Budapest, 1967. Szépirodalmi Kiadó, 469 oldal, fekete-fehér fotókkal illusztrálva, kiadói egészvászon-kötésben, a papírborító szélén kisebb szakadások, a könyv korrekt, jó állapotban.
Az előzéklapon Molnár Gábor 1967.12.06-án kelt dedikációja!!
"Szombat. Napkelte. Végre, feljutottam ide a gerincre, az irtás határára, ahol az őserdő kezdődik. Lenn a Tapajos. Zuhog a napfény, és én belépek a szélén pörzsölt levélzetű vadonba. Félhomály fogad, párásság. Csönd. Avar, korhadásszag. Hullt rőzse roppan kopott tornacipőm alatt. Körülöttem lomb sátor, élő és holt törzsek sűrű, inda fűzte összevisszasága. Vastag, egymás fölébe növekedő, több "emeletes" növény és indarengeteg. Lenn és fenn - mindenütt - rovarok, hangyák sürgő világa. Zizzenő, finom a bogárnesz, csak úgy hallani, ha minden figyelmemet rászánom. Óriási, kék fürkészdarázs zizzen el mellettem, eltűnik. Sajnálom, hogy nem szedhetem gyűjtésembe. Termeszekre találok. Barnák, és kéttüskés fejükön hatalmas, ártalmatlan rágó. Sűrűn vonulnak. Hová? Nincsen kedvem megkeresni. Nyilván lombfölddé korhasztandó levélszeletkékért vonulnak. A lombföldben, kúpjaik mélyén, egyedüli táplálékukat jelentő gombatenyészetüket gondozzák. Körülöttem több termeszkúp, élő fatörzsek köré rakva. Odább réges-rég kihalt termeszerődítmények. Belsejükből rég kikorhadt a fa. Nesz voltaképpen semmi. Csak néha hull, csörög alá valamiféle fennakadt ágkorhadék. Csönd van körülöttem. Csak saját vérem zenéjét hallom fülemben, és ezt a súgást is csak akkor, ha odafigyelek. Más világ ez, mint ami odakinn az irtáson ölelt. Tegnap végre visszatértem ide, ahonnan kiszakadtam. A kinti irtáson talál majd helyet a Ford-ültetvény hatalmas narancs meg másféle gyümölcsöse, amelyekhez a gyümölcsfa csemetéket Belémből ideirányítottuk. Abelardo most nincsen velem. Másfelé barátkozik a vadonnal. Vele, a mellőle nem távozó Milton. Lenn, a fazenda előtti folyamrészen, az éjszaka végén kötötték ki az ideérkezett jókora uszályt. Kirakodásra vár a tömérdek facsemete, banángumó."