Zsindely Ferenc: Dunárul fúj a szél

"A rókák lapulnak a nádban. Keskeny a nád, néhol semmi sem lenne kővel áthajítani. A tizenkét hajtó itt könnyen elfoghatja. Keskeny a nád, de hosszú. Völgynek ágyát tisztába húzta az éjszaka mára, ragyog rajta a gyüretlen lepedő. Süti a Nap. Mozdulatlan a nádas: rozsdasárga óriáskígyó sütkérezik a frissen vasalt lepedőn, hátának hamvas a taréja. Mellette kétoldalt apró gyűrődések a lepedőn, ráncok, pupocskák. Zsombékok. Azontúl sima a fehérség, azontúl rét van a hó alatt. Völgy fenekén keskenyen kígyózik a nádas. Karcsú teste azonban két helyütt csunyán kihasadik. Ott jól kell majd vigyázni. Ott könnyen visszaszökhetik a róka. Keskeny a nád, de sűrű. Benne öt lépésre járnak csak egymástól a hajtók, hanem látni olykor még egyre sem látnak. Ezért huzzák a láncot. Bár igazság szerint nem is húzzák, de tolják. Megfogja mindenik, halad, mellével nekifeszül, - a lánc aztán fésüli a nádat, minden egyes szálát megmozgatja, a tövében lapuló rókát talpraugrasztja. Nagy kérdés persze, hogy merre ugrik hát a koma, előre-é, vagy hátra? Erre azonban feleletet most még senki sem adhat, maga a róka sem. Mert ugyan kicsoda tudhatná azt megmondani, hogy első ijedtében majd mit is cselekszik? Az a fő, hogy ugorjék, az a fő, hogy megijedjen. Ijesztésére pedig legjobb a lánc. Meg-megcsördül, csikordul s az ércnek irgalmatlan hangját nem bírja nyugton elhallgatni a rókaféle. Nyest is és görény, menyét, - valamennyi véren élő szegénylegény így van vele. Inkább hanyatt-homlok veti magát ki a pusztaságra, bele inkább a veszedelem kellős közepébe, mintsem rejtekében ezt a szörnyű csengést, bongást elviselje. A róka szintén iszonyodik tőle, menekül előle."