelynél tökéletesebb, remekebb puska sohasem volt a kezemben. Ezzel a valóságos "szerelmemmel" éltem át legfeledhetetlenebb vadászélményeimet; ezzel úgy össze voltam forrva, mintha a testemnek része lett volna."

Megnézem:

 

Fekete István: Vadászok

"Híre-pora sincs már annak a sok esőnek, amelyet annyit szidtunk. Beitta a föld, elhordták a szelek, és felszívta a szivárvány... Pedig most kellene. Most! De hát nincs. Kívánva kívánják füvek, fák, vetések, minden, de nem jön. Nem is csodálom. Annyit küldtünk különféle csúnya helyekre, hogy elment. Megsértődött, és most kéreti magát. Privát ember, persze, hiába kéri. Az nem elég. De szóltam már a katolikus papnak, a lutheránusnak és a kálvinistának is, hogy tegyenek valamit az eső érdekében. Meg is ígérték. Azóta még nagyobb a szárazság... Az erdő is olyan, mint máskor augusztusban. Kiégett, cserepes, pókhálós. Már hajnalban olyan fülledt, mint a kemence. Izzadva ténfereg benne az ember. Láb alatt pattog a gally, morzsolódik a falevél és egy zöld gallyat tolok magam előtt, mert a keskeny utat úgy összevissza kötözték mindenféle pókok, hogy szúnyog legyen a talpán, amelyik itt elrepül. De a szúnyognak is van ám esze! Nem fönt repül a pókhálók csapdái körül, hanem lent, ahol mindenféle lábak járnak. Például az enyém! Amint megállok, hogy bekukucskáljak egy-egy tisztásra, szépen elhelyezkednek a vádlimon, és: elő azzal a kis szivattyúval... Kapkodom is a lábam rendesen. Egyik fordulónál valami vöröset látok mozogni. Róka! Rudas erdőben járok. Kora hajnal van, még alig szürkül az idő. A róka nem vett észre. Egy kis földhányás mögé ugrik, honnét már ketten gurulnak elő. Játszanak. Lassan csúszom előre, hogy többet lássak. Alig vannak húsz lépésre, és csodálatos szép lenne az a film, amelyet most lehetne csinálni. Öt kisróka játszik anyai felügyelet alatt. Mozdulataik puhák, mint a hajlós ágé, és szemeik ravaszul csillognak, amint a másik mozdulatait lesik. Az egyik valami csontot tart a szájában, melyet megfog a másik, és úgy mennek egymást mellett, mint az iskolás gyerekek. A mama akkorát ásít, majd az állkapcsa ugrik ki. Szeme azonban jár ide-oda, figyel, és a fülei mozognak. Halk suhogással egy galamb száll fölöttünk a fára. Minden mozgás erre megszűnik. Egyszerre. Mintha az életet egyszerre kapcsolta volna ki belőlük valaki."

Megnézem:

 

Fekete István: Erdély

"Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a "pihenés" abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket. Egyelőre csak festegetjük a "hogy is lesz, mint is lesz"-t. Debrecen táján ledőlünk azzal, hogy a kalauz keltsen fel bennünket érkezésünk előtt félórával. A kalauz lelkiismeretes ember: másfél órával kelt fel előbb. Tovább aludni már nem tudunk, s így kinézünk az ablakon. Itt már hó van. * Reggeli után átcsónakázunk a Szamoson. Jeges a csónak, jegesek a cipők, így nagyon kell az egyensúlyt tartani, mert leülni nem lehet, és a vízre nézni se jó, olyan hidegen folyik alattunk. A túlsó parton mindjárt egy hajtás. Semmi. Egy lövés ugyan elpattant valahol, de nyulat nem hoztak. Szomszédom felett egy karvaly vitorlázott át, de nem vette észre. * Nyom, nyom mindenütt. Birka-, kecske-, kutya-, macska-nyom. Itt-ott nyúlnyom. Ez a legkevesebb. A hajtók ordítanak, mintha egyenkint nyúznák őket. Nehéz őket elhallgattatni. Úgy látszik, ez helyi szokás. Az idevalók már belenyugodtak, de nekünk szokatlan. Ez eredménytelen! * Bátyám meséli, hogy egy ilyen zenebarát oláh legényke rontotta el élete egyik legjobb bakját. Amikor nekirontott, hogy miért üvölt úgy az erdőn, a legényke azt mondta: - Azért uram, mert félek. * Az eredménytelen szántóföldi nyulászat után erdők jöttek, és itt már szólt is a puska. Barátom - a rövidség kedvéért nevezzük talán Kálmánnak - hármat is lőtt parádés szép lövésekkel. Nem nagy szám ez - tudom -, de errefelé nem jár csordában a nyúl, s azért értékesebb is. Szép nagy erdei nyulak. Közben feltámadt a szél, és egész nap borotvált bennünket. * Rókát nem lőttünk, pedig itt van róka elég. Tanulság: szélben nincs róka. Szarka, szürkevarjú mindenütt. Jövet az országutat szegélyező kökénybokrokon rengeteg fenyőrigó. A Szamos felett magasan kacsák húztak. Mi tagadás: egy nyulat lőttem egész nap, de azt szépen, s egy szarkát: még szebben. A szarka nagyon magasan volt, és rövidcsövű kis drillingem akartam kipróbálni, hogy mit tud. Hát nagyon tud."

Megnézem:

 

Jurán Vidor: Egy vadásznap a Tátrában

"A vágás szélén, surbankó fenyőcske mellett megmozdul egy sötét folt. Mintha a földből nőne, lassan kiegyenesedik egy férfi alakja. Vállán átalvetve fegyvere; kisujját megnyálazza, a levegőbe tartja, és úgy vizsgálja a levegő áramlásának irányát. Másik keze váratlanul fölrándul, a látcső szeméhez tapad: bent a vágásban, a pirkadás derengésében elmosódottan kibontakoznak egy nagy állat körvonalai, karvastagságú agancsokkal ékes feje hátrarándul, s rekedt hangon, dacos felhördüléssel valamit üzen pajtásainak. Bőgő öreg bika! Fönt a sötét fenyvesben egy másik koronás legény válaszol, az izgalomtól meg-megremegő hangja és száraz ágaknak recsegése az árulója: most jön lovagi tornára! A vetélytárs kirobog a tisztásra. Agancsaik éles csattanással összeverődnek, acélinú lábaik alatt remeg a föld, két óriásira nőtt alaknak elmosódott vonalai kavargó bolyban hullámzanak ide-oda, rövid dübörgés... pillanatnyi csönd... nyomában felhördül a diadalordítás, a vad küzdelemnek vége van... A fenyőcske mellett archoz emelt fegyverrel áll a férfi. Puskacsöve végén az ezüstlégy kis körökben egy barna folt körül táncol, valamit keres, de nem találja meg; a homály most elmossa a foltot is, a vadász leereszti fegyverét, és mozdulatlanul vár. Künn a tisztáson egy pillanatra előtűnnek eddig nem látott alakok. A szarvasfalka halk moszatolással, lassan végigvonul a vágáson az alsó erdőszegély felé. Megelégelték az éjszaka mámoros izgalmait; a fenyves sötétje oltalmába veszi az erdő szépeit és nyomaikat követő, rekedt hangú öreg basát. A vadász az égre tekint, és bosszúsan gondolja: "Ha tíz percig kitartanak, akkor!...Tíz perc múltán egészen kivirrad, akkor fegyvere csövén az ezüstlégy odatapadna a világos célpontra; de ez a "ha", a vadászok balszerencséjének hűséges csatlósa, rendszeresen keresztezi a bizakodó reményeket, és halomra dönti az összes számításokat. A fegyveres férfi lehajol a fenyőcske tövéhez, valamit pepecsel, halinatalpú cipőjében most nekiindul a hegyoldalnak, és óvatosan, nesztelenül, mint a prédához lopakodó hegyi ordas, félkörben követi az eltűnteket."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Jaguárországban

"Az első vadászsiker elmosott minden addigi riadtságot, aggodalmat. Rafael körbepásztáz, és máris megállapodik egy újabb parázsló kajmánszemen. Az evező mozdul is, mikor lehúzom a dróthurkot a csónakfenék deszkáin heverő kimúlt kis kajmánról. A nyeles szerszámot új használatra előkészítve, a csónakperemnek támasztom. Megint felveszem a Winchestert. Kinyitom a závárt, és új töltényt ismételek a csőbe. Most megy minden, mint a karikacsapás. Közelítés, dörrenés, hurkolás. Víz csapódik a csónakba. A zsákmány, amit beemelek, egy jókora pápaszemes kajmán. Ennek a fajtának kitűnő a farkahúsa. A feketével átszálazott szürkés húsú fekete kajmán farkát sohasem eszik az erdei emberek. Persze nemcsak a fekete szálak miatt húzódoznak a fogyasztásától, hanem azért is, mert az íze sem kifogástalan. Félóra múlva már egy fekete és öt pápaszemes kajmán a zsákmány. Rafael ragyog, s azt mondja, amikor a mélysötétben, a lámpafény hátteréből felém fordul: - Senhor! Ha ezt a vadászmódot ismertem volna, minden héten tucatnyi kajmánfarkat sütöttem volna! A raktáros is büszke az eredményre. Méltóságteljesen ül a csónakban. Nem szól semmit, csak meztelen talpaival sorra elrugdossa magától a kajmánokat, ha túlközel csusszannak hozzá. Úgy látszik, mégsem állja teljes nyugalommal az éjjeli történéseket, ha ezt rejteni is igyekszik. A távoli fazendán, a messzeségben fények nyúlnak. Sokan nem tudják, honnan, kitől származnak az éjszakában a sűrű lövések. Azután sorra kihunynak a messzi fények. Újra a koromsötét veszi birtokba a tapajosi mocsár kiöntéseit. Nyilván megtudták, hogy mi vagyunk vízen. Két órája evezünk a tar, vízből kiálló fatörzsek közt, a sásdzsungelben. Kajmánok után kutatunk. Már tizennégy kisebb-nagyobb példány hever belőlük a csónakban. Nagy a súly. A lehúzott kajmánbőrök reggel mind Pereira gőzbárkájára kerülnek."

Megnézem:

 

Szuhai István: Piga, piga!

Vadászkalandok három világrészen

"Negyed hatkor el is indultunk, hogy megkeressük a farkasokat. Neki megint a pusztaságnak. Az időre ezúttal nem panaszkodhattunk. Nemcsak hogy nem esett, szél se igen fújt. Nem volt se túl hideg, se túl meleg. Lestük a látóhatárt, meresztettük szemünket a messzeségbe, de farkasok csak nem akartak mutatkozni. Annál több antilop. Hajnalban, úgy látszik, kevésbé éberek, kevésbé riadozók. Addig-addig kínálgatták magukat, hogy már nem állhattam. Legalább lefényképeztem őket. Hat-nyolc-tíz csapatot is láttunk egyszerre. Lehettek vagy ötszázan. Télen, azt mondják, tízezren is összeverődnek egyetlen nagy nyájba. Na, itt akkor álljunk meg! Ugrás, hasalás, le a fejet - megy ez már a maga rendjén. Csak most puska helyett fényképezőgépet szorongatok a kezemben. Azazhogy ott fekszik mellettem a puskám is. Ki tudja? Hátha olyan bak is lesz köztük, amit vétek lenne ott hagynom. Jönnek! Sorra a csapatok, egyik a másik után. Kattingatom a gépet, de aztán már nincs türelmem hozzá. Ni, micsoda jó bak! Gyönyörű példány! Önkéntelenül is puskámért nyúlok, megcélzom - elesik. Újabb bakok. Most már mindegy, most már benne vagyok. Egymás után dördülnek el a lövések, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. De már töltök is újra, s folytatom, míg ez a tár is ki nem ürül. Tíz lövéssel nyolc antilopot lőttem. Sajnos, három sutát is. Oly sűrű tömegben vágtattak el, hogy bár én a java bakokat igyekeztem megcélozni, suták is estek. De ahogy összeszedtük a zsákmányt, bennem megint feltolult valami. Gyors zsigerlés - olyan volt ez már valósággal, mint egy mészárszék. Kiszállt a mámor a fejemből. Elég lett volna egy is. Vagy legfeljebb kettő. CSak hát abban a pillanatban úgy érzi az ember, hogy mit számít az, hogy ötszáz antilop közül kettőt lő-e le, vagy nyolcat? Mit számít? Csakugyan mit számít? De valahol legbelül mégis úgy érzem számít. Nem az antilopoknak, nem is a vendéglátóimnak - magamnak tartozom vele, hogy mértéket tartsak."

Megnézem:

 

Bédrich Machulka: Vadcsapáson Afrikában

"Amikor az afrikai pusztaságban először láttam oroszlánt, antilopoknak - szarvnélküli nádiantilop-sutának hittem. Az egyik szikladomb lábánal heverő jókora kőtömbök között egy nádiantilophoz hasonló állatot láttam keresztül lépegetni, noha - tudtam jól - ilyen antilop ezen a vidéken nem él. Megkerültem a sziklatömböket, s mögöttük a síkságon egy oroszlánpárt pillantottam meg. Kora reggel volt, csak sörétes madarászó puskát hoztam magammal. Így hát nem árthattam az oroszlánoknak; ők sem vettek rólam tudomást. Kíváncsian követtem őket, míg el nem tűntek a sűrűségben. Ilyen tévedéseknek a legtapasztaltabb vadász is áldozatul esik; a reedbuck nőstényét nemegyszer nőstényoroszlánnak nézik. Ez az antilop, sok más vadhoz hasonlóan, ha messziről észreveszi  a vadászt, mozdulatlanul meghúzódik egy-egy bokor mögött vagy a magas fűben. Mihelyt azonban olyan távolságra érünk hozzá, amelyet biztonsága végső határának érez, macskaszerű ugrással kitör rejtekéből. Az ilyen villámgyors ugrás és az állat színe gyakorta megcsalja a vadászt, ha előzetesen nem figyelte meg az állatot. Efféle tévedés nem éppen ritka Afrika vadonságaiban, amikor élesen tűz a nap, s a fény villózva játszik a lebegő árnyékkal. Amint mondottam az oroszlánok, nem vettek észre. Ez ritkán fordul elő. Előbb veszik észre az embert, mint az őket, s pillanatok alatt eltűnnek, úgyszólván láthatatlanokká válnak. Ehhez két állat ért mesteri módon: az oroszlán és az elefánt. Az elefánt, bármily behemót is, úgy el tud rejtőzni a bozótban, hogy közelről is csak akkor vesszük észre, ha elárulja magát; s így van ez a gyéren bozótos sztyeppén is. Az őserdőben pedig úgy eltűnik, ahogy neki tetszik. Az oroszlán - szintén tekintélyes nagyságú állat - a meglehetősen alacsony fűcsomó mögött is el tud rejtőzni. "

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött...

Egy magyar vadász hitvallása - Első rész

"Nagyvadászat. December első hetében volt az ideje. A világhírű magyar sörétes vadászatokhoz viszonyítva nem volt ugyan "nagy", de nekem mégis legnagyobb eseménye volt az esztendőnek. Nagyobb a karácsonynál, nagyobb a nyári vakáció beálltánál -mindennél nagyobb! Két napig tartott, apámon kívül csak négy vendégpuskás szerepelt, s naponta öt-hatszáz apróvad került terítékre. Nem rossz vadászat volt, szó sincs róla, hanem akkoriban, a helyenként több ezerre rúgó napizsákmányok korában, az ilyen ötszáz körüli terítéket legfeljebb jó közepesnek minősítették. Pedig a jó fácánvadászat fokmérője bezzeg nem a vadmennyiség! S noha mindnyájan jobb szeretjük a sok fácánt a kevésénél, mégsem az a legfontosabb, hogy hány fácánt, hanem az, hogy milyen fácánt lövünk. Sokkal több örömöm telik húsz-huszonöt sebesen szálló, szélhajtotta "toronykakasban", mint tízszerannyi kövérre hizlalt, lábam előtt felzakatoló, cafattá lőtt nevelt fácánban. A szóban forgó otthoni vadászat eredményének mintegy fele nyúl volt, fele fácánkakas. Az a kevés, ötven-hatvan szem fogoly inkább csak ráadásnak számított, valamint az a húsz-huszonöt üreginyúl, négy-öt szalonka meg egy-két róka is, ami feljegyzésem tanúsága szerint, általában esni szokott. Ennyi év után nehezemre esik, sőt bizonyára nem is sikerül kellőképpen átéreznem, még kevésbé leírnom azt a lelki izgalmat, amit nekem az a decemberi nagyvadászat jelentett. Hogy már napokkal előtte nem aludtam, alig ettem, sápadt és ideges voltam, főleg pedig semmit sem tanultam - azt a szüleimtől számtalanszor hallottam. Rendkívül érzékeny, nyugtalan álmú, rossz étvágyú, egzaltált kamasz voltam, magam sem tudom, miért. Hiszen környezetemen, nevelésemen aligha múlhatott, látszólag minden előfeltételem megvolt arra, hogy sértetlen idegrendszerrel, hibátlan egészséggel induljak neki az életnek. Álmatlanságban később, felnőtt koromban, sőt még manapság is sokat szenvedek, s már csaknem ritkaságszámba megy, ha hébe-hóba egy-egy jóízűet alszom. Ez ugyan nem tartozik ide, csak azért említem, mert az álmatlanság temérdek szép vadászatomat elrontotta. "

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam

"Most, hogy végre kikeveredtünk az átkozott sűrűből, itt lenne az ideje a lesbeülésnek. Kilátásainkat ugyan alaposan elrontottuk, ma ugyan hiába várunk bármit is. Át kell tehát jutnunk a túlsó partra. Miközben Andyval a sűrűt másztam, Hjalmar visszahajtotta a ladikot, befordult a mély patakba, azon jött fel. Így aztán hamarosan átkelünk. A part mentén szaladó váltón annyi a friss nyom, azt hinnéd, reggeltől estig jönnek-mennek rajta a medvék. De az égersűrű leér a vízpartig, ágai ráhajolnak a váltóra, nem lehet ellátni két méterre sem. Kissé odább mégis találunk egy kis füves tisztást, mintegy harminc lépés hosszút; ennek közepén üljük el a medveutat. A magas fűbe jól le tudunk húzódni s innen legalább ellátunk jobbra is, balra is vagy tizenöt-tizenöt lépést. Ha tehát a partmenti váltón közeledne valami, időben észrevehetnénk. Egy jó órája itt ülünk már, de még csak egy bogár sem mutatkozik. Andy és Hjalmar hanyattfekve szundikálnak, belefáradtak a ladikázásba. Csizmájukat is levetették, itt száradnak előttünk a patakparton. Elült a szél, csak a víz örvénylése hallatszik, meg a fel-felvetődő lazacok csattogó csobbanása. Gondolataim ráérnek hazaszökni, a bőgő szarvast rejtegető, enyhén rozsdásodó, makkhullató erdőkbe. Két háborús évet kivéve, soha el nem mulasztottam a magyar szarvasbőgést! Huszonkét év óta először lettem hűtlen a szeptemberi tölgyerdőhöz. Ily hosszú kitartás után igazán nem veheti rossz néven, ha egyszer másra is szemet vetek. De azért, hogy eszembejut, mintha kissé elszorulna a szívem. Ha úgy most, esti cserkészetre egyszeriben hazarepülhetnék, bezzeg nem soká kéretném magam. Hiába, nagy dolog az ilyen huszonkét évi hűség! - Mi az? Mi mozgatja ott az égerbokrot? Akárcsak szarvasbika verdesné, úgy hajladozik ide-oda... De mit beszélek, hiszen Alaszkában vagyok. Medvelesen..."

Megnézem:

 

Fekete István: Köd

"Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat. Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában. A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha  szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután. Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is lehúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki "felülről" érdeklődik". Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, amely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben, az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó. Ha madár - jó lenne "szóba állni" vele, mert vércsének nagy, ölyvnek meg kicsi, és olyan meredeken ül, ahogy tisztességes madár nem szokott. A levélcsomó egyszer csak elereszti magát, és héja lesz belőle amint szokásos lassú imbolygásával elindul a rozstábla szélén. Izgalmas öröm fog el. Ha ebben az irányban marad, itt kell előttem elrepülnie tizenöt lépésre. Akkor pedig..."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Hengergő homok

Sivatagi vadásznapló

"Szemünk kezd már hozzászokni a hómezőként villogó Szahara fényéhez. Kellemes meleg van, fúj a szél, hordja a homokot, telehordja szemünket-szánkat. Szaporán haladnak a kocsik, mégis úgy tetszik, mintha állanának. Mintha a sivatag szaladna alattunk. Repülőgépen van ilyen érzés, meg kint, a nyílt tengeren. A határtalanság, a teljes izoláltság érzése. Egyhangúan zümmögnek a kocsik, látnivaló egyelőre nem sok akad. Akadály sincs előttem, olyan jó a terep, akár el is engedhetném a kormányt. Most ráérek, elmondom, hányan vagyunk mit viszünk, és tulajdonképpen hova is igyekszünk. Ezerötszáz kilométeres járatlan sivatagi út áll előttünk, melynek folyamán csak két helyen remélhetünk vízre találni. Ott sem folyóban vagy tóban, hanem vándor karavánok ásta, nyitott vízlyukban. Jóllehet a térkép feltünteti őket, rájuk találni mégsem olyan egyszerű ebben az élettelen, nyomtalan, délibáb kísértette világban. Benzinre pedig természetesen sehol sem számíthatunk, a Líbiai-sivatagot kifelejtették, mikor a benzinkutak divatba jöttek. Számunkra tehát a legfontosabb, elementáris, sorsdöntő fogalmak: Víz és Benzin. Ezektől függ minden. Nemcsak expedíciónk eredménye, nemcsak a fehéroryx szarva, de még saját értéktelen bőrünk épsége is. Mert akár vizünk, akár benzinünk fogy el, akkor -? Akkor legfeljebb egy-két éhes keselyű találhat meg bennünket. Az is csak nagy szerencsével. Amint mondottam, három kocsink van; hárman vagyunk mi is, hárman fekete kísérőink is - egy szakács meg két állítólagos sofőr. Vizünket vastartályokban szállítjuk. Öt tartályunk van, egyenkint ötven literesek. Összes vízkészletünk tehát kétszázötven liter. Ebből kell hatunknak, valamint a három kocsinak is innia, ebből kell főznünk, ebből - kéne - mosdanunk, és ruhánkat kimosnunk mindaddig, míg a legközelebbi vízlyukat el nem érjük. Számításunk szerint négy liter esik - fejenkint s naponta - ivásra, főzésre, mosdásra és ruhamosásra. Tekintve, hogy meleg napon játszva megiszik az ember három litert, egyet pedig elfőz, ki lehet számítani, mi marad a másik két szükségletre."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Elefántország

Afrikai vadásznaplójegyzetek (1932-33, 1933-34)

"Elefántországra rászállott az est. Csend üli meg a tanyámat, nyugovóra tértek a feketéim, elhamvadt a tábortűz; csak petróleumlámpám pislog még, meg naplóíró töltőlam serceg. Az éjszaka is csupán néhány  öblöshangú béka alakjában hallatja szavát: itt huhognak a közeli pocsolyában, baglyoknak vélhetnéd őket; ezek nem tudnak kuruttyolni, a mi békáinkkal nem értenék meg egymást. Jókora világítóbogarak szálldosnak fel-alá, összevissza bolygó, zöldesfényű lámpáskák. Sokkal nagyobbak, fényesebbek a mi jánosbogarunknál. Valóságos tűzijátékot rendeznek: hol felgyulladnak, hol ismét elalszanak röptükben, egyforma időközökben ki-bekapcsolgatják a potrohukra szerelt villanykörtét. Kettőjük itt tart pihenőt az asztalom sarkán; egyik még ültében is ki-kivilágítja magát, fényjeleket ad mint valami szemafór, alkalmasint így udvarol társának. Nesztelenröptű, szárnyas-termitaraj jelenik meg lámpán fényének bűvkörében. Nászúton vannak. Sohsem látták a világot, földalatti váruk sötét rejtekeibe zsúfolódva éltek máig, évek óta várták ezt a napot, a szabadulás, a boldogság, a kirobbanás pilanatát. Életükben egyszer nyílik meg előttük az élet kapuja, egyszer kelnek szárnyra. De csak alig félóráig repülnek, máris vége a mámoros farsangnak, elerőtlenednek a gyakorlatlan légjárók, lehullanak, erőszakkal kitörik szárnyukat, aztán védtelenül, megadással várják a halált. Kétéves életük célja rövid percek alatt bonyolódik le. Két évig sínylődnek a termitavár tömlöcében, végre előjönnek, hogy félóra alatt elintézzék hivatásukat: repülnek, szeretnek és meghalnak. Életükkel fizetnek egyórás mulatságért. Fehéren csillógó, átlátszó szárnya van a termitának, olyan, mint egy kis szitakötőé; de a teste csak alig légynagyságú. Ha leereszkedett a raj, tíz perc alatt valamennyi szárny le van amputálva; úgy csillámlik a föld a tengernyi kis szárnytól, mintha üvegszilánkokkal lenne teleszórva."

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Barátom a vadon

Brazíliai vadászkalandok

"Tovább. Gyűlt zsákmány után, vadban néptelenedő erdőrészt hagyunk magunk mögött. Északnak evezünk a patakon. Szabályos és szép félkört ír le a patak egy cédrusóriás körül, amelynek roppant gyökérzete elegendőnek bizonyult a szűk és mély meder megváltoztatásához. Urucuri-, majd miritipálmák sora következik jobbról és balról. Mintha a patak örvénylését vigyázná. Fordul a meder, és balról egy hosszanti homokpadkán fekete foltos óriás anaconda, erdei nevén sucuriju tekercse. Nem fatörzsön, mint rendesen, hanem a parszegély homokpadján. Apadóban a patak. Szárazra került a meder homokos szegélye. Evezőm hirtelen figyelmeztetően magasba lendül. Abilio egymaga viszi a gyökeres, növényes partfalnak a csónakot. Hátul a másik csónakban megérti a jelzést Juan és Klementino, bár a forduló miatt nem látják még, amit mi már észrevettünk. Feszültség telepszik rám, amint a parthoz sodródva elkapom a kezem ügyébe kerülő gyökeret. Előttem miritipálmák. Dús léggyökérzetükkel tövükön olyanok, mintha furcsa háncsszoknyába bújtak volna. Széles levélbóbitájuk árnyéka ráterül a sötétlő vízre. A nyugati fényt nemsokára elfogja az ősvadon. Mi az ördögöt keres ilyenkor, alkonyatkor a parton a napot kedvelő hatalmas, legalább hét, hét és fél méteres anaconda? Ezt alighanem még legényeim sem tudják. Nesztelenül emelem ki a csónakoldal és ládáim közéből kígyófogó villás botjaim egyikét, amely ha nem is ilyen hatalmas példányhoz való, de arra igen alkalmas, hogy feláldozása árán a villák közé kötött zsineghurkot berántsam az óriáskígyó feje alá, a nyakára. Majd a jó előre fához kötött zsineget a bottal elhajítva, a többit szerencsémre és az óriáskígyóra bízom. Máskor szigony is megteszi, de azt most nem használom. Biztatóan közel van az anaconda. Nesz nélkül kikapaszkodom a partra, és keményen markolom a villás botot, amelynek elejére, a vezető U szegek alá behúzva kötöttem a hurkot. Jobb kezemben a karikába szedett húszméteres szigonyzsineg."

Megnézem:

 

Gróf Apponyi Henrik: Úti-és vadásznaplóm Indiából és a Himaláyából

"Éppen egy nagy kő állt előttem, nyugodtan lefeküdtem tehát és a távcsövet beállítottam 300 méterre. Egészen nyugodt voltam, nem olyan izgatott, mint amikor az Ibexet lőttem és megbíztam kitűnő 8.60-as Magnum Manlicher-Schönauer-fegyveremben, amelyet elutazásom napján Wien-ben Springertől vettem, s a nagysebességű, rézhegyű töltényekben. A kőre feltámasztott fegyverrel lőttem és az első bak a lövés helyén, tűzben elesett. Erre a csapat megugrott, majd a velünk szemközt emelkedő sziklafalon megállt. Tapasztalt vadászaim, mint jómagam is, a távolságot 400 lépésre becsülték. Ismét nyugodtan, feltámasztva lőttem és a mögöttem összegyűlt karaván óriási gaudiumára a második bak is tűzben maradt a helyszínen. A shikarrik akik az egészet látcsövön figyelemmel kísérték, figyelmeztettek, hogy még egy szép bak van a csapatban és ezt meg is mutatták nekem. Hanem ez a lövés rövidre sikerült. Repetáltam és ezúttal a harmadik bak is legördült a sziklákról. Ekkor hozzám lépett Rahima, szerencsét kívánt a lövéseimhez és kijelentette, hogy nagyon meg van elégedve velem; ugyanis az Ibexek esetében cudarul szitkozódott és leplezetlenül értésemre adta, hogy ha majd az Ovis Amonra is olyan rosszul lövök, mint az Ibexre, akkor jótállhat arról, hogy Ovis nélkül fogok hazamenni, mert ezt nem lehet annyira megközelíteni, mint ahogy a szerencsés körülmények folytán az Ibexeket megközelíthettük. Miután Rahima elmondta, ami a szívén feküdt, felszólított, hogy lőjjek még egy Bharalt, mert ebből a vadból négyet szabad elejteni. Ibexből, markhorból és Ovis Amonból ezzel szemben csak két-két darabot, a tibeti gazellából pedig csupán egyet szabad lelőni. Hanem a csapat most már megint tovább ment, fölfelé a sziklákon. De a shikarrik nyomatékosan megkértek, lőjjek még egyet, nemcsak a már említett okból, hanem azért is, mert az első három bak nyomban holtan terült el és ők, mint a mohamedánok, csak olyan állat húsát ehetik - akárcsak a zsidók, - amelyiket maguk szúrták le."

Megnézem:

 

Kittenberger Kálmán: Vadász-és gyűjtőúton Kelet-Afrikában 1903-1926

1. kiadás

"Vadászemberekkel beszélgetve gyakran ráterelődik a szó az afrikai vadászatokra. Oroszlánt, bivalyt mindenki szeretne lőni, de elefántvadászatra nem mindenki vágyódik, - pedig jó vadászokról beszélek - mert úgy látom, hogy képzeletükben az elefánt úgy él, mint az emberi szolgálatba igázott indiai rokona, mely parancsszóra hatalmas faderekakat cipel a fűrészmalomba és néha a mahautnak (indiai elefánthajcsár) babyjét ringatja. Szóval nem tartják vadászias dolognak az elefántvadászatot! Ki kell jelentenem, hogy ez nagy tévedés! - Az elefántvadászat az afrikai vadászat koronája és minél többször volt alkalma az embernek elefántra vadászni, annál nyilvánvalóbbá válik ez az állítás. Már az a körülmény is, hogy az elefántvadászat mindig más természetű terepre, mindig más környezetbe viszi a vadászt, magasan kiemeli a többi vadászat közül. Jómagam is vadásztam földünk e legnagyobb szárazföldi emlősére a pompás szubugókban, hol a hatalmas cédrusok ágain nedvességtől gyöngyös szakáll-zuzmók csüngtek alá és az aljak páfrány sűrűi a rég elmult időkorszakok surlóőserdeit juttatták eszembe, majd meg a bambusz-sűrűkben, hol a legnagyobb volt a megriadt elefántcsorda mindent letipró megiramodásának zaja és hol éjjelenként dideregve ültük körül a tábortüzet, majd megint a sivár, vízszegény, tüskés szavannaerdőkben, a nyiká-ban, a forró, sivatagszerű nátronsteppéken át, aztán az elefántfű-vadonságokban és papyrusz-mocsarakban és az utolsó kirándulásaim alatt a kongói őserdővidék nyulványaiban, a kibirákban. Az elefántvadásznak mostanában már nagyon nehéz a dolga. Olyan területek, hol lóháton is lehetne elefántra vadászni, mint azt pár évtized előtt Selous és társai Dél-Afrikában tették, úgyszólván teljesen eltűntek. De eltűnt az elefánt egészséges, könnyen megközelíthető helyekről is, úgy hogy az elefántvadásznak a lázvidékek, esetleg álomkór által fertőzött területek kellemetlen elefántfűvadonjait és papyrusz-mocsarait kell felkeresnie, hogy szenvedélyének áldozhasson."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon

1. kiadás

"1916.évi január hó 18-án este 6 órakor már beesteledett és csak a holdvilág tenné lehetővé, hogy a remélt vadat a céltávcső segítségével megcélozzam, felmászom a magasülésre, melyet vadőröm egy fenyőfán, körübelül nyolc méter magasságban a föld fölött, számomra készített. Alattam és tőlem 40 lépésre fekszik a lódög, melyet ezelőtt négy nappal tettem ki oda. Ezúttal farkasra fáj a fogam! A farkasok a Fogarasi-havasok alsó nyúlványait borító erdőkből éjjelenként kiváltanak a szabad síkságra, mely a határhegylánc és az Olt-folyó medre között terül el. A fenyőfa, melynek messze szétágazó, sötét ágai között rejtőzöm, nehányad magával az erdőn kívül, s annak szélétől vagy 100 lépésre, a szabad mezőn áll. Így messze ellátok a hóval borított síkságon, mely alig észrevehetően, szelíden lejt az Olt-folyó felé, ahonnan a farkasoknak jönniök kellene. Hogy a síkságon csatangoló farkasok figyelmét a lódögre tereljem, annak beleit a vadőrrel vagy másfél kilométer távolságra kivitettem a mezőre, majd a havon vissza vonszoltattam a döghelyre. Mult éjjel három farkas e véres nyomra rátalált és azt csaknem a döghelyig követte de oly módon, mely világosan mutatja, milyen eszes és mennyire óvatos állat a farkas. A róka pl. minden valószínűséggel a nyomra ráállt és azon végig jött volna, úgyhogy ily módon könnyen lehetne tőrbe csalni. Nem úgy a farkasok! A farkasok egyszer sem léptek a belek nyomába, hanem többször átugrottak rajta, 20-30 lépésre eltávolodtak tőle, majd visszafordultak, s így kígyódzó vonalban haladtak rajta végig. Majd a lódögöt vagy 40 lépés távolságban nehányszor körüljárták és eltávoztak. Mindez a nyomokból világosan látható volt. Ha tehát az elmult éjjel fent ültem volna a magasülésen, a farkasok egyikét elcsíptem volna, mert fényerős céltávcsövem segítségével, holdvilág mellett, a hóval borított mezőn 100 lépésre, sőt még nagyobb távolságra is, biztosan odaraknám a golyót, ahová akarnám."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Két kecske

1. kiadás

"1932. november 9. Torino, Grand Hotel Suisse. Már tegnap este ideértem. S minthogy vonatom csak délután indul Génua felé, meglátogattam a Gran Paradiso-i területek itt székelő vadászati felügyelőségét. Főképpen azért, mert tudomásomra jutott, hogy a lavinaomlások alól kikerülő kecskeszarvak jórészét ebbe a hivatalba hordták össze. Végignéztem hát a mintegy ötven darabból álló gyüjteményt, de csak egyetlenegy példányt találtam, mely az én bakom szarvát meghaladja. Az is csak másfél centivel. Ennél azonban még nagyobbat is mondhatok. A vadászhivatalban azt is megtudtam, hogy a már említett II. Viktor Emánuel egykori kastélyában, az Aosta melletti Sarre-ban, 232 pár, sajátkezűleg ejtett vadkecskeszarvát őrzik a híres vadászkirálynak. Elárulták a legkiválóbb darabok pontos méreteit is s akkor sült ki, hogy még ebben a mintakollekcióban is csak három különb akad az enyémnél. S ha már benne vagyok, megemlítem a másik híres gyüjteményt is a, a Beck Peccoz báróét. Ez az úr maga is nagy kecskevadász, nagyatyja pedig jóbarátja s állandó vadásztársa volt II. Viktor Emánuelnek. Megtudtam, hogy Beck Peccoz-ék otthonát 302 pár válogatott vadkecskeszarv díszíti. Ezek közül a leghosszabb 96, a második 93, a harmadik pedig 90 centiméteres! S az enyém , amint már tegnapelőtt is mondottam, 91 centis - Un trés grand diable, Monsieur!" 1932. november 10. Génua, Hotel Miramare. Most jöttem az állomásról. Öreg inasom bentmaradt a vonatban, továbbutazik Pestre. Haza viszi a téliruhát, a bundát, meg a nagy kecskebak szarvát! Felfelé viszi, északnak, neki a rövidülő napoknak, a varjúkárogásnak, neki a télnek... Én - sorsom jóvoltából - különb irányt választhattam. Derűsebbet. Kedvemrevalóbbat. Délnek hajózhatok, az örök nyárba, a napsütés valódi hazája felé!

Megnézem:

 

Fekete István: Öreg utakon

1. kiadás

"Poros utak felett álmos meleg. Lankadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, valahol búg a cséplő és a torony felett gólyák örvénylenek. Tanítják a fiatalokat a hosszú útra. Valamikor keselyűk kerenghettek így a csataterek vérpárás felhői felett, amikor már elszállt a kürtök rivalgása és holló gubbasztott a zászlók törött nyelén. De most békesség és csend ül az augusztusi tájon, csak a gólya madár röpteti fiait a torony felett. Szikrázik a kereszt a messzeségben és felette folyik a fárasztó torna, hogy a gólyanemzetség fiatalja fáradhatatlan szárnyakkal kelhessen messze útra. Kis-Boldogasszony táján, amikor csendes, litániás ének zsong ki a templomból és virágfüzérek sóhajtják szomorú, halódó illatukat a kőkereszt omladozó párkányán. Sárga tarlóban kolomp kondul és lógó nyelvvel ballaga a pumi. A juhásznak kétszer is kell mondani, ha tereltetni akar. Meleg van. A tarlókon apró kék virágok fakulnak, az utakon és legelőkön pedig sudár virágjában pompázik a királygyertya. Csupa ragyogás a határ, csupa útrakészülő pompa. Gerlék és örvösök szemezgetnek a vadmohar kihullott magján és csapatosan rebbennek fel, ha árnyék suhan el felettük. A fecskék alacsonyan szállnak és csak akkor vágódnak fel, ha megjelenik, görbeszárnyú örök ellenségük a kabasólyom. Szidják a feketefejű hóhért, mely ritkán megy el üres kézzel. Hiába hajtják, hiába vagdosnak feléje. Karmai közt aléltan vergődik a kis idei fecskemadár, aztán elereszti szárnyait és nem fecske már többé csak - élelem. Az augusztusi párában mindenütt madárrajok mozognak, mégis néma a határ. Nem búg a vadgalamb, nem kurrog a gerle s az erdő tavaszi visszhangossága, fészketrejtő álmodozása odavan. Ki törődik most a fészekkel? Nincs szükség rá. Buksi gébicsek ülnek körülötte és levágnak néha az aszott fűszálak közé, ha szöcskék vetődnek arra. A puszták körül már új kazlak nőttek. Friss szalmaszag leng a szérükben és maggal megrakott szekér nehéz zökkenőkkel ballag a magtár felé."

Megnézem:

 

Gróf Széchenyi Zsigmond: Csui!!...

Afrikai vadásznapló (1928. okt.-1929. ápr.)

"Én is megunom az oroszlánlest és nekikezdek az emberekkel tanakodni, hogy vajjon most mitévők legyünk. Az ilyen konziliumok mindig hosszadalmasak és komplikáltak, minthogy nagyrészben csak jelek segítségével folynak. A szuaheli nyelvtudományom még nagyon szerény méretű. Végre is a következő határozatot hozzuk: A megmaradt zebradarabot előhúzzuk a bokor alól, elhelyezzük egy alkalmas tisztáshelyre, ahol estig őriztetni fogjuk a keselyűk elől. Közben Ndolo a dög mellett ismét összetákol egy bómát (ágakból készült búvóhelyet) amelybe már a délután folyamán be fogok telepedni és amelyből - ha kell - másnap reggelig ki sem mozdulok. Hogy az itthagyott zebrarészért visszatérnek az oroszlánok, azt én is biztosra veszem. Csak az a kérdés, megjönnek-e besötétedés előtt? Ha pedig csak éjjel jönnek, sikerül-e rájuk lőnöm ennél a gyenge holdvilágnál? Bámulatos ereje lehet az oroszlánnak! A tegnap esti zebrámat úgy elvitte a közel 400 lépésre levő dongához, akárcsak vizsla a nyulat. Ha elgondolom, hogy a zebra vagy másfél mázsás, nem csodálom, hogy az oroszlánerejű szó közmondásos. Visszatérek a táborba és autóra ülve, jó messzire elkocsizom zebrát lőni. Három órára meg is hozom és azonnal kiszállítom az időközben elkészült bóma mellé. A régi dögöt őrző feketéket újabb strázsával váltom fel. (Néhány óránál tovább nem tanácsos kint hagyni ugyanazt az őrséget. Menthetetlenül elalszanak és közben a keselyűk zavartalanul felfalják a zebrát.) Megeredt az eső. Itt ülök a sátramban, várom, hogy teljék az idő. Öt óra előtt nem érdemes kiköltözködni a bómába. Mára különben is kilátástalan les ígérkezik. Ha csak alkonyatkor meg nem jönnek, úgysem beszélhetek az oroszlánokkal. Szürkére be van borulva az égbolt, sötét éjszaka lesz, a puskacső végét sem látom majd, nemhogy az oroszlánt. Mikor öt óra tájban kiballagok a bómához, még mindig szemetel az eső."

Megnézem:

 

Homoki Nagy István: Szárnyas vadászmesterek

Fotoriport a vadászmadarakról

"Késő nyári délutánon meg a szegedi Fehértó szikes partján rögtönzött emlékezetes jelenetet. Éppen a székicsérek filmezését készítettük elő, amikor a 15x60-as óriási távcső fénykörében, messzi nádas szélén, haragoszöld füvet súrolva, villámgyors köröket kaszálva, megjelent a kis fekete sólyom. Szédítő iramban cikázott, maga előtt űzött egy pacsirtanagyságú kis széki lilét. A széki lile hajtűkanyarokkal igyekezett menteni az életét, a kaba pedig gyors cseleket vetett egy-egy váratlan oldalozó mozdulattal. Keringtek, cikáztak, a széki lile felvágódott a magasba, aztán lebukott a fűbe, onnan ismét légi kígyózást kezdett, a halászcsérek riadoztak felettük, és némává fagytak a nádi-lakók. Vagy tíz percig folyt a hajsza, lélekzetállító halálos kergetődzés. A széki lile lassan a nádas felé csalta támadóját, aztán gyors karikával eltűntek előlem a kék-ködös vízpárák mögött. Egyik vadásztársunk többször idomította ezt a kis ragadozót, remekül megtanulta a "fennkörözést" (44.). Egyszerre két kabasólyom is vadászott vele, előfordult, hogy megtámadtak egy kifejlett fogolykakast, és együttes erővel lecibálták a földre. Megesik azonban e gombszemű kis "hölgyek kedvencei"-vel, hogy komoly vadászat alatt leállnak bogarászni, márpedig a lótetű és cserebogár igazán nem solymászteríték. Máskor pedig ez a kedves kis állat szóról-szóra eljátszotta az emberkéz ujjaira alakított gyermekrigmusokat melyek szerint: "Ez elment vadászni"... "ez megfogta"... "ez hazavitte..."ez a kicsi meg mindet megette..." Történt ugyanis, hogy a félig idomított kis kabát messzi útról vendégségbe vitték. Kivonultak korán reggel a vadászok a szederindás folyópartra, és vadra szoktatták a kis sólymot. Ment a dolog simán, körözött, repült, megzavart egy ijedt is kuvikot, szépen kézreszállott.

Megnézem:

 

Molnár Gábor: Az óriáskígyók földjén

"Az Instituto Butantanban a lefejtett kígyómérgekből sokféle szérumot készítenek. Szérum készül különféle mérgeskígyók vegyített mérge felhasználásával olyan esetre, amikor nem lehet megállapítani a maró mérgeskígyó faját. Ebben az esetben az idejében történő szérumbeadáskor többet, nagyobb adagot fecskendeznek be, mint a felismert kígyó marását gyógyító szérum esetén. Gyermeknél, kis termetű felnőttnél a szérumadag nagyobb kell hogy legyen, mint egyébkor. A beadást esetleg meg is lehet, vagy éppen meg kell ismételni. Ez azzal magyarázható, hogy a méreg fokozottabban fejti ki pusztító hatását a testben. A jól csomagolt szérumfiolák, injekciós fecskendők mellé-tekintettel, hogy az ősvadonban többnyire nem tudnak írni-olvasni-képes használati utasítást mellékelnek. A kígyómérgek, marások elleni szérumtermelés eljárása ma is az, amit a tudós Vital Brazil a századforduló idején kidolgozott. Világszerte ezt használják ma is. Észak-Amerikában csakúgy, mint Afrikában vagy Indiában. Calmette, a francia tudós, már Vital Brazil előtt is készített kígyómarás elleni szérumot az algériai Pasteur-intézetben. De ez még nem érte el azt a hatásfokot, mint Vital Brazil későbbi széruma. Calmette is melegvérű állatok vérét használta fel szérumtermelés céljára, Vital Brazil is lovak vérét, vérsavóját vette a szérumkészítés nyersanyagául. -Lovaké?- ámult Klementino. Pedro szeme is kerekre tágult, amint felnézett. -Bizony, lovakét, s azok a lovak a Butantan istállóban igencsak nagy urak. A szérumtermelés kezdete az, hogy először fél milligramm oldott méregkristályt fecskendeznek be az állatokba. Az adagok három-négy naponként fokozatosan növekednek. A legmagasabb dózis 2 gramm. Ekkor következik az első vérvétel. Nyolc liter vért vesznek első ízben. Hatnapos időközök után következik a második, majd a harmadik vérvétel."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Vadásznapok vadászévek

Elbeszélések és naplójegyzetek

"November elejére az erdő lombozata a fák koronájából lekerült a földre és haraszttá vált. A szálasokban a fák feketeszürke törzse és lombját vesztett, seprőszerű, csupasz koronája alatt a földet arasznyi vastagon takarta a sárga haraszt; ennek keményen susogó zörgése csaknem a gőzgép sistergéséhez hasonlóan hangzott, amint lábamat végighúztam benne; másképen nem is lehetett rajta járni, mert olyan süppedékes volt, hogy bokáig ért. Csak a fiatalosok cser-és tölgycserjéin akadt még fenn a barnára aszott levelek egy része, s amikor rásütött a nap, messziről úgy festett, mintha a szürke vágás felülről aranyporral volna behintve. Egyébként már elmult az őszi hervadás gazdag színpompája, végét járta már az ősz s az egész növényvilág elkészült a tél fogadására, a téli álomra. Már csak a hó és a fagy hiányzott, hogy beteljesedjék a tél. De a hideg még késett, sőt november első hetében az idő szokatlanul meleg és tartósan derült volt, minekfolytán a haraszt olyan ropogósra száradt, hogy a cserkelésnek nem is lehetett más eredménye a vad haszontalan zavarásánál. Mégsem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy a java holdvilág idején néhány napot a kóspallagi erdőben töltsek. Az ott még októberben jelentett öreg vadkan ügye nagyon érdekelt és úgy vélekedtem, hogy bár cserkelve alig, de lesen remélhetem puskavégre kapni. 1927 november 8-án délután 3/4 5-kor, amikor már alkonyodott és kelet felől az éppen kelő hold sápadt fénye áttetszett a lombtalan szálerdő ágazatán, fordult be szekerem, a márianosztrai községi mezőről a kóspallagi uradalmi erdőbe, majd amikor 1/2 6-kor vadászkunyhómhoz értem, már holdvilágos éjszaka volt. Másnap egy órával virradás előtt, vadászkunyhómtól jó puskalövésnyire, a körülötte elterülő szálasban, két közel egymás mellett lévő, igen látogatott dagonyához cserkeltem, hogy mellettük lesbe álljak. Ott reméltem hajnalban disznót látni, mert tapasztalatból tudtam, hogy a távoli mezőről, a szálason át, a közeli bozótos vágásába vonuló disznók útba ejtik a dagonyákat és megfürödnek bennök."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon

Vadászati elbeszélések

"Siketfajdkakasokra mentem le Fogarasba 1915. május hó elején; de mire leértem a területemre, melyet Felsőszombatfalva községtől béreltem volt és meghallgattam vadőröm jelentését, nem sokat gondoltam már a kakasokkal. Hamar háttérbe szorultak azok, mert sokkal különb vad, egy hatalmas medve vonta magára figyelmünket. Alighogy kiszálltam a vonatból, már újságolta a vadőr, hogy néhány nap óta hatalmas medve nyomait s ürülékét találja a területen, egyúttal azonban nagyban sopánkodott, hogy minden tudakozódása és keresgélése dacára sem kapott csaléteknek való olcsó lovat. A medve ügye nagyon fúrta az oldalamat. Mikor aztán kint a területen magam is megnézhettem rendkívül széles, nagy nyomait, eltökélt szándékom volt minden lehetőt elkövetni, hogy kézre kerítsem. Ehhez azonban elsősorban elsősorban lódögre volt szükségem, és két emberem bizonyára bejárta fél Fogaras megyét, mire harmadnap reggel előállíthattak egy gebét, mely elég vén, sovány és olcsó volt ahhoz, hogy a medvevadászatnak lelkiismereti furdalások nélkül feláldozzam. Még aznap délután kint feküdt a ló rendeltetési helyén, miután a vadőr egy fejszecsapással megváltotta a földi élet gondjaitól. Nem sok vadászati élményem volt még, mely minden részében, minden számításon és várakozáson felül, annyira fényesen sikerült és olyan kiváló trófeát eredményezett, mint ez. Hogy a medve előbb vagy utóbb rákap a dögre, azt biztosra vettem, de számomra is örömteljes meglepetés volt, mikor másnap reggel hat órakor egyik emberem jelentette, hogy a medve ott járt a lódögnél, azt helyéről vagy nyolcvan lépés távolságra elcipelte, és egy keveset evett is belőle. Nem messze voltam a döghelytől, mert az éjszakát fent a havason, egy kalibában töltöttem, honnan hajnalban a dürgő kakasok tánchelyét kerestem fel."

Megnézem:

 

Thurn-Rumbach István: Erdélyi szarvasok és medvék nyomában...

"Egy máramarosi vadászkirándulás rendesen azt a reményt ébreszti fel bennünk, hogy onnan valami kapitális bikával fogunk hazatérni. A remény tulajdonképpen jogos. Máramaros egyes vidékein valóban élnek még tízkilós, sőt még ennél is nehezebb agancsú szarvasok. A hiba csak ott van, hogy ennek az áldott, szép megyének vannak leromlott szarvasállományú vidékei is, másrészt, hogy jó vadászterületin a kapitális bikák még Máramarosban sem szaladgálnak oly nagy számban, mint azt általában a járatlanok hiszik. Azért ne panaszkodjék senki, ha pénzéért nem sikerült rekord-agancsot zsákmányolnia és csak az menjen Máramarosba, aki képes megalkudni az említett körülményekkel. Akkori tenyészetemből egy vérebkölyköt ajándékoztam, helyébe kaptam lelövésre egy máramarosi bikát. H. Ph. barátomnak már régebbről volt ugyanoda meghívása-így aztán 1929 szeptemberében kettesben indulhattunk Csernowiczból Fajnára, Máramarosba. Máramarosban én akkor még nem jártam. Pedig kirlibabai vadászterületünk határos volt a megye délnyugati zugával. Ennek tudható be, hogy bizonyos várakozással néztem az utazás elé. Sajnos, sietnünk kellett az ajándékbikát elintézni, mert midőn odautazóban Kirlibabán megszálltunk, jelentették, hogy nálunk is megindult a bőgés. Éppen ezért másnap már kora hajnalban utaztunk tovább. Kirlibabáról Máramarosba eleinte az Aranyos-Beszterce völgyében visz az út. Onnét kapaszkodik fel az autó a Priszlopra, mely hágó a bejáratot képezi Máramarosba. A hágóban akkoriban még álltak a világháború megrokkant barakjai; itt volt egykor az országútra fektetett keskenyvágányú sínpár végállomása. Voltak az út mellett egyéb háborús emlékek is, gránittölcsérek és katonasírok."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok

"Régi gyerekkarácsonyaimat főleg azért kell külön-külön fejezettel megtisztelnem, mert szorosan függnek össze fokozatos felfegyverkezésemmel, egyben vadász mivoltom gyarapodásával. Hiszen a csillogó fenyőfát csakis új puska tehette igazi karácsonyfává! Tizenkettedik karácsonyom pedig úgy tündöklik ki valamennyi közül, mint sziporkázó üstökös a csillagos égből. Ez a karácsony hozta meg, azt a dupla csövű, kakas nélküli húszast, mely iskoláskorom hátralevő éveiben leghűségesebb barátomnak, soha cserben nem hagyó vadásztársamnak bizonyult. Származására nézve osztrák volt. A karintiai zerge járta Karavánkák árnyékában készült, a Klagenfurt melletti Ferlachban, Ogris nevű fegyverkovács műhelyében. Hogyan dicsérjem meg, miképpen magasztaljam kellőképpen? Akármennyit mondok is, kevés lesz. Könnyű kis puska volt, gyorskapású, jófogású testhez szabott, kezembe illő. Nemcsak emlékét, még szagát is megőriztem, azt az édeskés fegyverolaj-szagot, az akkoriban divatos "Balistol"-ét. Ejektoros fegyver volt, pattanva vetette ki az üres hüvelyt, s olyan tiszta, olyan acélos kattanással csukódott, mintha ezüstcsengő pendült volna abban a hamvaskékre futtatott, cifra vésetű lakatjában. Habosan erezett, bársonyosra olajozott diófaagyában pedig szép kis arany névbetű csillogott, saját, tulajdon monogramom! Ország-világ láthatta, hogy csakis az én puskám, másnak semmi köze hozzá, csakis nekem készítette a nevezetes Ogris mester, ott a hegyek közti messze Ferlachban. És váljék becsületére, jól megcsinálta. Úgy lőtt az a kis puska, mint a méreg. Olyan magas csörgőrécét, olyan "hosszú" toronykakast tudott gombócra görnyeszteni-még a felnőttek nagy tizenkettesei is megcsodálták! -Ustorhegyre  hord ez a kis szerszám-ismerték el az otthoni szakértők-, sűrűn vág, nem széleszti a sörétet. Amit pedig elkap, azt megtöri! Aszondom, ez a puska megállja a placcát, akárhun!"

Megnézem:

 

Gyimesi György: Vadászesztendőm

"A róka sorsáról, amely az általános összefagyást és három család ünnepi hangulatának a felborulását okozta, nem tudtunk meg semmi bizonyosat. Jóska sem másnap, sem később nem talált a kotorékból kivezető friss nyomokat, és kutyái sem voltak hajlandók még egyszer bemenni oda, holott más kotorékokba nagy kedvvel és nógatás nélkül bújtak be. Jobb híján úgy zártuk le magunkban az ügyet, hogy a kuyták megfojtották ellenfelüket, de tetemét nem vonszolták ki. Vagyis odaveszett a róka gereznája. Egy tanulságot mindenesetre levontam vadászatunkból: nem is lesz olyan könnyű egy bundára való rókaprémet összegyűjteni! Bizony nem, különösen ha oly ügyességel folytatjuk majd továbbra is a vadűzést, mint azt a következő napok egyikén tettük, amikor változatlan felállásban mentünk ki egy másik kotorékhoz, amelynek lakott voltáról egy arra ballagó juhász hozott ifjabbik barátomnak borért cserélt információt. A kotorékokat-nyolcat számoltunk össze egy kitermelt homokbánya megmaradt peremében-rókák több nemzedéke mélyíthette le, s több család is lakhatta őket, mert mindegyik lyuk körül rókalábak által volt laposra döngölve a hó. A tacskók nagy kedvvel szimatoltak be a kotorékokba, legott be is kúsztak az egyikbe, hogy kisvártatva egy másik kijáraton bukkanjanak elő. Rimánkodás nélkül újfent lebuktak a föld alá, s most már egészen váratlanul a róka jött pontosan ott, ahol legkevésbé vártuk. Egy függőleges kürtőből ugrott ki köztem és az elmaradhatatlan erdészgúnyáját viselő idősebbik Jóska között, tőlem-nem túlzok-egyméternyi távolságra! Nem tagadom, a nagy kan róka nemcsak meglepett, hanem rám is ijesztett. Ám fölöslegesen, mert semmi kedvet sem mutatott ahhoz, hogy a lábikrámba kapjon, inkább nagy sebességre kapcsolva menekült ki a nyílt mezőre. "

Megnézem:

 

Julius Komarek: Kárpáti vadászatok

"A vaddisznóval kapcsolatban a vadász szempontjából még egy igen értékes tulajdonságáról szólhatok, mégpedig a derekas helytállásáról. A túlzásoktól hemzsegő vadászhistóriák közt számtalan szól a kanok bátorságáról és a félénk vadászról, úgyhogy mindazok, akiknek nem sok dolguk akadt a vaddisznóval, megkérdik, milyen a helyzet a valóságban, a vaddisznó valóban olyan támadó kedvű és harcias-e. Nem foglalkozom itt az ilyen kiszínezett vadászmesékkel, csak azt mondom el, aminek ezen a téren közvetlen vagy közvetett tanúja voltam. A vaddisznóval átélt veszedelmes helyzeteket rendszerint maga a rosszul célzó vadász okozza. Sok vaddisznót lőttem a legkülönbözőbb körülmények között, s még többet láttam, amit más vadászok ejtettek el, de az izgalmas kalandok, nem is szólva a közvetlen támadásról, csupán az esetek jelentéktelen százalékát tették ki, úgyhogy a fél kezem ujjain is megszámolhatnám őket. Természetesen a vaddisznó bizonyos esetekben támadóan lép fel még akkor is, ha az ember nem sebesítette meg. Köztudomású, s számtalan tapasztalat is bizonyítja, hogy a szokatlanul erős anyaállat, az emse, bátran megvédi malacait. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy amint észreveszi az embert, máris nekiront. Isten őrizz! De ha véletlenül emberrel találkozik, akit minden állat legnagyobb ellenségének tart (van is oka rá), felingerül, s a földre szegezett ormánnyal, fújtatva és röfögve indul felé. De ezzel többnyire véget is ér a támadása. Malacai közben elrejtőztek vagy elmenekültek, az anya pedig, az ellenség megijesztése után, követi kicsinyeit. Hasonló, de sokkal tüzesebb támadást indít az emse a kutya ellen, még akkor is, ha a kutya az ember közvetlen közelében járja az erdőt. Az emse igen erélyesen tudja üldözni a kutyát, tekintet nélkül arra, hogy ember is van a közelben. Aki nem ismeri ezt a szokását, gyakran azt hiszi, hogy neki szól a dühös támadás, s legtöbbször fölöslegesen használja a fegyverét."

Megnézem:

 

Fekete István: Kittenberger Kálmán élete

"1895 őszén ismertem meg Kálmán barátomat, amikor Lévára kerültem mint az ottani tanítóképző elsőéves növendéke. A sors kedvező játéka folytán Kálmánéknál, a néhai jó Kittenberger János bácsinál kaptam lakást, s ott laktam az 1895-96-os tanévben. Kálmán barátom a lévai piarista gimnáziumba járt akkor. A helyzetből adódott, hogy naponta együtt voltunk, s mint majdnem egykorú diákok, rövidesen megbarátkoztunk, bár Kálmán nem volt barátkozó természetű. Nem volt benne a kamaszokat jellemző szertelenkedés, a felnőttek felé való kapaszkodás, sőt még a bakfisok sem érdekelték. De már ekkor megnyilatkozott benne a természetszeretet, az ösztönös megfigyelés, kutatási vágy és a vadászszenvedély. Órákon át járta a város határát, csatangolt erdőn, mezőn, szőlőkben. Emlékszem, különösen  a varjak élete érdekelte. Ezeket figyelte, s egy-egy útja után annyit s olyan vonzóan tudott beszélni tapasztalatairól, ahogyan csak az tud beszámolni, akit a természetben élők iránti rajongás fűt. Volt neki egy kb. fél méter hosszú, egycsövű, elültöltő kapszlis pisztolya. Nem tudom, hogy jutott hozzá, de megvolt. Ezzel járt vadászgatni. Hogy feltűnés nélkül hordhassa fegyverét, kilyukasztotta télikabátja belső zsebét, s a hosszú mordályt a bélés mögé süllyesztette. Így járt Kálmán barátunk vadászgatni a határba. Hogy szabadabban mozoghasson, néha ki is maszkírozta magát rongyos csavargónak, s ilyenkor valóban nem lehetett ráismerni. Egyszer engem is megtévesztett. Az esti ködös szürkületben megállított egy csavargó formájú alak, és lőtt varjat kínált megvételre. En azonban egyáltalán nem akartam varjat venni. Az alak tovább erőszakoskodott, hogy milyen kitűnő levest lehet belőle főzni. Akkor aztán-végre-ráismertem..."

Megnézem:

 

Gyimesi György: Megzabolázott szenvedély

"A legrövidebb utat választva kapaszkodtam fel a hegyre. Jó volt az erőnlétem, alkalmam nyílt a mindennapos edzések kamatoztatására. Jó tempóban haladtam felfelé. Elégedett voltam, mert szórványosan felhangzó bőgéséből ítélve, a bika egy helyben állt, és a köztünk levő távolság örvendetesen fogyott. Jobbra tőlem egy sziklás borda húzódott a hegytető irányába, benőve matuzsálemi kort megélt vastag bükkökkel és toronymagas jegenyefenyőkkel. A bika egyik bőgésekor megálltam a borda alatt, hogy a hang után tájékozódjam. A következő másodpercekben egyik legizgalmasabb vadászélményem eseményei játszódtak le. A bika még végig sem mondta a hörgő nyögésbe fulladó indulatát, amikor a borda felől egyre erősödő zörgésre lettem figyelmes. Vágtában közeledett valami. Néhány másodperc múlva megjelent egy kidülledt szemű, lélekszakadva menekülő őzsuta, s előttem átvágva egy kisebb sűrűség felé tartott. Annyira meglepődtem az őz láttán, hogy nem találtam ki azonnal, mi üldözi a szerencsétlen vadat. Máig sajnálhatom, mert emiatt nem készültem fel időben a toportyán fogadására. A következő pillanatban ugyanis a rohanó őz nyomában megjelent egy jól megtermett farkas. Szinte úszott a levegőben, és nyilvánvalónak látszott, hogy az őzike sorsa pillanatokon belül megpecsételődik. Nosza, lett nagy kapkodás. Nem is tudom, hogyan került le a puska a vállamról, amelyen a máskor nélkülözhetetlen célzó távcső  most igen rossz szolgálatot tett. Szűk látómezejébe sehogyan sem tudtam befogni a tőlem húsz méterre elrohanó ragadozót. A távcső mellett kell célozni! - született meg az ötlet, de akkor a farkas már a sűrű szélénél járt. Eldördült a lövés, és a farkas irányt változtatva ugrott a bokrok közé."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek

Vadásznapló kivonatok 1932-1934

"Még mindig loholunk utána. A nap régen túllépte már a vörös por szabta határpontot, javában szidom a kirongózit, amiért így elvarázsolta előlem az elefántot. Magyarul szidom. (Így mindkettőnknek jobban esik.) De egyszerre  csak torkomon akasztja-megtorpan. Mint a foglyot álló vizsla... Meghallotta az elefántot. Int, hogy hallom-e én is? De az én fülem nem vetekedhet az övével. Beletelik néhány perc mire én is neszét veszem. Távoli halk moraj: az elefánt gyomra korog! Ez a legizgalmasabb pillanat! Mikor ilyen váratlanul komolyra fordul a helyzet. Ilyenkor, mintha egy másodpercre minden megállna. A lélegzetem is. De még a világ forgása is. Rajtam ilyenkor vesz erőt a vadászláz. Még fogamat is megvacogtatja. Később, mikor már annyira vagyok, hogy lőni kell, akkorra már lehiggadtam, átestem a krízisen. Az egy helyből ismétlődő fújás-korgás mutatja, hogy az elefánt immár megelégelte a vándorlást, a hőség ellustította, beállt a sűrű árnyékába delelni. Békességben emészteni. Már csak hárman kúszunk feléje. Elöl a kirongózi, aztán én, utánam a tartalékfegyveremet hozó szerecsen. Négykézláb közeledünk, minden akadékos ágat, száraz rőzsét óvatosan félretolunk, térdünk-tenyerünk tüskék tűpárnája, de ezt ilyenkor nem érezzük. Előttem a kirongózi magasra tartott fél kezéből szórja a föld porát, annak szállása mutatja a légáramlás irányát. Ilyenkor, a délutáni órákban, különösen forgandó. Ha előre csapná szagunkat, máris fordulhatnánk hazafelé, az elefánt menten odébbállna. Hacsak "idébb" nem állna, ami szintén nem kívánatos. Oly közel vagyok már, szuszogó lélegzetét tisztán hallom. Legfeljebb még tíz lépés választ el attól a házmagasságú, irtózatos tömegtől, mégsem látok belőle tenyérnyit sem, oly sűrű ez az átkozott bozót."

Megnézem:

 

Bársony István: Csend

Illusztrálta Neogrády Antal

"Megint csöndes az erdő, mehetek tovább egy házzal, fával. Az utat süppedékessé tette az őszi esőzés, meglátni benne minden lépés nyomát. Még a fáczánok háromágu lábjegyét is mind tisztán ki lehet venni rajta. Levezet a keskeny, gyöpszélű út az aljba, ahol a hűvös völgyben valami ér kanyarog a fák közt. Messziről csak a fű élénk zöldje sejteti, hogy meg szokott ott állni az esővíz, de amint közelebb érek, látom már itt-ott a csillogó vizet az erdei pocsogó területén. Ohó, bizony valami egyebet is látok. Mintha mély árkokat vájt volna a pocsogó szélén egy óriás vakand: fekete sánczok halmosodnak itten egymásra. A környékökön olyan csülöknyomok, hogy beválnának egy féléves borju nyomának is. Agyaras járt itt, az túrta fel a puha földet. Megszagolgatja a túrás környékét a kutyám, azután didergő remegéssel húzódik mellém. "Kakat! kakat!" Gyönyörű fáczánkakas rebben fel a bozót széléből s zászlaját lengetve villan át a messzeségbe nyúló erdei réten. Oda még elér valami nyíláson néhány gyönge sugár; ott még látni egy kevés ragyogást, abban két másodperczig napfürdőt vesz a fáczánkakas, amig átvált rajta; zománczos tolla megcsillan, megvillan, de nyomban elsötétül, mihelyt a fák közé jut. Ott el is tűnik előlem egészen. Most volt fél ötre, éppen. Kezdenek a fák egymásba olvadni, nem olyan különállók már, mint az imént; a sárga nyárfa, mintha nagy topázékszer lenne a növekvő barnaság között. Csak a völgy fenekén díszlik még ellenállhatatlan, legyőzhetetlen zöldje egy magányos égernek. "Kakat!" hallom a szálerdő felől, "kakat!" szól a válasz a járhatatlan vágások mélyéből. A fáczánkakasok esti dalukat pedzik. Valami ragadozó megijesztett egy jérczét, az ijedten csap ki a bokorból s nem messzire tőlem lágy czirpegéssel suhan el a fák lombja közt. Olyan nesztelenül, mint egy bagoly. A kakasok jóval lármásabban csinálják azt; a csöndes erdőben jól hallatszik, amint felkapnak nagy zörgéssel a levegőbe s megverik erős, félkörbe hajló szárnyakkal a lombot. Galyazik a fáczán."

Megnézem:

 

Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra

Idézet hires vadászok könyveiből

"Azóta jobban megismertem az elefántot, két hónapon át figyeltem Assamban (India) az emberi szolgálatban hasznos óriás állatokat és nem tudom felfogni, miként találhat vadász örömet az elefántöldöklésben. Egy alkalommal sziklás hasadékban bambusz sűrűségbe vezetett egy csorda elefánt friss csapása. A bambusznád össze-vissza volt törve, alagutakat vájt ki benne a nagy vad. Nem jó hely ez összetalálkozni a szembe legelő csordával. Rossz szelünk volt, megszimatoltak, elnyikkantotta magát egy borju, vagy tehén és menekedtek. Sietve követtük a nyomokat. A bambuszsürüből alacsony, egyedül álló hegyoldalra esett tekintetünk. Kétoldalt a hegyen két csoportban lépdeltek olyan könnyen és olyan gyorsan, hogy ezeket ugyan be nem éri vadász. A közelebb eső csorda a hegygerincen egy pillanatra megállt, habár látni való volt, hogy tehenek a borjaikkal, de a vadászember remél, hogy talán mégis lehet köztük bika. Mire fölérkeztem shikarimmal a gerincre, a csorda már lent járt a tulsó völgyben. De nemcsak ez a csorda, még három nagy társaságot láttunk és egy hatalmas, egyedül járó bikát. Füleikkel legyezve magukat, lakmároztak a lombokon és hüsöltek. Ezt kell követni, mutogatta jelekkel Aganez az egyes bikára. Eszembe jutott minden érdekes kaland, amit az egyedüljáró, haragos elefántbikákról (rogue) olvastam. Milyen szép is lett volna ilyen trofeára szert tenni. De a nagy fáradságnak az lett a vége, hogy haza tértünk este a táborba, egy látványos nap emlékével, de olyan kimerülten, amint ezt csak eredménytelen napok után érezhetjük. Napok mulva, amikor már hazatérőben voltam Gondokoró felé s már megvolt az elefánt-bikám, találkoztam egy francia és egy angol vadász karavánjával. A franciát pár nappal ezelőtt ugyanezen hegyvidéken, ahol az egyedüljáró bikát láttam, váratlanul megtámadta egy rogue elefánt-bika. Közvetlen közelből a homlokába lőtte mind a két golyót. El se bukott a lövésre, hanem elkapta a shikariját és darabokra tépte, azután tovább állt. A franciát úgy meglepte a dolog, annyira sajnálta derék kísérőjét, hogy bosszulatlanul hagyta menni a dühös óriást. Valószínü, hogy ugyanezt a bikát láttam meg a hegytetőről."

Megnézem:

 

Czifferszky István: A gemenci bak és más vadászelbeszélések

"Sok bikát tud megkülönböztetni a vadász. Külön értékeli a nyugati szarvast és külön a keletit. Azután a sík erdei és hegyvidéki szarvas sem azonos vadászszemmel nézve. Ezek közt is óriási a különbség, amit a vadászok tudnak csak teljes alapossággal megbeszélni, kitárgyalni egy-egy jól sikerült szarvasbőgés után vagy közben. A nyugati szarvas, amely testre is rendszerint kisebb a keletinél-az utóbbiakon az Északkeleti-és Keleti-Kárpátokban és előhegységeikben tenyésző szarvasokat értjük-, igen változatos alakú, és sokágú agancsot képes nevelni. A nyugati szarvas agancsa ritkán sugározza azt az őserőt, amelyet a keleti. A nyugati bika elejtője soha nem érzi azt a leírhatatlan lázat, amit egy keleti bika sötét színű, részarányos terpesztésű, kihegyezett-csontkéshez hasonló-, erős koronájú agancsának megfogása futtat végig elejtője idegein. Hogy ez az áramütés micsoda? Talán úgy lehet meghatározni, hogy ennek az érzésnek a pillanatokig tartó hatásáért töri magát a vadász. Mássza a hegyeket, tapossa a sűrűségeket, ázik-fázik és terített asztala a szúnyogoknak. Egy ilyen ledűlt, keleti bika mellett állva a les, cserkelés és lövés ezernyi izgalma után megperdül az idő kereke, de visszafelé, s eltűnik a jelenkor. Évezredekkel korábbi ember áll elejtett zsákmánya mellett. A lassan dobogó szív, az ideg, a gyomor és a tudat messzire repíti föl a harc győztesét, s úgy érzi, hogy semmi gondja nincs. Egyszerű életének minden szükségletét hosszú napokra kielégítette. Az ősember, a természeti lény legyőzte az ősvadat. A vadon kesernyés lehelete behatol az erdőjáróba, eloszlik benne, ilyenkor a városlakó is eggyé lesz a természettel."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Medve

"Az éj folyamán, amikor az eső zuhogott és a köd újra leereszkedett, tényleg eljött. De a tökéletes sötétség miatt nem tudtam egyetlen lövést sem leadni. Nem is láttam, annak ellenére, hogy alig huszonöt lépésnyi távolságban ropogtatta a lócsontokat. Ez a vérmedve még két évig zavartalanul szedte áldozatait, míg végre a véletlen a puskám csöve elé nem hozta. Ebben az esetben a "személyazonosságra" vonatkozólag nem foroghatott fenn semmi kétely. A vállán látható két szürke folt kétségbevonhatatlan ismertető jel volt. Aki meg akar győződni róla, az most is megnézheti lakásomon a kissé megfakult bőrt...Szeptember hó folyamán, mikor a nyájak elhagyják a havasi legelőket, a medve már csak akkor jut pecsenyéhez, ha a véletlen kedvez neki. Soha semmit sem vettem észre, de megbízható vadászemberektől sem hallottam olyasmit, amiből arra lehetne következtetni, hogy a medve akár szarvast, akár őzet, vagy zergét meg tudna fogni. Ellenben egy késő ősszel elejtett zergémet, melyet egy cirbolyafenyő ágára felakasztottam, a medve megette. Az ujjnyi hórétegben megtaláltam a rabló nyomait. A mancsok nyoma mellett található zergeszőrpamacsok elárulták azt, hogy a medve könnyen megszerzett zsákmányát elhurcolta. Egy medvét épp akkor sikerült elejtenem, amikor az előző este lőtt szarvastehenemet marcangolta szét. Késő ősszel, mikor a pisztráng a kis patakocskákba felhatol, hogy ikráit lerakja, a csermely melletti nyomok és a hullatékban található szálkák elárulják azt, hogy a mackó halászattal is foglalkozik. Kanadában különben a lazacivás idején a medvéket rendesen azoknak a folyóknak a partján lehet találni, melyek a Csendes-Oceánba torkollnak."

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Dunárul fúj a szél...

Elbeszélések vadról, halról, fűről, fáról

"A rókák lapulnak a nádban. Keskeny a nád, néhol semmi sem lenne kővel áthajítani. A tizenkét hajtó itt könnyen elfoghatja. Keskeny a nád, de hosszú. Völgynek ágyát tisztába húzta az éjszaka mára, ragyog rajta a gyüretlen lepedő. Süti a Nap. Mozdulatlan a nádas: rozsdasárga óriáskígyó sütkérezik a frissen vasalt lepedőn, hátának hamvas a taréja. Mellette kétoldalt apró gyűrődések a lepedőn, ráncok, pupocskák. Zsombékok. Azontúl sima a fehérség, azontúl rét van a hó alatt. Völgy fenekén keskenyen kígyózik a nádas. Karcsú teste azonban két helyütt csunyán kihasadik. Ott jól kell majd vigyázni. Ott könnyen visszaszökhetik a róka. Keskeny a nád, de sűrű. Benne öt lépésre járnak csak egymástól a hajtók, hanem látni olykor még egyre sem látnak. Ezért huzzák a láncot. Bár igazság szerint nem is húzzák, de tolják. Megfogja mindenik, halad, mellével nekifeszül, - a lánc aztán fésüli a nádat, minden egyes szálát megmozgatja, a tövében lapuló rókát talpraugrasztja. Nagy kérdés persze, hogy merre ugrik hát a koma, előre-é, vagy hátra? Erre azonban feleletet most még senki sem adhat, maga a róka sem. Mert ugyan kicsoda tudhatná azt megmondani, hogy első ijedtében majd mit is cselekszik? Az a fő, hogy ugorjék, az a fő, hogy megijedjen. Ijesztésére pedig legjobb a lánc. Meg-megcsördül, csikordul s az ércnek irgalmatlan hangját nem bírja nyugton elhallgatni a rókaféle. Nyest is és görény, menyét, - valamennyi véren élő szegénylegény így van vele. Inkább hanyatt-homlok veti magát ki a pusztaságra, bele inkább a veszedelem kellős közepébe, mintsem rejtekében ezt a szörnyű csengést, bongást elviselje. A róka szintén iszonyodik tőle, menekül előle."

Megnézem:

 

Jékely Endre: Nagyvadak - közelről


"Bennszülött kísérőimmel sátrainkat a folyóparton ütöttük fel. A tábor helye kiemelkedett a környezetből, onnan a vidéket kellően áttekinthettem. A folyó másik oldalán levő sztyeppe csendesen terült el a forró napsütésben. Hirtelen nyugtalanság támadt: antilopok, vadbivalyok, zebrák, majmok, párducok és oroszlánok rohantak a folyónak. Olyan állatok, amelyek egymásnak esküdt ellenségei voltak, nem törődtek most egymással. Csak előre a megmentő folyó felé. Olyan állatok is, amelyek nem szeretnek vízbe menni, nekirohantak a folyónak és átúsztak rajta az innenső partra. Mi volt az oka ennek az eszeveszett menekülésnek? Amikor abba az irányba néztem, ahonnan az állatok menekültek, rögtön látható volt a pánik oka: égett a sztyeppe. Az állatok ösztöne igen finom. Már órákkal a veszély előtt megérezték a katasztrófát. A pánikszerű menekülés aránylag nem sokáig tartott, és a nyugalom helyreállt; valamennyi erős és egészséges állat már biztonságba helyezte magát. A lángok pedig rohamosan közeledtek. A füst minket is elért. De ott-mi volt az? Valami barnás-sárga nagy állat ugrott ki a sűrű füstből a partra. Egy nőstény párduc, de azonnal el is tűnt a füsttengerben. A parton pedig egy kis sötétbarna gyapjúcsomószerű valamit hagyott. Pár perccel később megint visszajött a nagy sárgásbarna színű macska. A bátor párducanya megint otthagyott egy mozgó, nyifogó, gyapjúcsomószerű valamit és ismét eltűnt a már lobogó tűzfalon át, hogy a harmadik kölykét is megmenthesse. Ezúttal azonban többé nem tért vissza. A benszülöttekkel gyorsan átmentünk a másik partra a két kis kölyökhöz. Nyafogva mászkáltak a magukkal tehetetlen állatocskák a part homokján. Hiába várták anyjukat, amely nemrég még játszadozott velük. A harmadik kölyök kimentésének megkísérlésekor maga is a tűzbe veszett."

Megnézem:

 

Róna István: Híres vadászkalandok


"1898-ban kezdődött Kelet-Afrikában az Uganda-vasút építkezése. Az építkezéseken ezer és ezer ember dolgozott, túlnyomóan indiai munkások. A vasútépítés egyik mérnöke H. J. Patterson, megbízást kapott a Tsavo-folyó feletti vasúti híd építésének vezetésére. A hídépítés munkái is két-háromezer embert foglalkoztattak, akik az építkezés helyétől számítva  - mintegy két-három kilóméternyi körzetben eloszolva, sátrakban laktak. A munka kezdetben zavartalanul folyt. Rövidesen azonban durva és megdöbbentő módon megszakadt a munka folytonossága: a helyszínen megjelent két vérengző és telhetetlen emberevő oroszlán, és kilenc hónapon át harcot folytatott mindazok ellen, akik a Tsavo körzetében a vasútépítéssel kapcsolatban voltak. Az oroszlánok terrorja végül is olyan fokra hágott, hogy a munkát csaknem három hétre be kellett szüntetni. Eleinte nem mindig sikerült áldozatot találniok, de amint telt az idő, egyre merészebbek lettek: semmi sem tarthatta őket vissza, és minden veszéllyel dacoltak, csakhogy kedvenccé vált táplálékukat, az emberhúst megszerezhessék. Módszereik olyan hátborzongatóvá és rablásaik - pontosan időzítve - olyan biztosakká lettek, hogy a munkások abba a babonás hiedelembe estek, hogy nem állatokkal, hanem oroszlánbőrbe bújt ördögökkel van dolguk. Több alkalommal ünnepélyes komolysággal biztosították a mérnököt afelől, hogy teljesen céltalanul vadásznak rájuk, úgysem sikerül elejteni őket. Abban a meggyőződésben éltek, hogy két elhunyt bennszülött törzsfőnök haragos szelleme választotta a tiltakozásnak ezt a módját a vasút ellen, amely országukat keresztül akarja szelni."

Megnézem:

 

Szalay István: Magasles a Kékes alatt


"Új puskával úgy van valahogyan az ember, mint a játékkal a gyermek. Örül neki, forgatja, nézegeti. Én is így voltam. Az új "golyós" a napokban került haza az üzletből. Ki tudja, hányadszor  vettem már kézbe, húztam elő a barna bőrtokból, amikor egyszerre csak felvillant bennem a kérdés: Mikor kerül avatásra, s vajon mi lesz az első zsákmány? Aztán arra is sor került. Az új puskával az első vadászútra szép, kakukkszótól hangos délutánon indultunk el erdész barátommal. Még magasan járt a nap, a vad a sűrűben pihent, de mi már kimentünk hallgatózni. Az erdei réteken övig ért a kaszálatlan fű, a felhők pedig olyan lomhán bandukoltak az égen, mint a vénemberek, akiknek nehezükre esik a járás. A bokrok között cserregve szemtelenkedtek a fekete rigók, mintha tele akarták volna kiabálni a világot: "Vigyázzatok! Ember járja az erdőt!" Leültünk a vágás szélén. Hosszú, kidöntött rönkfára telepedtünk, egymás mellé. Az új "golyós" a térdemen feküdt, kezem a szépen barnított agyat simogatta. Félóra is eltelt már, de nem mozdult semmi. Mintha a ritkás vágásból egy láthatatlan kéz kisöpört volna minden élőlényt. A távcsövön át bámészkodtam, élveztem a közelre varázsolt messzeséget. Egyszer csak egy fekete valamin megakadt a szemem. Disznó! Néhány perces nézelődés után azonban kiderült, hogy csalódtam csak egy fatuskó volt. A némaság szinte megrezdült a bokrok alján, a színek végtelensége elkápráztatta a szemet. - Még mindig korán van - súgta barátom és kényelmesen cigarettára gyújtott. Mintha csak cáfolni akarná, szinte a parányi láng fellobbanásával egyszerre, valami csörgést hallottam a vágás aljában. Később, a messzelátóval észrevettem, hogy többször egymás után, erőteljesen megmozdul egy bokor. Most már ketten néztük az érdekes tüneményt és a talány megfejtésére nem is kellett sokáig várni. Egy öreg suta kelt fel a bokorból és indult el a völgyben csörgedező patak felé."

Megnézem:

 

Avarffy Elek: Vadászutakon


"Elhelyezkedem az erdő szélében és vadászszokás szerint figyelem a tájat. Kicsit korán van még. Ha itt vannak ők, úgyis megváratnak alkonyborulásig. Az az ő idejük. Addig futkároznak és csipegetnek a bársonyos, zöld moha, ázott levelek és ágtörmelékek közt, meg a mélyből hosszú tapogatócsőrükkel a jóízű rovarpástétomokból... Cinkemadarak, pintyőkék, zöldikék és más efféle színes apróságok vékonyka cippentésekkel szemecskélnek körülöttem a zsendülő fűszőnyegen. Föl-fölpattannak az ágakra vidám könnyűséggel és le nem tagadhatják, hogy ugyancsak örülnek a tavaszba váltott világnak. A fejem fölött a fákon apró énekes okvetetlenkedik. Különös kis jószág. Csárdáslépéseket lejt és csöpp feje úgy mozog, mintha dróton rángatnák. Szörnyen mulatságos lehet neki az eset, mert hogy olyan goromba füstkarikákat fujdogálok felé. Keni-feni a csőrét a rügyekbe, ezek már kiérlelődtek sűrűn a fákon, hogy még valami kis barátságosabb napsugárra aztán egészen kicsattanjon belőlük az élet. Ahogy végignézek az erdő melletti úton, amelyet buján kivert a gyep, ott üldögél halálos komolysággal a bambaképű üregi nyúl. Kinigli. Nem mondhatnám, hogy az erdő értelmiségi osztályából való jelenség. Az oldalát mutatja a felém tökéletlen, tehát egész bizonyosan észrevett. Csak még nincs tisztában a helyzettel. Vár még valamit. Ha van állat és vad, amelyik ész nélkül menekül, lohol, minden látszólagos veszedelem elől, hát az a földtúró barlanglakó. Ez nem sokat mérlegel, mint például a menekülésben is öntudatos őz, hanem bizony a legkisebb gyanúra, neszre, usgyi, be a lyukba, hogy csak úgy kalimpál a hátulja befelé."

Megnézem:

 

Jurán Vidor: Vadászkrónika

Egy öreg vadász naplójából


"Lent a völgyben, a lobogó tűz körül, behavazott kucsmájú, marcona férfiak melengetik a kezüket. Kerülők. Most tértek vissza a reggeli nyomozásról és kölcsönösen elmesélik egymásnak tapasztalataikat. Az egyik nagy körülményesen dohányzacskót vesz elő, megtömi kurta pipáját és megkínálja dohánnyal a másikat is. A zsarátnokból izzó parazsat kotor ki, nagy szippantásokkal rágyújt és nyomatékosan rácsettenti pipájára a rézkupakot. Hátuk mögött fenyőfákhoz kötözve szűköl a didergő kutyafalka. Az egyik szürke, lomposszőrű, a másik fekete, némelyiknek fehér a gallérja, olyiknak sárga a szemöldöke. Van köztük komondor, kuvasz, szálkásszőrű kopó meg kopókorcs. A mellükön, combjukon hosszú forradások, vad viadalok és véres küzdelmek emlékei, vitézségi érmei díszelegnek. Nincs köztük újonc, mindegyik végigjárta már a vaddisznókkal vívott gyilkos rohamok iskoláját. Harapósak, mogorvák, idegen emberre rávicsorítják éles tépőfogaikat, ha az a falkához közeledik. Az erdei úton két szán siklik elő. A zúzmarás lovak, prüszkölve megállnak a tűznél, a bundákból puskás férfiak bontakoznak ki. Arcukat pirosra csípte a téli reggel friss levegője, sapkájukat mélyen a fülükre húzták, egyik-másik még elpiszmog vadászfölszerelésével, elemózsiás iszákjával, mire a tűznél valamennyien összesereglenek, egy kopott kabátú pörgekalapú férfi már élénken tárgyal a kerülőkkel. A harcsabajuszú kerülő, aki a hegyoldal jobbszárnyát nyomozta végig, jelenti, hogy az öreg bükknél a gerincen egy konda vaddisznó váltott be. Kocák tavaszi malacokkal, emsék, süldők vegyesen. A sort egy óriású csapájú agyaras zárja be."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: A keleti és déli Kárpátokban

Vadásznapló


"Reggel még a görgényi Mocsárban kerestem sebzett bakomat, ebéd után a Maros mentén ismét fölfelé utazva, a vonat ablakából bosszankodva nézem a zuhogó esőt, délután 4 órakor pedig megint Galonyán indulok cserkelni. Félnapra visszajöttem barátom szép területére, hogy megkíséreljem minapi mulasztásomat pótolni. Az idő kiderült, sőt a Nap kellemetlenül tűz. Az Arsica-völgy fölött, a hegyoldalon, hosszú, meredek tisztásra kapaszkodunk fel. Nemrég kaszálták rajta a füvet, a szénaboglyák még helyükön vannak. A vadőr azt mondja, előttevaló nap reggel ott tizenhárom őzet, köztük két nagyagancsú bakot látott. Nehány perccel 5 óra után a szabad lejtő derekán, a fiatalos szélén, jókora sziklatömbtől és széles mogyoróbokortól takarva, elhelyezkedem és sípolni kezdek. Várom a tisztáson megjelenő vadat; kísérőm, nekem hátat fordítva, a bozótba figyel. Időnként szünetelve, sorjában megszólaltatom fuvoláimat. Eltelt félóra, nagy a csend és mozdulatlanság körülöttünk, már a riadozásnál tartok, amikor a vadőr hátulról megérint és mögém, a bokrok közé mutat. Odanézek és meglátom egy őz vékony lábszárait. Csak 40 lépésnyire van tőlünk, keresztbe áll, egész alakját mogyoróbokrok lombja takarja. A messzelátóval kutatok a leveles gallyak között, hogy meglássam fejét. Sokáig hiába vesződöm vele. Mozdulatlanul áll. Végre felfedezem rejtekének egyik kis hézagában szemét és homloka felső részét s már tudom, hogy bak, de sehogyan sem sikerül kideríteni, öreg-e vagy fiatal, derék-e vagy hitvány. Tanakodom, habozok, megkockáztassam-e a lövést és mérlegelem a mindenképen kétes eshetőségeket. Lehet, hogy valami ravaszkodó öreg és jól járhatok elejtésével, de fiatal is lehet."

Megnézem:

 

Fuchs Antal: Bagamoyo


"Őszintén bevallom, amikor még sejtelmem sem volt arról, hogy valaha én is afrikander leszek, nem sokra tartottam a kafferbivalyt. Akkoriban csak képekről meg leírásokból ismertem. Amikor aztán először szemtől szemben álltam vele, elakadt a lélegzetem. Pedig nem is hús-vér élőlény volt, hanem egy kitömött példány, illetve annak is csak a szarva, a feje, a nyaka, meg a szügyéből egy darabka. Dr. Nagy Endre, arushai házigazdám ebédlőjének falán függött. A kikészítés igazi mestermunka volt, hogy szemléletes ízelítőt adjon az odalátogató vadásznak, milyennek látja majd közvetlen közelből az afrikai Belzebubot, a poklok fejedelmét, mielőtt az a szarvára tűzné. Ifjúkoromban ismertem meg dr. Nagy Endrét. Apám, akitől a hivatásom mellett a családi és a keresztnevemet is örököltem, akkoriban a pápa-ugodi hitbizományi uradalom fővadásza volt, és Európaszerte szaktekintélynek tartották. Tőle tanultam a vadászat nemes mesterségét. Már négyéves koromban magával vitt az erdőbe, akkor hallottam az első puskalövést, és mi tagadás, sírva fakadtam. Aztán a vég nélküli bakonyi barangolások (melyek során gyakorlati oktatás, naponkénti visszakérdezés folyt) kialakították bennem az erdő és a vad múlhatatlan szeretetét. Az a megbecsülés, tisztelet és tekintély pedig, amely apámat körülvette, még inkább fokozta törekvésemet, hogy magam is hivatásszerűen gyakorolhassam a vadászatot. Házigazdám a felszabadulás után vadászati felügyelőként, hivatalból is gyakran felkereste apámat lakásunkon, Huszárokelőpusztán. Rövidesen azonban kivándorolt, hivatalos engedéllyel. Néhány évig a mai NSZK területén, majd Ausztriában élt, később Werner Blumenthallal Tanzániában telepedett le. Az Arushától mintegy 25 kilóméterre fekvő Usa Riverben 25 hektárnyi területet vásárolt az államtól, hogy azon állatkertet és szállodát létesítsen."

Megnézem:

 

Bársony István: Erdőn, mezőn

Vadásztörténetek


"Téli reggel volt. Az ég ködös, a föld fehér. Hó esett az éjjel; nem sok, de éppen elég arra, hogy száraz búvóhelyre kívánkozzék a pusztai vad. A szikes rónaság egy mélyebb pontján zsombikos a mező. Egy folt nád látszik ott; lehet vagy húsz lépés a hossza meg vagy négy-öt lépés a szélessége. A száraz, fakó nádszálak összehajlanak, keresztül-kasul egymásba fonódnak; a szelek játéka borzasra fésülte a gazt a kis nádas szélén. Bent, a kuszált nád közt, egy hópehely sincs a földön. Egy hosszúkás vörös bunda nyújtózkodik a törmeléken. Vén róka szunyókál a csöndes, száraz vacokban, horpasza lassan emelkedik; nem liheg most bezzeg, mint a kánikulában. A vacok körül mindenféle bűnjel. Elszórt toll, egy pár nyúlláb, kellemetlen orrfacsaró bűz. Nagy a nyugalom különben mindenütt. Se légy, se szúnyog, ami alkalmatlankodnék. De azért mégse tökéletes a békesség. A róka bosszúsan kapja fel a fejét, s nekikap éles, hegyes fogával a combja hajlásának. Háborgatják a vendégei: az apró, fekete ugróművészek. Ravaszdi halk vakkantással fejezi ki haragos indulatát, s mikor elmúlik rossz érzése, unottan dől vissza fekvőhelyére. Ejnye, be hűvös van! Nem is alvás ilyenkor az alvás, csak olyan szundítás. Félig ébren azzal mulat, hogy megrándítja kinyújtott farkát; attól halk zörrenése hallik a nádnak, mint mikor egér motoszkál közte. A kicsi neszre önkéntelenül is hegyezi a fülét a róka, pedig jól tudja, hogy nincsen itt most egér. Megfagyott a világ. Ej, de unalmas ilyenkor ez a hófehér sivatag! A szikes tavak mind jéggé dermedtek rajta; a tüdejét próbálgató szél lefújta róla a havat; olyanok most, mint egy-egy csipkézett szélű velencei tükör. Hogy csillog-villog mind, mikor a nap rásüt! Bennük kacérkodik magamagával a napsugár."

Megnézem:

 

dr. Bencze Lajos - dr. Dániel István: Vadászati alapismeretek

A vadászvizsga anyaga


"Az okszerű vadgazdálkodásban nem elégedhetünk meg pusztán azzal, amit a természet nyújt a vadnak, hanem tervszerű beavatkozással javítanunk kell a helyenként kedvezőtlen természeti adottságokat. Ennek közismert módja a vad szakszerű - egyes vadfajoknál esetleg még kora tavaszi - etetése. A vad március-áprilisi etetése elsősorban a sík, nagy mezőgazdasági területeken jelentős vadállomány esetén válhat szükségessé, mivel itt ebben az időben alig talál élelmet a vad. A nélkülöző vad rosszul telel át, kevésbé állja az időjárás viszontagságait, hamarabb megbetegszik, s szaporulata is elmarad a kívánatostól. A vad téli etetésének módját és arányait a vadállomány összetétele, mennyisége, az időjárás és a helyi lehetőségek szabják meg. Nagyvadunk részére szükség szerint szemes, szálas (elsősorban jó minőségű lucerna!), gumós, lédús takarmányt adhatunk, aminek jelentős részét a vadföldeken megtermelhetjük. Mindenütt és minden körülmények között gondoskodhatunk nagyvadunk részére lombtakarmányról. Ennek begyűjtése tavasszal, nyár elején csak a vadgazda ügyszeretetén múlik. Vadgesztenye, makk, szárítható erdei gyümölcs a legtöbb helyen rendelkezésre áll, és mindenütt begyűjthető a déli fekvésű erdei rétek jóízű szénája is. Télen leszedhetjük a fákról a fagyöngyöt, és indokolt esetben engedélyt kaphatunk a gazdaságilag kevésbé értékes fák kidöntésére is, amelyek rügyeit és vékonyabb ágait a vad szívesen fogyasztja. Emellett az erdők és gyümölcsösök műveléséből származó nyesedék is táplálékul szolgálhat vadunknak."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Nahar

Indiai útinapló


"A tigris visszaperdül a hajtásba. Kürtjelek harsannak. Megállítják az előnyomulást. A távoli hajtósor, akár a megneszült majomsereg, uccu fel a fákra. Lövést ugyan nem kapott a lord tigrise, világosan láttam mindkét golyó becsapódását. A vadászmester azonban, ki a szélső machanról figyeli az eseményeket, méltán azt hiheti, hogy a tigris sebesülten ugrott vissza. Azért adatta le a kürtjelet. Néhány percnyi szünet. Ide-odajelezgetés, trombitálás, érthetetlen parancsok. Szememet nem veszem le tigrisemről. Mozdulatlanul fekszik vagy két méterre a sövény előtt. Ezt már nem kell féltenem. Látom is rajta a lövést, tarkójából szivárog a vér, jobb helyen nem is találhattam volna. Hogy is történet?... Pillanatok alatt pergett le a kép, gyorsabban mint elmondhatnám: Tátott szájjal, hátrahúzott füllel, égnek álló farkkal, nagyot hörögve lódult ki a léniára... Mihelyt fejét megpillantottam, már szólt is a puskám. Még a mellettem ülőknek is olybá tetszett, mintha a sűrűből úgy bukfencezett volna ki a léniára. A másodikat is meglőhettem volna, de azt át kellett engednem a lordnak... Ismét szólnak a kürtök. A hajtók ereszkednek le a fákról, folytatják az előnyomulást. Hiszen az elhibázott tigris még előttünk van! Nemcsak a hajtás, az izgalom is újra kezdődik. A hölgyek egészen belepirulnak, engem is kiver a verejték, pedig meleg sincs. Érdekes, minél kevesebb a veszély, annál izgatottabb vagyok. Ha odalent lehetnék és szemtől szembe állhatnék a tigrissel, bizonyára nyugodtabb lennék. De idefent, a lestorony biztonságában, szabadjára engedhetem az izgulás luxusát."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Trófeáim bemutatkoznak

Zsákmányom négy világrészből


"Ez a képeskönyv még nagyon régen, a hajdani Lánchíd idejében, hosszú esztendőkkel ezelőtt íródott. Az akkori karácsonyi piacra szántam, vadászok és természetbarátok karácsonyfája alá. Különösképpen azoknak, akik eddigi útleírásaimban szórakozást találtak. Mert hisz ők csupa régi barátra ismernek ebben a könyvben, egykori vadászzsákmányom színejavára, expedíciós naplóim főszereplőire. Igaz, hogy ezúttal másféle szerepben mutatkoznak be. Hiszen akkoriban, első fellépésük alkalmával még eleven vadállatok voltak; idegen világrészek szabadtéri színpadán léptek fel, ott érte utol őket puskám golyója trópikus dzsungelek félhomályában, napverte szavannák pusztaságában, ködjárta havasok sziklavilágában... Ott még elejtésük után, halálra dermedten is az élő természet levitézlet szereplői voltak, hiszen véres csuhájuk alatt még csak alig szűnt meg lüktetni az élet... Hanem itt, e könyv lapjain - már csak"példányok". Kitömött fejek, kikészített bőrök, falra akasztott, deszkára szegelt, üvegszemű trófeák. Távoli hazájukhoz jóformán semmi közük már, éppen csak külső formájuknak, természetadta fejdíszüknek hiteles képe maradt meg, már csak tanújelek, szürke fényképek, természetrajzi "ábrák", letűnt vadászdicsőségem néma hírmondói. De az én szememben nemcsak szépek ám! Nekem sokkal, nagyon sokkal többet jelentenek. Annyi mindenfélét, hogy hamarjában el sem tudnám sorolni. Örömet-bosszúságot, beteljesedést-csalódást, kábító hőséget és bénító hideget, izgalmas kalandok, nagyszerű élmények koncentrált lényegét, hajdani bolyongásaim learatott és betakarított termését - felejthetetlen emlékek kincsestárát! Nos hát, ezeket a molyette állatfejeket, ezt a szívemhez nőtt panoptikumot akartam évekkel ezelőtt felvonultatni; ünnepélyes bemutatót akartam rendezni, könyv alakban. Nem rajtam múlt, hogy másképp történt."

Megnézem:

 

Ilosvay Ferenc: Jó vadászatot

Ilosvay Gusztáv 24 eredeti felvételével

 

"Mindenki elkezdi valahogy. Értem rajta a vadászembert. Ki előbb, ki később, de mindenképpen már pendelyes korában. Aki kamaszkor után ismerkedik a Természettel, akkor fogja kezébe az első puskát, természetbúvár lehet, de vadász - erős szó, de igaz - nem lesz soha. Szinte mondhatnám, együtt kell ismerkedni a betűvel és a vaddal. Amikor először húzza lábára a kölyök a kiscsizmát, először adják hátára a kistáskát, benne az első ABC-s könyvvel, akkor már délutánonkint, ha az iskolából hazakocogott, bátran járhat apjával őszi nyúlászásra. Nem puskával persze, csak úgy apró bottal, amit egy-egy felpattanó nyúlra rá-rá fog, tekergő fantáziájával puskának képzeli és hangos "bumm-bumm" kiáltásokkal rádupláz az iszkoló fülesre. Nagy öröm az aztán, ha apja hengergősre lövi nyúlapót. Olyan boldogan rohan oda a heverő állathoz, mintha az ő zsákmánya lenne. Nem egyszer még a kutyát is terrorizálja, ha az kötelességét teljesítendő, apportírozni akarja a zsákmányt. Kerek, ragyogó képpel cipeli aztán, ha kell órákhosszat a véres nyulat, közben, hogy teljes legyen öröme, meg-megszagolgatja a kilőtt patronüvelyt. Mennyei illat az a vadászfiókának. Igy kell kezdeni. Igy kezdtem én is. Ha Anyám, csöndes, korholó szóval, figyelmeztette Apámat: " Ugyan lelkem, mire való ilyen csepp gyereket magával vinni?" - mindig így felelt: - Had szokjék hozzá. Nem jány ez. Amig velem jár, baja nem történhet, ha meg majd egyedül megy, tudja mit kell tennie. Úgy is szoktatott. Balvállán ott függött az öreg Lancaster, jobbzsebében (hej anyám de sokszor bosszankodott miatta) pedig tíz patron. Övet, táskát soha nem hordott, mint mondotta, "az csak arra jó, hogy hibázzék az ember." Csak téli körvadászatokon, meg vendégjárás idején hordatta maga után, valamelyik hajtóval táskáját. Tíz patronnál többet soha nem vittünk, még akkor sem, ha vadbő esztendő volt.  - Minek az - mondta csöndesen - nekünk elég nyolc-tíz fogoly, vagy négy-öt ruca, a többi pedig, ha még futja, elég ajándéknak. Nem ember az aki tömegre megy."

Megnézem:

 

Bársony István: Délibáb

Elbeszélések

  "Az uradalmi erőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vízmosásos, szakadékos uton, amelyet az őszi sarak, meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek. Azon a néhány fahordó szekeren, meg szánkán kivül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem járt erre más a kerülőn kivül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántün lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett. A szegény nemes vadnak rajta kivül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hirhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a toporgyánféreg. Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, ugy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójába szorongó oláh gazda az ablakból nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket. Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kivül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlök. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a lupuj megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész ur parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájok. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász; még a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsuszott köztök."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát

Vadászataim a Déli-Kárpátokban

"Indiai hadifogságom után itthon egyre gyakrabban hallottam emlegetni Maderspach nevét. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Egymásután jelennek meg érdekfeszítő könyvei: Menekülésem Erdélyből, Az oláhok vérnyomában, Levante, mely munkája a világot járó ember gazdag ismereteit csillogtatja. Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívéban hallottam róla, mikor Horthy Jenővel a régiek Mons Luná-jának, Ruvenzori-nak egyik hágóján, úgy 3000 m magasban egy bambuszőserdőben ütöttük fel sátrainkat. Hidegtől dideregve a tábortűznél ültünk. A hideg és a vad hegyvidék hatása alatt Retyezátról beszélgetve, Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ült (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz... Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát - nem egy alkalommal az országhatáron túlra is - kedve szerint bővítette ki. Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!..."

Megnézem

 

Molnár Gábor: Kalandok a braziliai őserdőben

1. kiadás

Molnár Gábor egyike legnépszerűbb vadász-útleírás íróinknak, számtalan generáció nőtt fel a könyvein, műveit több nyelven is kiadták. A szeme világát egy  brazíliai expedíció során elveszítette, könyveit vakon írta, a legaktívabb íróink között tartották számon egészen a haláláig. Írói pályafutása 1933 -ban indult, először csak kisebb írásai jelentek meg, majd 1940-ben kiadták az első itt látható könyvét, ami manapság már csak ritkán beszerezhető az antikvár piacon.

"Idegen növényzettel már csaknem teljesen beborított korhadó fatörzsek alatt bújtunk keresztül másnap csónakjainkon az őserdőben. Amit egy dúslombú, folyondárokkal és kúszónövényekkel keresztül-kasul hálózott patakkanyarulaton átjutottunk, mintha száz és száz villanó ezüstlap csillant volna meg a vízben. Hatalmas raj fehér hal volt. Vadászkísérőim felderülő tekintete jelezte, hogy célnál vagyunk. Itt már tömegesen menekültek előlünk a halak. Juan leírásából tudtam, hogy oda kell eljutnunk, ahol a patak két összeömlő ága egyesül. Itt zuhant a vízbe valaha egy kivénhedt óriásfa, amely alatt mély ágyat vájt magának a rohanó patak sodra. Ide nem ér le az ember kíváncsi tekintete. Itt nyugszanak meg és rejtőznek el a halak. Így hallotta ezt apjától és így tudta a saját tapasztalatából. Csak azt nem tudták vadászkísérőim, hogy mint is szedjük elő onnan horog vagy szigony nélkül a halakat? Juan elbeszélte, hogy ebben a patakban a halak mind kifejlett, egy-másfél kg-os példányok. Apró alig akadt közöttük. Erről most magam is meggyőződhettem. Röviddel utóbb elénk feketedett a patak két ágának egyesülésénél a vízbe zuhant, ágas-bogas korhadó fatörzs. Vadászkísérőim tekintete felém fordult. Megtették a magukét, elhoztak ide! Rajtam a sor. Háló, szigony vagy horog nélkül kell megtöltenem kosarainkat. Fiatal fatörzset döntöttünk keresztül a patakon. Az ár nekisodorta a csónakokat. Ezek elfogták a patak medrének egész szélességét. Az egyik ülés alól előszedtem egy kis ládát és a partra vittem. A lombok és folyondárok között átgázolva, a vízbe zuhant faóriás tőszomszédságába jutottam."

Megnézem

 

Lakatos Károly: Magyarország orvmadárfaunája

Vadászati résszel

Lakatos Károly könyvei manapság már csak könyvárveréseken bukkannak fel elvétve, a gyűjtök egymással versenyezve licitálnak egy-egy ritka példányért. A szerző ornitológus, képzett vadászmester-erdész, valamint elismert kutyatenyésztő is volt. Könyveiben többek között magyarország ragadozómadarairól, a vadászatról, vadászbabonákról,  az erdei szalonka és a császármadár vadászatáról is írt.  Érdekes, hogy szakmai tudását külföldön, különösen angliában sokkal jobban elismerték mint nálunk, valamint szakmai és szépirodalmi írásai is nagy sikert arattak. A neves Field magazin például rendszeresen közölte tudományos és vadászattal kapcsolatos írásait. A szerző itt szereplő könyve 1910-ben jelent meg, részletesen bemutatva nappali és éjjeli ragadozó madarainkat, külön vadászati résszel is kiegészítve.

"A magyar orvmadárfauna kibuvárolása és tanulmányozása céljából összejártam hazánknak minden ornithologiailag nevezetesebb vidékét Erdély vadregényes bérceivel együtt, s ahol csak lehetett és érdemesnek mutatkozott, a magángyüjtemények-és iskolai természetrajzi muzeumoknak is szenteltem időt a tudományos vizsgálódás szempontjából; majd pedig ismereteim s látóköröm bővitése végett összejártam a Balkán nagyrészét, Románia magyar határvidékét stb., amelyek nem felületes, mint a magyar ember mondani szokta: "kutyafuttában" való kószálások valának, hanem igenis valóságos tanulmányutak. - Tóth Vilmos és Sztáray István gróf, osztr. magyar bukaresti konzulátusi titkárok, kedves barátaim és madarászpajtásaimmal pedig három izben is végig utaztuk a Dunát és folyóvidékét egy motoros csolnakon - egészen le, a Duna deltájáig (a Fekete-tengerig), a Dobrudzsát is utazási programunkba véve s mindenütt gyüjtögetve a tudomány szempontjából becscsel biró megfigyelési adatokat és hozzáférhető tanulmány-trofeákat. Végül a többek közt Bogdanow, nagy hirü orosz ornithologus, különben kedves rokonom és barátom társaságában a Kaukázus bércei közé is eljutottam. Jártomban-keltemben mindenütt a tudomány érdekeit tartva szem előtt - s ime, jelenben az orvmadarakat illetőleg, e kötetben (dióhéjban) beszámolok azokkal az eredményekkel, melyeket az idők sorján felgyülemlett halmozatból hazám faunasztikáját érdeklőleg, közrebocsájtani jónak láttam, s ha ezáltal hazánk tudományos érdekeinek előbbre viteléhez csak egy porszemnyivel is hozzájárulnom sikerült, nehéz, de édes fáradalmaimért bőven megjutalmazva érzem magamat."

Megnézem

 

Almásy László: Autóval Szudánba

Első autó utazás a Nílus mentén - Vadászatok angol-egyiptomi Szudánban

 Almásy László a Steyr autógyár megbízásából Alexandriából, végig a Nílus folyó mentén csupa járatlan utakon átkelt, és felfedezte a Líbiai és a Núbiai-sivatag addig ismeretlen részeit, közel 3000 km-t autózva négy keréken, Gróf Esterházy Antal társaságában.

"Esterházy Antal herceg 1926 telén egyik sí-kirándulásunk alkalmával említette nekem, hogy szeretne valahova melegebb vidékre utazni. Egyiptomot ajánlottam neki és ez a rövid beszélgetés volt utazásunk kezdeményezése. Másnap már komoly formát öltött az ötlet, és mivel mindketten szenvedélyes automobilisták vagyunk, mi sem volt természetesebb, minthogy Antal meghívására, hogy kísérjem el Egyiptomba, azzal válaszoltam, hogy ha automobiltúráról volna szó, szívesen elmennék. Az így megszületett gondolatot már nem is akartuk elvetni. Néhány nap mulva már mindenfelé tudakozódtunk az ilyen utazás lehetőségei felől, s mivel ugyancsak szenvedélyes vadászok vagyunk, szerettük volna a kirándulást az afrikai nagy-vadak vadászatával is összekapcsolni. A Középafrikában május havában kezdődő esős időszak közelsége miatt gyors cselekvésre határoztuk el magunkat. Első beszélgetésünk 1926 februáris 8-án történt és már a februárius 19-én Triesztből Alexandriába induló hajóra jegyet váltottunk. Formális előkészületről tehát szó sem lehetett. A vízumok és triptique-ek beszerzésén kívül csak a legszükségesebb útipoggyászról gondoskodtunk azzal, hogy majd minden további felszerelést helyben szerzünk be. A gépkocsi megválasztásán egy pillanatig sem gondolkoztunk. Mindketten jól ismertük az osztrák Steyr-Művek megbízható túragépeit, azért ilyen, 12/50 lóerős hathengeres kocsival indultunk. Ez a gép korántsem volt új, már sok ezer kilómétert tett meg nehéz szolgálatban, mechanikai előkészítésére pedig nem volt időnk. A gyár előzékenységéből módunkban volt a legszükségesebb pótalkatrészek összeválogatása, de erre is alig maradt egy teljes napi időm."

Megnézem


Katie Price: Angel

Samu és barátai

Mandics György: Temesvári golgota I-III.

Szántó György: Stradivari

80 év Isten tenyerén-Megtartó szeretettel Molnár V. Józsefnek

Kovács József-Takács Gábor-Takács Miklós: Analízis - 2007.

Pénzes Bethen-Tölg István: Horgászoknak halainkról

Természettudományi közlöny 1898.

Dr. Sarah Brewer: Az emberi test - Bevezetés az emberi anatómiába

Minden órám-Kölcsey Ferenc válogatott művei

Art and History Luxor: Karnak-the Valley of the Kings

Ivan Kratt: Rideg part

Vass Virág: Sokszor csókol, India!

Graham Hurley: Hétvégi gyilkosság

Hanna Jaacks: A tökéletes kötés iskolája

A magyarországi művészet története I-II.

Dr. Mágocsy-Dietz Sándor: A növények táplálkozása-Tekintettel a gazdasági növényekre

Az Európai Unió polgári eljárásjoga

Dolák-Saly Róbert: Madáretető

Márai Sándor: Eszter hagyatéka