Bédrich Machulka: Vadcsapáson Afrikában

"Amikor az afrikai pusztaságban először láttam oroszlánt, antilopoknak - szarvnélküli nádiantilop-sutának hittem. Az egyik szikladomb lábánal heverő jókora kőtömbök között egy nádiantilophoz hasonló állatot láttam keresztül lépegetni, noha - tudtam jól - ilyen antilop ezen a vidéken nem él. Megkerültem a sziklatömböket, s mögöttük a síkságon egy oroszlánpárt pillantottam meg. Kora reggel volt, csak sörétes madarászó puskát hoztam magammal. Így hát nem árthattam az oroszlánoknak; ők sem vettek rólam tudomást. Kíváncsian követtem őket, míg el nem tűntek a sűrűségben. Ilyen tévedéseknek a legtapasztaltabb vadász is áldozatul esik; a reedbuck nőstényét nemegyszer nőstényoroszlánnak nézik. Ez az antilop, sok más vadhoz hasonlóan, ha messziről észreveszi  a vadászt, mozdulatlanul meghúzódik egy-egy bokor mögött vagy a magas fűben. Mihelyt azonban olyan távolságra érünk hozzá, amelyet biztonsága végső határának érez, macskaszerű ugrással kitör rejtekéből. Az ilyen villámgyors ugrás és az állat színe gyakorta megcsalja a vadászt, ha előzetesen nem figyelte meg az állatot. Efféle tévedés nem éppen ritka Afrika vadonságaiban, amikor élesen tűz a nap, s a fény villózva játszik a lebegő árnyékkal. Amint mondottam az oroszlánok, nem vettek észre. Ez ritkán fordul elő. Előbb veszik észre az embert, mint az őket, s pillanatok alatt eltűnnek, úgyszólván láthatatlanokká válnak. Ehhez két állat ért mesteri módon: az oroszlán és az elefánt. Az elefánt, bármily behemót is, úgy el tud rejtőzni a bozótban, hogy közelről is csak akkor vesszük észre, ha elárulja magát; s így van ez a gyéren bozótos sztyeppén is. Az őserdőben pedig úgy eltűnik, ahogy neki tetszik. Az oroszlán - szintén tekintélyes nagyságú állat - a meglehetősen alacsony fűcsomó mögött is el tud rejtőzni."