Méliusz Antikvárium Antik könyvek, használt könyvek, régikönyvek

 

Válogatás régi és új vadászkönyvekből

 

 

Thurn-Rumbach István: Erdélyi szarvasok és medvék nyomában...

"Egy máramarosi vadászkirándulás rendesen azt a reményt ébreszti fel bennünk, hogy onnan valami kapitális bikával fogunk hazatérni. A remény tulajdonképpen jogos. Máramaros egyes vidékein valóban élnek még tízkilós, sőt még ennél is nehezebb agancsú szarvasok. A hiba csak ott van, hogy ennek az áldott, szép megyének vannak leromlott szarvasállományú vidékei is, másrészt, hogy jó vadászterületin a kapitális bikák még Máramarosban sem szaladgálnak oly nagy számban, mint azt általában a járatlanok hiszik. Azért ne panaszkodjék senki, ha pénzéért nem sikerült rekord-agancsot zsákmányolnia és csak az menjen Máramarosba, aki képes megalkudni az említett körülményekkel. Akkori tenyészetemből egy vérebkölyköt ajándékoztam, helyébe kaptam lelövésre egy máramarosi bikát. H. Ph. barátomnak már régebbről volt ugyanoda meghívása-így aztán 1929 szeptemberében kettesben indulhattunk Csernowiczból Fajnára, Máramarosba. Máramarosban én akkor még nem jártam. Pedig kirlibabai vadászterületünk határos volt a megye délnyugati zugával. Ennek tudható be, hogy bizonyos várakozással néztem az utazás elé. Sajnos, sietnünk kellett az ajándékbikát elintézni, mert midőn odautazóban Kirlibabán megszálltunk, jelentették, hogy nálunk is megindult a bőgés. Éppen ezért másnap már kora hajnalban utaztunk tovább. Kirlibabáról Máramarosba eleinte az Aranyos-Beszterce völgyében visz az út. Onnét kapaszkodik fel az autó a Priszlopra, mely hágó a bejáratot képezi Máramarosba. A hágóban akkoriban még álltak a világháború megrokkant barakjai; itt volt egykor az országútra fektetett keskenyvágányú sínpár végállomása. Voltak az út mellett egyéb háborús emlékek is, gránittölcsérek és katonasírok."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok

"Régi gyerekkarácsonyaimat főleg azért kell külön-külön fejezettel megtisztelnem, mert szorosan függnek össze fokozatos felfegyverkezésemmel, egyben vadász mivoltom gyarapodásával. Hiszen a csillogó fenyőfát csakis új puska tehette igazi karácsonyfává! Tizenkettedik karácsonyom pedig úgy tündöklik ki valamennyi közül, mint sziporkázó üstökös a csillagos égből. Ez a karácsony hozta meg, azt a dupla csövű, kakas nélküli húszast, mely iskoláskorom hátralevő éveiben leghűségesebb barátomnak, soha cserben nem hagyó vadásztársamnak bizonyult. Származására nézve osztrák volt. A karintiai zerge járta Karavánkák árnyékában készült, a Klagenfurt melletti Ferlachban, Ogris nevű fegyverkovács műhelyében. Hogyan dicsérjem meg, miképpen magasztaljam kellőképpen? Akármennyit mondok is, kevés lesz. Könnyű kis puska volt, gyorskapású, jófogású testhez szabott, kezembe illő. Nemcsak emlékét, még szagát is megőriztem, azt az édeskés fegyverolaj-szagot, az akkoriban divatos "Balistol"-ét. Ejektoros fegyver volt, pattanva vetette ki az üres hüvelyt, s olyan tiszta, olyan acélos kattanással csukódott, mintha ezüstcsengő pendült volna abban a hamvaskékre futtatott, cifra vésetű lakatjában. Habosan erezett, bársonyosra olajozott diófaagyában pedig szép kis arany névbetű csillogott, saját, tulajdon monogramom! Ország-világ láthatta, hogy csakis az én puskám, másnak semmi köze hozzá, csakis nekem készítette a nevezetes Ogris mester, ott a hegyek közti messze Ferlachban. És váljék becsületére, jól megcsinálta. Úgy lőtt az a kis puska, mint a méreg. Olyan magas csörgőrécét, olyan "hosszú" toronykakast tudott gombócra görnyeszteni-még a felnőttek nagy tizenkettesei is megcsodálták! -Ustorhegyre  hord ez a kis szerszám-ismerték el az otthoni szakértők-, sűrűn vág, nem széleszti a sörétet. Amit pedig elkap, azt megtöri! Aszondom, ez a puska megállja a placcát, akárhun!"

Megnézem:

 

Gyimesi György: Vadászesztendőm

"A róka sorsáról, amely az általános összefagyást és három család ünnepi hangulatának a felborulását okozta, nem tudtunk meg semmi bizonyosat. Jóska sem másnap, sem később nem talált a kotorékból kivezető friss nyomokat, és kutyái sem voltak hajlandók még egyszer bemenni oda, holott más kotorékokba nagy kedvvel és nógatás nélkül bújtak be. Jobb híján úgy zártuk le magunkban az ügyet, hogy a kuyták megfojtották ellenfelüket, de tetemét nem vonszolták ki. Vagyis odaveszett a róka gereznája. Egy tanulságot mindenesetre levontam vadászatunkból: nem is lesz olyan könnyű egy bundára való rókaprémet összegyűjteni! Bizony nem, különösen ha oly ügyességel folytatjuk majd továbbra is a vadűzést, mint azt a következő napok egyikén tettük, amikor változatlan felállásban mentünk ki egy másik kotorékhoz, amelynek lakott voltáról egy arra ballagó juhász hozott ifjabbik barátomnak borért cserélt információt. A kotorékokat-nyolcat számoltunk össze egy kitermelt homokbánya megmaradt peremében-rókák több nemzedéke mélyíthette le, s több család is lakhatta őket, mert mindegyik lyuk körül rókalábak által volt laposra döngölve a hó. A tacskók nagy kedvvel szimatoltak be a kotorékokba, legott be is kúsztak az egyikbe, hogy kisvártatva egy másik kijáraton bukkanjanak elő. Rimánkodás nélkül újfent lebuktak a föld alá, s most már egészen váratlanul a róka jött pontosan ott, ahol legkevésbé vártuk. Egy függőleges kürtőből ugrott ki köztem és az elmaradhatatlan erdészgúnyáját viselő idősebbik Jóska között, tőlem-nem túlzok-egyméternyi távolságra! Nem tagadom, a nagy kan róka nemcsak meglepett, hanem rám is ijesztett. Ám fölöslegesen, mert semmi kedvet sem mutatott ahhoz, hogy a lábikrámba kapjon, inkább nagy sebességre kapcsolva menekült ki a nyílt mezőre. "

Megnézem:

 

Julius Komarek: Kárpáti vadászatok

"A vaddisznóval kapcsolatban a vadász szempontjából még egy igen értékes tulajdonságáról szólhatok, mégpedig a derekas helytállásáról. A túlzásoktól hemzsegő vadászhistóriák közt számtalan szól a kanok bátorságáról és a félénk vadászról, úgyhogy mindazok, akiknek nem sok dolguk akadt a vaddisznóval, megkérdik, milyen a helyzet a valóságban, a vaddisznó valóban olyan támadó kedvű és harcias-e. Nem foglalkozom itt az ilyen kiszínezett vadászmesékkel, csak azt mondom el, aminek ezen a téren közvetlen vagy közvetett tanúja voltam. A vaddisznóval átélt veszedelmes helyzeteket rendszerint maga a rosszul célzó vadász okozza. Sok vaddisznót lőttem a legkülönbözőbb körülmények között, s még többet láttam, amit más vadászok ejtettek el, de az izgalmas kalandok, nem is szólva a közvetlen támadásról, csupán az esetek jelentéktelen százalékát tették ki, úgyhogy a fél kezem ujjain is megszámolhatnám őket. Természetesen a vaddisznó bizonyos esetekben támadóan lép fel még akkor is, ha az ember nem sebesítette meg. Köztudomású, s számtalan tapasztalat is bizonyítja, hogy a szokatlanul erős anyaállat, az emse, bátran megvédi malacait. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy amint észreveszi az embert, máris nekiront. Isten őrizz! De ha véletlenül emberrel találkozik, akit minden állat legnagyobb ellenségének tart (van is oka rá), felingerül, s a földre szegezett ormánnyal, fújtatva és röfögve indul felé. De ezzel többnyire véget is ér a támadása. Malacai közben elrejtőztek vagy elmenekültek, az anya pedig, az ellenség megijesztése után, követi kicsinyeit. Hasonló, de sokkal tüzesebb támadást indít az emse a kutya ellen, még akkor is, ha a kutya az ember közvetlen közelében járja az erdőt. Az emse igen erélyesen tudja üldözni a kutyát, tekintet nélkül arra, hogy ember is van a közelben. Aki nem ismeri ezt a szokását, gyakran azt hiszi, hogy neki szól a dühös támadás, s legtöbbször fölöslegesen használja a fegyverét."

Megnézem:

 

Fekete István: Kittenberger Kálmán élete

"1895 őszén ismertem meg Kálmán barátomat, amikor Lévára kerültem mint az ottani tanítóképző elsőéves növendéke. A sors kedvező játéka folytán Kálmánéknál, a néhai jó Kittenberger János bácsinál kaptam lakást, s ott laktam az 1895-96-os tanévben. Kálmán barátom a lévai piarista gimnáziumba járt akkor. A helyzetből adódott, hogy naponta együtt voltunk, s mint majdnem egykorú diákok, rövidesen megbarátkoztunk, bár Kálmán nem volt barátkozó természetű. Nem volt benne a kamaszokat jellemző szertelenkedés, a felnőttek felé való kapaszkodás, sőt még a bakfisok sem érdekelték. De már ekkor megnyilatkozott benne a természetszeretet, az ösztönös megfigyelés, kutatási vágy és a vadászszenvedély. Órákon át járta a város határát, csatangolt erdőn, mezőn, szőlőkben. Emlékszem, különösen  a varjak élete érdekelte. Ezeket figyelte, s egy-egy útja után annyit s olyan vonzóan tudott beszélni tapasztalatairól, ahogyan csak az tud beszámolni, akit a természetben élők iránti rajongás fűt. Volt neki egy kb. fél méter hosszú, egycsövű, elültöltő kapszlis pisztolya. Nem tudom, hogy jutott hozzá, de megvolt. Ezzel járt vadászgatni. Hogy feltűnés nélkül hordhassa fegyverét, kilyukasztotta télikabátja belső zsebét, s a hosszú mordályt a bélés mögé süllyesztette. Így járt Kálmán barátunk vadászgatni a határba. Hogy szabadabban mozoghasson, néha ki is maszkírozta magát rongyos csavargónak, s ilyenkor valóban nem lehetett ráismerni. Egyszer engem is megtévesztett. Az esti ködös szürkületben megállított egy csavargó formájú alak, és lőtt varjat kínált megvételre. En azonban egyáltalán nem akartam varjat venni. Az alak tovább erőszakoskodott, hogy milyen kitűnő levest lehet belőle főzni. Akkor aztán-végre-ráismertem..."

Megnézem:

 

Gyimesi György: Megzabolázott szenvedély

"A legrövidebb utat választva kapaszkodtam fel a hegyre. Jó volt az erőnlétem, alkalmam nyílt a mindennapos edzések kamatoztatására. Jó tempóban haladtam felfelé. Elégedett voltam, mert szórványosan felhangzó bőgéséből ítélve, a bika egy helyben állt, és a köztünk levő távolság örvendetesen fogyott. Jobbra tőlem egy sziklás borda húzódott a hegytető irányába, benőve matuzsálemi kort megélt vastag bükkökkel és toronymagas jegenyefenyőkkel. A bika egyik bőgésekor megálltam a borda alatt, hogy a hang után tájékozódjam. A következő másodpercekben egyik legizgalmasabb vadászélményem eseményei játszódtak le. A bika még végig sem mondta a hörgő nyögésbe fulladó indulatát, amikor a borda felől egyre erősödő zörgésre lettem figyelmes. Vágtában közeledett valami. Néhány másodperc múlva megjelent egy kidülledt szemű, lélekszakadva menekülő őzsuta, s előttem átvágva egy kisebb sűrűség felé tartott. Annyira meglepődtem az őz láttán, hogy nem találtam ki azonnal, mi üldözi a szerencsétlen vadat. Máig sajnálhatom, mert emiatt nem készültem fel időben a toportyán fogadására. A következő pillanatban ugyanis a rohanó őz nyomában megjelent egy jól megtermett farkas. Szinte úszott a levegőben, és nyilvánvalónak látszott, hogy az őzike sorsa pillanatokon belül megpecsételődik. Nosza, lett nagy kapkodás. Nem is tudom, hogyan került le a puska a vállamról, amelyen a máskor nélkülözhetetlen célzó távcső  most igen rossz szolgálatot tett. Szűk látómezejébe sehogyan sem tudtam befogni a tőlem húsz méterre elrohanó ragadozót. A távcső mellett kell célozni! - született meg az ötlet, de akkor a farkas már a sűrű szélénél járt. Eldördült a lövés, és a farkas irányt változtatva ugrott a bokrok közé."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek

Vadásznapló kivonatok 1932-1934

"Még mindig loholunk utána. A nap régen túllépte már a vörös por szabta határpontot, javában szidom a kirongózit, amiért így elvarázsolta előlem az elefántot. Magyarul szidom. (Így mindkettőnknek jobban esik.) De egyszerre  csak torkomon akasztja-megtorpan. Mint a foglyot álló vizsla... Meghallotta az elefántot. Int, hogy hallom-e én is? De az én fülem nem vetekedhet az övével. Beletelik néhány perc mire én is neszét veszem. Távoli halk moraj: az elefánt gyomra korog! Ez a legizgalmasabb pillanat! Mikor ilyen váratlanul komolyra fordul a helyzet. Ilyenkor, mintha egy másodpercre minden megállna. A lélegzetem is. De még a világ forgása is. Rajtam ilyenkor vesz erőt a vadászláz. Még fogamat is megvacogtatja. Később, mikor már annyira vagyok, hogy lőni kell, akkorra már lehiggadtam, átestem a krízisen. Az egy helyből ismétlődő fújás-korgás mutatja, hogy az elefánt immár megelégelte a vándorlást, a hőség ellustította, beállt a sűrű árnyékába delelni. Békességben emészteni. Már csak hárman kúszunk feléje. Elöl a kirongózi, aztán én, utánam a tartalékfegyveremet hozó szerecsen. Négykézláb közeledünk, minden akadékos ágat, száraz rőzsét óvatosan félretolunk, térdünk-tenyerünk tüskék tűpárnája, de ezt ilyenkor nem érezzük. Előttem a kirongózi magasra tartott fél kezéből szórja a föld porát, annak szállása mutatja a légáramlás irányát. Ilyenkor, a délutáni órákban, különösen forgandó. Ha előre csapná szagunkat, máris fordulhatnánk hazafelé, az elefánt menten odébbállna. Hacsak "idébb" nem állna, ami szintén nem kívánatos. Oly közel vagyok már, szuszogó lélegzetét tisztán hallom. Legfeljebb még tíz lépés választ el attól a házmagasságú, irtózatos tömegtől, mégsem látok belőle tenyérnyit sem, oly sűrű ez az átkozott bozót."

Megnézem:

 

Bársony István: Csend

Illusztrálta Neogrády Antal

"Megint csöndes az erdő, mehetek tovább egy házzal, fával. Az utat süppedékessé tette az őszi esőzés, meglátni benne minden lépés nyomát. Még a fáczánok háromágu lábjegyét is mind tisztán ki lehet venni rajta. Levezet a keskeny, gyöpszélű út az aljba, ahol a hűvös völgyben valami ér kanyarog a fák közt. Messziről csak a fű élénk zöldje sejteti, hogy meg szokott ott állni az esővíz, de amint közelebb érek, látom már itt-ott a csillogó vizet az erdei pocsogó területén. Ohó, bizony valami egyebet is látok. Mintha mély árkokat vájt volna a pocsogó szélén egy óriás vakand: fekete sánczok halmosodnak itten egymásra. A környékökön olyan csülöknyomok, hogy beválnának egy féléves borju nyomának is. Agyaras járt itt, az túrta fel a puha földet. Megszagolgatja a túrás környékét a kutyám, azután didergő remegéssel húzódik mellém. "Kakat! kakat!" Gyönyörű fáczánkakas rebben fel a bozót széléből s zászlaját lengetve villan át a messzeségbe nyúló erdei réten. Oda még elér valami nyíláson néhány gyönge sugár; ott még látni egy kevés ragyogást, abban két másodperczig napfürdőt vesz a fáczánkakas, amig átvált rajta; zománczos tolla megcsillan, megvillan, de nyomban elsötétül, mihelyt a fák közé jut. Ott el is tűnik előlem egészen. Most volt fél ötre, éppen. Kezdenek a fák egymásba olvadni, nem olyan különállók már, mint az imént; a sárga nyárfa, mintha nagy topázékszer lenne a növekvő barnaság között. Csak a völgy fenekén díszlik még ellenállhatatlan, legyőzhetetlen zöldje egy magányos égernek. "Kakat!" hallom a szálerdő felől, "kakat!" szól a válasz a járhatatlan vágások mélyéből. A fáczánkakasok esti dalukat pedzik. Valami ragadozó megijesztett egy jérczét, az ijedten csap ki a bokorból s nem messzire tőlem lágy czirpegéssel suhan el a fák lombja közt. Olyan nesztelenül, mint egy bagoly. A kakasok jóval lármásabban csinálják azt; a csöndes erdőben jól hallatszik, amint felkapnak nagy zörgéssel a levegőbe s megverik erős, félkörbe hajló szárnyakkal a lombot. Galyazik a fáczán."

Megnézem:

 

Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra

Idézet hires vadászok könyveiből

"Azóta jobban megismertem az elefántot, két hónapon át figyeltem Assamban (India) az emberi szolgálatban hasznos óriás állatokat és nem tudom felfogni, miként találhat vadász örömet az elefántöldöklésben. Egy alkalommal sziklás hasadékban bambusz sűrűségbe vezetett egy csorda elefánt friss csapása. A bambusznád össze-vissza volt törve, alagutakat vájt ki benne a nagy vad. Nem jó hely ez összetalálkozni a szembe legelő csordával. Rossz szelünk volt, megszimatoltak, elnyikkantotta magát egy borju, vagy tehén és menekedtek. Sietve követtük a nyomokat. A bambuszsürüből alacsony, egyedül álló hegyoldalra esett tekintetünk. Kétoldalt a hegyen két csoportban lépdeltek olyan könnyen és olyan gyorsan, hogy ezeket ugyan be nem éri vadász. A közelebb eső csorda a hegygerincen egy pillanatra megállt, habár látni való volt, hogy tehenek a borjaikkal, de a vadászember remél, hogy talán mégis lehet köztük bika. Mire fölérkeztem shikarimmal a gerincre, a csorda már lent járt a tulsó völgyben. De nemcsak ez a csorda, még három nagy társaságot láttunk és egy hatalmas, egyedül járó bikát. Füleikkel legyezve magukat, lakmároztak a lombokon és hüsöltek. Ezt kell követni, mutogatta jelekkel Aganez az egyes bikára. Eszembe jutott minden érdekes kaland, amit az egyedüljáró, haragos elefántbikákról (rogue) olvastam. Milyen szép is lett volna ilyen trofeára szert tenni. De a nagy fáradságnak az lett a vége, hogy haza tértünk este a táborba, egy látványos nap emlékével, de olyan kimerülten, amint ezt csak eredménytelen napok után érezhetjük. Napok mulva, amikor már hazatérőben voltam Gondokoró felé s már megvolt az elefánt-bikám, találkoztam egy francia és egy angol vadász karavánjával. A franciát pár nappal ezelőtt ugyanezen hegyvidéken, ahol az egyedüljáró bikát láttam, váratlanul megtámadta egy rogue elefánt-bika. Közvetlen közelből a homlokába lőtte mind a két golyót. El se bukott a lövésre, hanem elkapta a shikariját és darabokra tépte, azután tovább állt. A franciát úgy meglepte a dolog, annyira sajnálta derék kísérőjét, hogy bosszulatlanul hagyta menni a dühös óriást. Valószínü, hogy ugyanezt a bikát láttam meg a hegytetőről."

Megnézem:

 

Czifferszky István: A gemenci bak és más vadászelbeszélések

"Sok bikát tud megkülönböztetni a vadász. Külön értékeli a nyugati szarvast és külön a keletit. Azután a sík erdei és hegyvidéki szarvas sem azonos vadászszemmel nézve. Ezek közt is óriási a különbség, amit a vadászok tudnak csak teljes alapossággal megbeszélni, kitárgyalni egy-egy jól sikerült szarvasbőgés után vagy közben. A nyugati szarvas, amely testre is rendszerint kisebb a keletinél-az utóbbiakon az Északkeleti-és Keleti-Kárpátokban és előhegységeikben tenyésző szarvasokat értjük-, igen változatos alakú, és sokágú agancsot képes nevelni. A nyugati szarvas agancsa ritkán sugározza azt az őserőt, amelyet a keleti. A nyugati bika elejtője soha nem érzi azt a leírhatatlan lázat, amit egy keleti bika sötét színű, részarányos terpesztésű, kihegyezett-csontkéshez hasonló-, erős koronájú agancsának megfogása futtat végig elejtője idegein. Hogy ez az áramütés micsoda? Talán úgy lehet meghatározni, hogy ennek az érzésnek a pillanatokig tartó hatásáért töri magát a vadász. Mássza a hegyeket, tapossa a sűrűségeket, ázik-fázik és terített asztala a szúnyogoknak. Egy ilyen ledűlt, keleti bika mellett állva a les, cserkelés és lövés ezernyi izgalma után megperdül az idő kereke, de visszafelé, s eltűnik a jelenkor. Évezredekkel korábbi ember áll elejtett zsákmánya mellett. A lassan dobogó szív, az ideg, a gyomor és a tudat messzire repíti föl a harc győztesét, s úgy érzi, hogy semmi gondja nincs. Egyszerű életének minden szükségletét hosszú napokra kielégítette. Az ősember, a természeti lény legyőzte az ősvadat. A vadon kesernyés lehelete behatol az erdőjáróba, eloszlik benne, ilyenkor a városlakó is eggyé lesz a természettel."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Medve

"Az éj folyamán, amikor az eső zuhogott és a köd újra leereszkedett, tényleg eljött. De a tökéletes sötétség miatt nem tudtam egyetlen lövést sem leadni. Nem is láttam, annak ellenére, hogy alig huszonöt lépésnyi távolságban ropogtatta a lócsontokat. Ez a vérmedve még két évig zavartalanul szedte áldozatait, míg végre a véletlen a puskám csöve elé nem hozta. Ebben az esetben a "személyazonosságra" vonatkozólag nem foroghatott fenn semmi kétely. A vállán látható két szürke folt kétségbevonhatatlan ismertető jel volt. Aki meg akar győződni róla, az most is megnézheti lakásomon a kissé megfakult bőrt...Szeptember hó folyamán, mikor a nyájak elhagyják a havasi legelőket, a medve már csak akkor jut pecsenyéhez, ha a véletlen kedvez neki. Soha semmit sem vettem észre, de megbízható vadászemberektől sem hallottam olyasmit, amiből arra lehetne következtetni, hogy a medve akár szarvast, akár őzet, vagy zergét meg tudna fogni. Ellenben egy késő ősszel elejtett zergémet, melyet egy cirbolyafenyő ágára felakasztottam, a medve megette. Az ujjnyi hórétegben megtaláltam a rabló nyomait. A mancsok nyoma mellett található zergeszőrpamacsok elárulták azt, hogy a medve könnyen megszerzett zsákmányát elhurcolta. Egy medvét épp akkor sikerült elejtenem, amikor az előző este lőtt szarvastehenemet marcangolta szét. Késő ősszel, mikor a pisztráng a kis patakocskákba felhatol, hogy ikráit lerakja, a csermely melletti nyomok és a hullatékban található szálkák elárulják azt, hogy a mackó halászattal is foglalkozik. Kanadában különben a lazacivás idején a medvéket rendesen azoknak a folyóknak a partján lehet találni, melyek a Csendes-Oceánba torkollnak."

Megnézem:

 

Zsindely Ferenc: Dunárul fúj a szél...

Elbeszélések vadról, halról, fűről, fáról

"A rókák lapulnak a nádban. Keskeny a nád, néhol semmi sem lenne kővel áthajítani. A tizenkét hajtó itt könnyen elfoghatja. Keskeny a nád, de hosszú. Völgynek ágyát tisztába húzta az éjszaka mára, ragyog rajta a gyüretlen lepedő. Süti a Nap. Mozdulatlan a nádas: rozsdasárga óriáskígyó sütkérezik a frissen vasalt lepedőn, hátának hamvas a taréja. Mellette kétoldalt apró gyűrődések a lepedőn, ráncok, pupocskák. Zsombékok. Azontúl sima a fehérség, azontúl rét van a hó alatt. Völgy fenekén keskenyen kígyózik a nádas. Karcsú teste azonban két helyütt csunyán kihasadik. Ott jól kell majd vigyázni. Ott könnyen visszaszökhetik a róka. Keskeny a nád, de sűrű. Benne öt lépésre járnak csak egymástól a hajtók, hanem látni olykor még egyre sem látnak. Ezért huzzák a láncot. Bár igazság szerint nem is húzzák, de tolják. Megfogja mindenik, halad, mellével nekifeszül, - a lánc aztán fésüli a nádat, minden egyes szálát megmozgatja, a tövében lapuló rókát talpraugrasztja. Nagy kérdés persze, hogy merre ugrik hát a koma, előre-é, vagy hátra? Erre azonban feleletet most még senki sem adhat, maga a róka sem. Mert ugyan kicsoda tudhatná azt megmondani, hogy első ijedtében majd mit is cselekszik? Az a fő, hogy ugorjék, az a fő, hogy megijedjen. Ijesztésére pedig legjobb a lánc. Meg-megcsördül, csikordul s az ércnek irgalmatlan hangját nem bírja nyugton elhallgatni a rókaféle. Nyest is és görény, menyét, - valamennyi véren élő szegénylegény így van vele. Inkább hanyatt-homlok veti magát ki a pusztaságra, bele inkább a veszedelem kellős közepébe, mintsem rejtekében ezt a szörnyű csengést, bongást elviselje. A róka szintén iszonyodik tőle, menekül előle."

Megnézem:

 

Jékely Endre: Nagyvadak - közelről


"Bennszülött kísérőimmel sátrainkat a folyóparton ütöttük fel. A tábor helye kiemelkedett a környezetből, onnan a vidéket kellően áttekinthettem. A folyó másik oldalán levő sztyeppe csendesen terült el a forró napsütésben. Hirtelen nyugtalanság támadt: antilopok, vadbivalyok, zebrák, majmok, párducok és oroszlánok rohantak a folyónak. Olyan állatok, amelyek egymásnak esküdt ellenségei voltak, nem törődtek most egymással. Csak előre a megmentő folyó felé. Olyan állatok is, amelyek nem szeretnek vízbe menni, nekirohantak a folyónak és átúsztak rajta az innenső partra. Mi volt az oka ennek az eszeveszett menekülésnek? Amikor abba az irányba néztem, ahonnan az állatok menekültek, rögtön látható volt a pánik oka: égett a sztyeppe. Az állatok ösztöne igen finom. Már órákkal a veszély előtt megérezték a katasztrófát. A pánikszerű menekülés aránylag nem sokáig tartott, és a nyugalom helyreállt; valamennyi erős és egészséges állat már biztonságba helyezte magát. A lángok pedig rohamosan közeledtek. A füst minket is elért. De ott-mi volt az? Valami barnás-sárga nagy állat ugrott ki a sűrű füstből a partra. Egy nőstény párduc, de azonnal el is tűnt a füsttengerben. A parton pedig egy kis sötétbarna gyapjúcsomószerű valamit hagyott. Pár perccel később megint visszajött a nagy sárgásbarna színű macska. A bátor párducanya megint otthagyott egy mozgó, nyifogó, gyapjúcsomószerű valamit és ismét eltűnt a már lobogó tűzfalon át, hogy a harmadik kölykét is megmenthesse. Ezúttal azonban többé nem tért vissza. A benszülöttekkel gyorsan átmentünk a másik partra a két kis kölyökhöz. Nyafogva mászkáltak a magukkal tehetetlen állatocskák a part homokján. Hiába várták anyjukat, amely nemrég még játszadozott velük. A harmadik kölyök kimentésének megkísérlésekor maga is a tűzbe veszett."

Megnézem:

 

Róna István: Híres vadászkalandok


"1898-ban kezdődött Kelet-Afrikában az Uganda-vasút építkezése. Az építkezéseken ezer és ezer ember dolgozott, túlnyomóan indiai munkások. A vasútépítés egyik mérnöke H. J. Patterson, megbízást kapott a Tsavo-folyó feletti vasúti híd építésének vezetésére. A hídépítés munkái is két-háromezer embert foglalkoztattak, akik az építkezés helyétől számítva  - mintegy két-három kilóméternyi körzetben eloszolva, sátrakban laktak. A munka kezdetben zavartalanul folyt. Rövidesen azonban durva és megdöbbentő módon megszakadt a munka folytonossága: a helyszínen megjelent két vérengző és telhetetlen emberevő oroszlán, és kilenc hónapon át harcot folytatott mindazok ellen, akik a Tsavo körzetében a vasútépítéssel kapcsolatban voltak. Az oroszlánok terrorja végül is olyan fokra hágott, hogy a munkát csaknem három hétre be kellett szüntetni. Eleinte nem mindig sikerült áldozatot találniok, de amint telt az idő, egyre merészebbek lettek: semmi sem tarthatta őket vissza, és minden veszéllyel dacoltak, csakhogy kedvenccé vált táplálékukat, az emberhúst megszerezhessék. Módszereik olyan hátborzongatóvá és rablásaik - pontosan időzítve - olyan biztosakká lettek, hogy a munkások abba a babonás hiedelembe estek, hogy nem állatokkal, hanem oroszlánbőrbe bújt ördögökkel van dolguk. Több alkalommal ünnepélyes komolysággal biztosították a mérnököt afelől, hogy teljesen céltalanul vadásznak rájuk, úgysem sikerül elejteni őket. Abban a meggyőződésben éltek, hogy két elhunyt bennszülött törzsfőnök haragos szelleme választotta a tiltakozásnak ezt a módját a vasút ellen, amely országukat keresztül akarja szelni."

Megnézem:

 

Szalay István: Magasles a Kékes alatt


"Új puskával úgy van valahogyan az ember, mint a játékkal a gyermek. Örül neki, forgatja, nézegeti. Én is így voltam. Az új "golyós" a napokban került haza az üzletből. Ki tudja, hányadszor  vettem már kézbe, húztam elő a barna bőrtokból, amikor egyszerre csak felvillant bennem a kérdés: Mikor kerül avatásra, s vajon mi lesz az első zsákmány? Aztán arra is sor került. Az új puskával az első vadászútra szép, kakukkszótól hangos délutánon indultunk el erdész barátommal. Még magasan járt a nap, a vad a sűrűben pihent, de mi már kimentünk hallgatózni. Az erdei réteken övig ért a kaszálatlan fű, a felhők pedig olyan lomhán bandukoltak az égen, mint a vénemberek, akiknek nehezükre esik a járás. A bokrok között cserregve szemtelenkedtek a fekete rigók, mintha tele akarták volna kiabálni a világot: "Vigyázzatok! Ember járja az erdőt!" Leültünk a vágás szélén. Hosszú, kidöntött rönkfára telepedtünk, egymás mellé. Az új "golyós" a térdemen feküdt, kezem a szépen barnított agyat simogatta. Félóra is eltelt már, de nem mozdult semmi. Mintha a ritkás vágásból egy láthatatlan kéz kisöpört volna minden élőlényt. A távcsövön át bámészkodtam, élveztem a közelre varázsolt messzeséget. Egyszer csak egy fekete valamin megakadt a szemem. Disznó! Néhány perces nézelődés után azonban kiderült, hogy csalódtam csak egy fatuskó volt. A némaság szinte megrezdült a bokrok alján, a színek végtelensége elkápráztatta a szemet. - Még mindig korán van - súgta barátom és kényelmesen cigarettára gyújtott. Mintha csak cáfolni akarná, szinte a parányi láng fellobbanásával egyszerre, valami csörgést hallottam a vágás aljában. Később, a messzelátóval észrevettem, hogy többször egymás után, erőteljesen megmozdul egy bokor. Most már ketten néztük az érdekes tüneményt és a talány megfejtésére nem is kellett sokáig várni. Egy öreg suta kelt fel a bokorból és indult el a völgyben csörgedező patak felé."

Megnézem:

 

Avarffy Elek: Vadászutakon


"Elhelyezkedem az erdő szélében és vadászszokás szerint figyelem a tájat. Kicsit korán van még. Ha itt vannak ők, úgyis megváratnak alkonyborulásig. Az az ő idejük. Addig futkároznak és csipegetnek a bársonyos, zöld moha, ázott levelek és ágtörmelékek közt, meg a mélyből hosszú tapogatócsőrükkel a jóízű rovarpástétomokból... Cinkemadarak, pintyőkék, zöldikék és más efféle színes apróságok vékonyka cippentésekkel szemecskélnek körülöttem a zsendülő fűszőnyegen. Föl-fölpattannak az ágakra vidám könnyűséggel és le nem tagadhatják, hogy ugyancsak örülnek a tavaszba váltott világnak. A fejem fölött a fákon apró énekes okvetetlenkedik. Különös kis jószág. Csárdáslépéseket lejt és csöpp feje úgy mozog, mintha dróton rángatnák. Szörnyen mulatságos lehet neki az eset, mert hogy olyan goromba füstkarikákat fujdogálok felé. Keni-feni a csőrét a rügyekbe, ezek már kiérlelődtek sűrűn a fákon, hogy még valami kis barátságosabb napsugárra aztán egészen kicsattanjon belőlük az élet. Ahogy végignézek az erdő melletti úton, amelyet buján kivert a gyep, ott üldögél halálos komolysággal a bambaképű üregi nyúl. Kinigli. Nem mondhatnám, hogy az erdő értelmiségi osztályából való jelenség. Az oldalát mutatja a felém tökéletlen, tehát egész bizonyosan észrevett. Csak még nincs tisztában a helyzettel. Vár még valamit. Ha van állat és vad, amelyik ész nélkül menekül, lohol, minden látszólagos veszedelem elől, hát az a földtúró barlanglakó. Ez nem sokat mérlegel, mint például a menekülésben is öntudatos őz, hanem bizony a legkisebb gyanúra, neszre, usgyi, be a lyukba, hogy csak úgy kalimpál a hátulja befelé."

Megnézem:

 

Jurán Vidor: Vadászkrónika

Egy öreg vadász naplójából


"Lent a völgyben, a lobogó tűz körül, behavazott kucsmájú, marcona férfiak melengetik a kezüket. Kerülők. Most tértek vissza a reggeli nyomozásról és kölcsönösen elmesélik egymásnak tapasztalataikat. Az egyik nagy körülményesen dohányzacskót vesz elő, megtömi kurta pipáját és megkínálja dohánnyal a másikat is. A zsarátnokból izzó parazsat kotor ki, nagy szippantásokkal rágyújt és nyomatékosan rácsettenti pipájára a rézkupakot. Hátuk mögött fenyőfákhoz kötözve szűköl a didergő kutyafalka. Az egyik szürke, lomposszőrű, a másik fekete, némelyiknek fehér a gallérja, olyiknak sárga a szemöldöke. Van köztük komondor, kuvasz, szálkásszőrű kopó meg kopókorcs. A mellükön, combjukon hosszú forradások, vad viadalok és véres küzdelmek emlékei, vitézségi érmei díszelegnek. Nincs köztük újonc, mindegyik végigjárta már a vaddisznókkal vívott gyilkos rohamok iskoláját. Harapósak, mogorvák, idegen emberre rávicsorítják éles tépőfogaikat, ha az a falkához közeledik. Az erdei úton két szán siklik elő. A zúzmarás lovak, prüszkölve megállnak a tűznél, a bundákból puskás férfiak bontakoznak ki. Arcukat pirosra csípte a téli reggel friss levegője, sapkájukat mélyen a fülükre húzták, egyik-másik még elpiszmog vadászfölszerelésével, elemózsiás iszákjával, mire a tűznél valamennyien összesereglenek, egy kopott kabátú pörgekalapú férfi már élénken tárgyal a kerülőkkel. A harcsabajuszú kerülő, aki a hegyoldal jobbszárnyát nyomozta végig, jelenti, hogy az öreg bükknél a gerincen egy konda vaddisznó váltott be. Kocák tavaszi malacokkal, emsék, süldők vegyesen. A sort egy óriású csapájú agyaras zárja be."

Megnézem:

 

Nadler Herbert: A keleti és déli Kárpátokban

Vadásznapló


"Reggel még a görgényi Mocsárban kerestem sebzett bakomat, ebéd után a Maros mentén ismét fölfelé utazva, a vonat ablakából bosszankodva nézem a zuhogó esőt, délután 4 órakor pedig megint Galonyán indulok cserkelni. Félnapra visszajöttem barátom szép területére, hogy megkíséreljem minapi mulasztásomat pótolni. Az idő kiderült, sőt a Nap kellemetlenül tűz. Az Arsica-völgy fölött, a hegyoldalon, hosszú, meredek tisztásra kapaszkodunk fel. Nemrég kaszálták rajta a füvet, a szénaboglyák még helyükön vannak. A vadőr azt mondja, előttevaló nap reggel ott tizenhárom őzet, köztük két nagyagancsú bakot látott. Nehány perccel 5 óra után a szabad lejtő derekán, a fiatalos szélén, jókora sziklatömbtől és széles mogyoróbokortól takarva, elhelyezkedem és sípolni kezdek. Várom a tisztáson megjelenő vadat; kísérőm, nekem hátat fordítva, a bozótba figyel. Időnként szünetelve, sorjában megszólaltatom fuvoláimat. Eltelt félóra, nagy a csend és mozdulatlanság körülöttünk, már a riadozásnál tartok, amikor a vadőr hátulról megérint és mögém, a bokrok közé mutat. Odanézek és meglátom egy őz vékony lábszárait. Csak 40 lépésnyire van tőlünk, keresztbe áll, egész alakját mogyoróbokrok lombja takarja. A messzelátóval kutatok a leveles gallyak között, hogy meglássam fejét. Sokáig hiába vesződöm vele. Mozdulatlanul áll. Végre felfedezem rejtekének egyik kis hézagában szemét és homloka felső részét s már tudom, hogy bak, de sehogyan sem sikerül kideríteni, öreg-e vagy fiatal, derék-e vagy hitvány. Tanakodom, habozok, megkockáztassam-e a lövést és mérlegelem a mindenképen kétes eshetőségeket. Lehet, hogy valami ravaszkodó öreg és jól járhatok elejtésével, de fiatal is lehet."

Megnézem:

 

Fuchs Antal: Bagamoyo


"Őszintén bevallom, amikor még sejtelmem sem volt arról, hogy valaha én is afrikander leszek, nem sokra tartottam a kafferbivalyt. Akkoriban csak képekről meg leírásokból ismertem. Amikor aztán először szemtől szemben álltam vele, elakadt a lélegzetem. Pedig nem is hús-vér élőlény volt, hanem egy kitömött példány, illetve annak is csak a szarva, a feje, a nyaka, meg a szügyéből egy darabka. Dr. Nagy Endre, arushai házigazdám ebédlőjének falán függött. A kikészítés igazi mestermunka volt, hogy szemléletes ízelítőt adjon az odalátogató vadásznak, milyennek látja majd közvetlen közelből az afrikai Belzebubot, a poklok fejedelmét, mielőtt az a szarvára tűzné. Ifjúkoromban ismertem meg dr. Nagy Endrét. Apám, akitől a hivatásom mellett a családi és a keresztnevemet is örököltem, akkoriban a pápa-ugodi hitbizományi uradalom fővadásza volt, és Európaszerte szaktekintélynek tartották. Tőle tanultam a vadászat nemes mesterségét. Már négyéves koromban magával vitt az erdőbe, akkor hallottam az első puskalövést, és mi tagadás, sírva fakadtam. Aztán a vég nélküli bakonyi barangolások (melyek során gyakorlati oktatás, naponkénti visszakérdezés folyt) kialakították bennem az erdő és a vad múlhatatlan szeretetét. Az a megbecsülés, tisztelet és tekintély pedig, amely apámat körülvette, még inkább fokozta törekvésemet, hogy magam is hivatásszerűen gyakorolhassam a vadászatot. Házigazdám a felszabadulás után vadászati felügyelőként, hivatalból is gyakran felkereste apámat lakásunkon, Huszárokelőpusztán. Rövidesen azonban kivándorolt, hivatalos engedéllyel. Néhány évig a mai NSZK területén, majd Ausztriában élt, később Werner Blumenthallal Tanzániában telepedett le. Az Arushától mintegy 25 kilóméterre fekvő Usa Riverben 25 hektárnyi területet vásárolt az államtól, hogy azon állatkertet és szállodát létesítsen."

Megnézem:

 

Bársony István: Erdőn, mezőn

Vadásztörténetek


"Téli reggel volt. Az ég ködös, a föld fehér. Hó esett az éjjel; nem sok, de éppen elég arra, hogy száraz búvóhelyre kívánkozzék a pusztai vad. A szikes rónaság egy mélyebb pontján zsombikos a mező. Egy folt nád látszik ott; lehet vagy húsz lépés a hossza meg vagy négy-öt lépés a szélessége. A száraz, fakó nádszálak összehajlanak, keresztül-kasul egymásba fonódnak; a szelek játéka borzasra fésülte a gazt a kis nádas szélén. Bent, a kuszált nád közt, egy hópehely sincs a földön. Egy hosszúkás vörös bunda nyújtózkodik a törmeléken. Vén róka szunyókál a csöndes, száraz vacokban, horpasza lassan emelkedik; nem liheg most bezzeg, mint a kánikulában. A vacok körül mindenféle bűnjel. Elszórt toll, egy pár nyúlláb, kellemetlen orrfacsaró bűz. Nagy a nyugalom különben mindenütt. Se légy, se szúnyog, ami alkalmatlankodnék. De azért mégse tökéletes a békesség. A róka bosszúsan kapja fel a fejét, s nekikap éles, hegyes fogával a combja hajlásának. Háborgatják a vendégei: az apró, fekete ugróművészek. Ravaszdi halk vakkantással fejezi ki haragos indulatát, s mikor elmúlik rossz érzése, unottan dől vissza fekvőhelyére. Ejnye, be hűvös van! Nem is alvás ilyenkor az alvás, csak olyan szundítás. Félig ébren azzal mulat, hogy megrándítja kinyújtott farkát; attól halk zörrenése hallik a nádnak, mint mikor egér motoszkál közte. A kicsi neszre önkéntelenül is hegyezi a fülét a róka, pedig jól tudja, hogy nincsen itt most egér. Megfagyott a világ. Ej, de unalmas ilyenkor ez a hófehér sivatag! A szikes tavak mind jéggé dermedtek rajta; a tüdejét próbálgató szél lefújta róla a havat; olyanok most, mint egy-egy csipkézett szélű velencei tükör. Hogy csillog-villog mind, mikor a nap rásüt! Bennük kacérkodik magamagával a napsugár."

Megnézem:

 

dr. Bencze Lajos - dr. Dániel István: Vadászati alapismeretek

A vadászvizsga anyaga


"Az okszerű vadgazdálkodásban nem elégedhetünk meg pusztán azzal, amit a természet nyújt a vadnak, hanem tervszerű beavatkozással javítanunk kell a helyenként kedvezőtlen természeti adottságokat. Ennek közismert módja a vad szakszerű - egyes vadfajoknál esetleg még kora tavaszi - etetése. A vad március-áprilisi etetése elsősorban a sík, nagy mezőgazdasági területeken jelentős vadállomány esetén válhat szükségessé, mivel itt ebben az időben alig talál élelmet a vad. A nélkülöző vad rosszul telel át, kevésbé állja az időjárás viszontagságait, hamarabb megbetegszik, s szaporulata is elmarad a kívánatostól. A vad téli etetésének módját és arányait a vadállomány összetétele, mennyisége, az időjárás és a helyi lehetőségek szabják meg. Nagyvadunk részére szükség szerint szemes, szálas (elsősorban jó minőségű lucerna!), gumós, lédús takarmányt adhatunk, aminek jelentős részét a vadföldeken megtermelhetjük. Mindenütt és minden körülmények között gondoskodhatunk nagyvadunk részére lombtakarmányról. Ennek begyűjtése tavasszal, nyár elején csak a vadgazda ügyszeretetén múlik. Vadgesztenye, makk, szárítható erdei gyümölcs a legtöbb helyen rendelkezésre áll, és mindenütt begyűjthető a déli fekvésű erdei rétek jóízű szénája is. Télen leszedhetjük a fákról a fagyöngyöt, és indokolt esetben engedélyt kaphatunk a gazdaságilag kevésbé értékes fák kidöntésére is, amelyek rügyeit és vékonyabb ágait a vad szívesen fogyasztja. Emellett az erdők és gyümölcsösök műveléséből származó nyesedék is táplálékul szolgálhat vadunknak."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Nahar

Indiai útinapló


"A tigris visszaperdül a hajtásba. Kürtjelek harsannak. Megállítják az előnyomulást. A távoli hajtósor, akár a megneszült majomsereg, uccu fel a fákra. Lövést ugyan nem kapott a lord tigrise, világosan láttam mindkét golyó becsapódását. A vadászmester azonban, ki a szélső machanról figyeli az eseményeket, méltán azt hiheti, hogy a tigris sebesülten ugrott vissza. Azért adatta le a kürtjelet. Néhány percnyi szünet. Ide-odajelezgetés, trombitálás, érthetetlen parancsok. Szememet nem veszem le tigrisemről. Mozdulatlanul fekszik vagy két méterre a sövény előtt. Ezt már nem kell féltenem. Látom is rajta a lövést, tarkójából szivárog a vér, jobb helyen nem is találhattam volna. Hogy is történet?... Pillanatok alatt pergett le a kép, gyorsabban mint elmondhatnám: Tátott szájjal, hátrahúzott füllel, égnek álló farkkal, nagyot hörögve lódult ki a léniára... Mihelyt fejét megpillantottam, már szólt is a puskám. Még a mellettem ülőknek is olybá tetszett, mintha a sűrűből úgy bukfencezett volna ki a léniára. A másodikat is meglőhettem volna, de azt át kellett engednem a lordnak... Ismét szólnak a kürtök. A hajtók ereszkednek le a fákról, folytatják az előnyomulást. Hiszen az elhibázott tigris még előttünk van! Nemcsak a hajtás, az izgalom is újra kezdődik. A hölgyek egészen belepirulnak, engem is kiver a verejték, pedig meleg sincs. Érdekes, minél kevesebb a veszély, annál izgatottabb vagyok. Ha odalent lehetnék és szemtől szembe állhatnék a tigrissel, bizonyára nyugodtabb lennék. De idefent, a lestorony biztonságában, szabadjára engedhetem az izgulás luxusát."

Megnézem:

 

Széchenyi Zsigmond: Trófeáim bemutatkoznak

Zsákmányom négy világrészből


"Ez a képeskönyv még nagyon régen, a hajdani Lánchíd idejében, hosszú esztendőkkel ezelőtt íródott. Az akkori karácsonyi piacra szántam, vadászok és természetbarátok karácsonyfája alá. Különösképpen azoknak, akik eddigi útleírásaimban szórakozást találtak. Mert hisz ők csupa régi barátra ismernek ebben a könyvben, egykori vadászzsákmányom színejavára, expedíciós naplóim főszereplőire. Igaz, hogy ezúttal másféle szerepben mutatkoznak be. Hiszen akkoriban, első fellépésük alkalmával még eleven vadállatok voltak; idegen világrészek szabadtéri színpadán léptek fel, ott érte utol őket puskám golyója trópikus dzsungelek félhomályában, napverte szavannák pusztaságában, ködjárta havasok sziklavilágában... Ott még elejtésük után, halálra dermedten is az élő természet levitézlet szereplői voltak, hiszen véres csuhájuk alatt még csak alig szűnt meg lüktetni az élet... Hanem itt, e könyv lapjain - már csak"példányok". Kitömött fejek, kikészített bőrök, falra akasztott, deszkára szegelt, üvegszemű trófeák. Távoli hazájukhoz jóformán semmi közük már, éppen csak külső formájuknak, természetadta fejdíszüknek hiteles képe maradt meg, már csak tanújelek, szürke fényképek, természetrajzi "ábrák", letűnt vadászdicsőségem néma hírmondói. De az én szememben nemcsak szépek ám! Nekem sokkal, nagyon sokkal többet jelentenek. Annyi mindenfélét, hogy hamarjában el sem tudnám sorolni. Örömet-bosszúságot, beteljesedést-csalódást, kábító hőséget és bénító hideget, izgalmas kalandok, nagyszerű élmények koncentrált lényegét, hajdani bolyongásaim learatott és betakarított termését - felejthetetlen emlékek kincsestárát! Nos hát, ezeket a molyette állatfejeket, ezt a szívemhez nőtt panoptikumot akartam évekkel ezelőtt felvonultatni; ünnepélyes bemutatót akartam rendezni, könyv alakban. Nem rajtam múlt, hogy másképp történt."

Megnézem:

 

Ilosvay Ferenc: Jó vadászatot

Ilosvay Gusztáv 24 eredeti felvételével

 

"Mindenki elkezdi valahogy. Értem rajta a vadászembert. Ki előbb, ki később, de mindenképpen már pendelyes korában. Aki kamaszkor után ismerkedik a Természettel, akkor fogja kezébe az első puskát, természetbúvár lehet, de vadász - erős szó, de igaz - nem lesz soha. Szinte mondhatnám, együtt kell ismerkedni a betűvel és a vaddal. Amikor először húzza lábára a kölyök a kiscsizmát, először adják hátára a kistáskát, benne az első ABC-s könyvvel, akkor már délutánonkint, ha az iskolából hazakocogott, bátran járhat apjával őszi nyúlászásra. Nem puskával persze, csak úgy apró bottal, amit egy-egy felpattanó nyúlra rá-rá fog, tekergő fantáziájával puskának képzeli és hangos "bumm-bumm" kiáltásokkal rádupláz az iszkoló fülesre. Nagy öröm az aztán, ha apja hengergősre lövi nyúlapót. Olyan boldogan rohan oda a heverő állathoz, mintha az ő zsákmánya lenne. Nem egyszer még a kutyát is terrorizálja, ha az kötelességét teljesítendő, apportírozni akarja a zsákmányt. Kerek, ragyogó képpel cipeli aztán, ha kell órákhosszat a véres nyulat, közben, hogy teljes legyen öröme, meg-megszagolgatja a kilőtt patronüvelyt. Mennyei illat az a vadászfiókának. Igy kell kezdeni. Igy kezdtem én is. Ha Anyám, csöndes, korholó szóval, figyelmeztette Apámat: " Ugyan lelkem, mire való ilyen csepp gyereket magával vinni?" - mindig így felelt: - Had szokjék hozzá. Nem jány ez. Amig velem jár, baja nem történhet, ha meg majd egyedül megy, tudja mit kell tennie. Úgy is szoktatott. Balvállán ott függött az öreg Lancaster, jobbzsebében (hej anyám de sokszor bosszankodott miatta) pedig tíz patron. Övet, táskát soha nem hordott, mint mondotta, "az csak arra jó, hogy hibázzék az ember." Csak téli körvadászatokon, meg vendégjárás idején hordatta maga után, valamelyik hajtóval táskáját. Tíz patronnál többet soha nem vittünk, még akkor sem, ha vadbő esztendő volt.  - Minek az - mondta csöndesen - nekünk elég nyolc-tíz fogoly, vagy négy-öt ruca, a többi pedig, ha még futja, elég ajándéknak. Nem ember az aki tömegre megy."

Megnézem:

 

Bársony István: Délibáb

Elbeszélések

  "Az uradalmi erőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vízmosásos, szakadékos uton, amelyet az őszi sarak, meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek. Azon a néhány fahordó szekeren, meg szánkán kivül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem járt erre más a kerülőn kivül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántün lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett. A szegény nemes vadnak rajta kivül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hirhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a toporgyánféreg. Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, ugy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójába szorongó oláh gazda az ablakból nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket. Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kivül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlök. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a lupuj megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész ur parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájok. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász; még a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsuszott köztök."

Megnézem:

 

Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát

Vadászataim a Déli-Kárpátokban

"Indiai hadifogságom után itthon egyre gyakrabban hallottam emlegetni Maderspach nevét. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Egymásután jelennek meg érdekfeszítő könyvei: Menekülésem Erdélyből, Az oláhok vérnyomában, Levante, mely munkája a világot járó ember gazdag ismereteit csillogtatja. Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívéban hallottam róla, mikor Horthy Jenővel a régiek Mons Luná-jának, Ruvenzori-nak egyik hágóján, úgy 3000 m magasban egy bambuszőserdőben ütöttük fel sátrainkat. Hidegtől dideregve a tábortűznél ültünk. A hideg és a vad hegyvidék hatása alatt Retyezátról beszélgetve, Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ült (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz... Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát - nem egy alkalommal az országhatáron túlra is - kedve szerint bővítette ki. Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!..."

Megnézem

 

Molnár Gábor: Kalandok a braziliai őserdőben

1. kiadás

Molnár Gábor egyike legnépszerűbb vadász-útleírás íróinknak, számtalan generáció nőtt fel a könyvein, műveit több nyelven is kiadták. A szeme világát egy  brazíliai expedíció során elveszítette, könyveit vakon írta, a legaktívabb íróink között tartották számon egészen a haláláig. Írói pályafutása 1933 -ban indult, először csak kisebb írásai jelentek meg, majd 1940-ben kiadták az első itt látható könyvét, ami manapság már csak ritkán beszerezhető az antikvár piacon.

"Idegen növényzettel már csaknem teljesen beborított korhadó fatörzsek alatt bújtunk keresztül másnap csónakjainkon az őserdőben. Amit egy dúslombú, folyondárokkal és kúszónövényekkel keresztül-kasul hálózott patakkanyarulaton átjutottunk, mintha száz és száz villanó ezüstlap csillant volna meg a vízben. Hatalmas raj fehér hal volt. Vadászkísérőim felderülő tekintete jelezte, hogy célnál vagyunk. Itt már tömegesen menekültek előlünk a halak. Juan leírásából tudtam, hogy oda kell eljutnunk, ahol a patak két összeömlő ága egyesül. Itt zuhant a vízbe valaha egy kivénhedt óriásfa, amely alatt mély ágyat vájt magának a rohanó patak sodra. Ide nem ér le az ember kíváncsi tekintete. Itt nyugszanak meg és rejtőznek el a halak. Így hallotta ezt apjától és így tudta a saját tapasztalatából. Csak azt nem tudták vadászkísérőim, hogy mint is szedjük elő onnan horog vagy szigony nélkül a halakat? Juan elbeszélte, hogy ebben a patakban a halak mind kifejlett, egy-másfél kg-os példányok. Apró alig akadt közöttük. Erről most magam is meggyőződhettem. Röviddel utóbb elénk feketedett a patak két ágának egyesülésénél a vízbe zuhant, ágas-bogas korhadó fatörzs. Vadászkísérőim tekintete felém fordult. Megtették a magukét, elhoztak ide! Rajtam a sor. Háló, szigony vagy horog nélkül kell megtöltenem kosarainkat. Fiatal fatörzset döntöttünk keresztül a patakon. Az ár nekisodorta a csónakokat. Ezek elfogták a patak medrének egész szélességét. Az egyik ülés alól előszedtem egy kis ládát és a partra vittem. A lombok és folyondárok között átgázolva, a vízbe zuhant faóriás tőszomszédságába jutottam."

Megnézem

 

Lakatos Károly: Magyarország orvmadárfaunája

Vadászati résszel

Lakatos Károly könyvei manapság már csak könyvárveréseken bukkannak fel elvétve, a gyűjtök egymással versenyezve licitálnak egy-egy ritka példányért. A szerző ornitológus, képzett vadászmester-erdész, valamint elismert kutyatenyésztő is volt. Könyveiben többek között magyarország ragadozómadarairól, a vadászatról, vadászbabonákról,  az erdei szalonka és a császármadár vadászatáról is írt.  Érdekes, hogy szakmai tudását külföldön, különösen angliában sokkal jobban elismerték mint nálunk, valamint szakmai és szépirodalmi írásai is nagy sikert arattak. A neves Field magazin például rendszeresen közölte tudományos és vadászattal kapcsolatos írásait. A szerző itt szereplő könyve 1910-ben jelent meg, részletesen bemutatva nappali és éjjeli ragadozó madarainkat, külön vadászati résszel is kiegészítve.

"A magyar orvmadárfauna kibuvárolása és tanulmányozása céljából összejártam hazánknak minden ornithologiailag nevezetesebb vidékét Erdély vadregényes bérceivel együtt, s ahol csak lehetett és érdemesnek mutatkozott, a magángyüjtemények-és iskolai természetrajzi muzeumoknak is szenteltem időt a tudományos vizsgálódás szempontjából; majd pedig ismereteim s látóköröm bővitése végett összejártam a Balkán nagyrészét, Románia magyar határvidékét stb., amelyek nem felületes, mint a magyar ember mondani szokta: "kutyafuttában" való kószálások valának, hanem igenis valóságos tanulmányutak. - Tóth Vilmos és Sztáray István gróf, osztr. magyar bukaresti konzulátusi titkárok, kedves barátaim és madarászpajtásaimmal pedig három izben is végig utaztuk a Dunát és folyóvidékét egy motoros csolnakon - egészen le, a Duna deltájáig (a Fekete-tengerig), a Dobrudzsát is utazási programunkba véve s mindenütt gyüjtögetve a tudomány szempontjából becscsel biró megfigyelési adatokat és hozzáférhető tanulmány-trofeákat. Végül a többek közt Bogdanow, nagy hirü orosz ornithologus, különben kedves rokonom és barátom társaságában a Kaukázus bércei közé is eljutottam. Jártomban-keltemben mindenütt a tudomány érdekeit tartva szem előtt - s ime, jelenben az orvmadarakat illetőleg, e kötetben (dióhéjban) beszámolok azokkal az eredményekkel, melyeket az idők sorján felgyülemlett halmozatból hazám faunasztikáját érdeklőleg, közrebocsájtani jónak láttam, s ha ezáltal hazánk tudományos érdekeinek előbbre viteléhez csak egy porszemnyivel is hozzájárulnom sikerült, nehéz, de édes fáradalmaimért bőven megjutalmazva érzem magamat."

Megnézem

 

Almásy László: Autóval Szudánba

Első autó utazás a Nílus mentén - Vadászatok angol-egyiptomi Szudánban

 Almásy László a Steyr autógyár megbízásából Alexandriából, végig a Nílus folyó mentén csupa járatlan utakon átkelt, és felfedezte a Líbiai és a Núbiai-sivatag addig ismeretlen részeit, közel 3000 km-t autózva négy keréken, Gróf Esterházy Antal társaságában.

"Esterházy Antal herceg 1926 telén egyik sí-kirándulásunk alkalmával említette nekem, hogy szeretne valahova melegebb vidékre utazni. Egyiptomot ajánlottam neki és ez a rövid beszélgetés volt utazásunk kezdeményezése. Másnap már komoly formát öltött az ötlet, és mivel mindketten szenvedélyes automobilisták vagyunk, mi sem volt természetesebb, minthogy Antal meghívására, hogy kísérjem el Egyiptomba, azzal válaszoltam, hogy ha automobiltúráról volna szó, szívesen elmennék. Az így megszületett gondolatot már nem is akartuk elvetni. Néhány nap mulva már mindenfelé tudakozódtunk az ilyen utazás lehetőségei felől, s mivel ugyancsak szenvedélyes vadászok vagyunk, szerettük volna a kirándulást az afrikai nagy-vadak vadászatával is összekapcsolni. A Középafrikában május havában kezdődő esős időszak közelsége miatt gyors cselekvésre határoztuk el magunkat. Első beszélgetésünk 1926 februáris 8-án történt és már a februárius 19-én Triesztből Alexandriába induló hajóra jegyet váltottunk. Formális előkészületről tehát szó sem lehetett. A vízumok és triptique-ek beszerzésén kívül csak a legszükségesebb útipoggyászról gondoskodtunk azzal, hogy majd minden további felszerelést helyben szerzünk be. A gépkocsi megválasztásán egy pillanatig sem gondolkoztunk. Mindketten jól ismertük az osztrák Steyr-Művek megbízható túragépeit, azért ilyen, 12/50 lóerős hathengeres kocsival indultunk. Ez a gép korántsem volt új, már sok ezer kilómétert tett meg nehéz szolgálatban, mechanikai előkészítésére pedig nem volt időnk. A gyár előzékenységéből módunkban volt a legszükségesebb pótalkatrészek összeválogatása, de erre is alig maradt egy teljes napi időm."

Megnézem


Michael Levey: A festészet rövid története

Müller Péter: Varázskő

Magay-Országh: Magyar-Angol kéziszótár

Katherine Stone: Kegyetlen emlékek

Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága

A. D. Speransky: A Basis for the Theory of Medicine

Jávorka-Csapody: Erdő mező virágai - 1965.

Dr. Bruno Schürmayer: Bacteriologische Technik

Richard Hughes: Szélvihar Jamaikában

Joy Adamson: A pettyes szfinx

Randall Wallace: Pearl Harbor

Georges Oudard: Nagy Péter a cárok cárja

Adonyi Sztancs János: Arisztokraták ma II.

Pogány Frigyes: Velence

Moldova György: Az utolsó töltény 1-4.

Sandra Orienti: Cézanne festői életműve

Tóth Endre: Bizalmas vallomás-Dedikált!

Tibor Fischer: A béka segge alatt

Zalán Vince szerk.: Carissimo Simenon -Mon Cher Fellini

Klaus Oberbeil, Christiane Lentz: Növényi Gyógyszerek