Homoki Nagy István: Szárnyas vadászmesterek

"Késő nyári délutánon meg a szegedi Fehértó szikes partján rögtönzött emlékezetes jelenetet. Éppen a székicsérek filmezését készítettük elő, amikor a 15x60-as óriási távcső fénykörében, messzi nádas szélén, haragoszöld füvet súrolva, villámgyors köröket kaszálva, megjelent a kis fekete sólyom. Szédítő iramban cikázott, maga előtt űzött egy pacsirtanagyságú kis széki lilét. A széki lile hajtűkanyarokkal igyekezett menteni az életét, a kaba pedig gyors cseleket vetett egy-egy váratlan oldalozó mozdulattal. Keringtek, cikáztak, a széki lile felvágódott a magasba, aztán lebukott a fűbe, onnan ismét légi kígyózást kezdett, a halászcsérek riadoztak felettük, és némává fagytak a nádi-lakók. Vagy tíz percig folyt a hajsza, lélekzetállító halálos kergetődzés. A széki lile lassan a nádas felé csalta támadóját, aztán gyors karikával eltűntek előlem a kék-ködös vízpárák mögött. Egyik vadásztársunk többször idomította ezt a kis ragadozót, remekül megtanulta a "fennkörözést" (44.). Egyszerre két kabasólyom is vadászott vele, előfordult, hogy megtámadtak egy kifejlett fogolykakast, és együttes erővel lecibálták a földre. Megesik azonban e gombszemű kis "hölgyek kedvencei"-vel, hogy komoly vadászat alatt leállnak bogarászni, márpedig a lótetű és cserebogár igazán nem solymászteríték. Máskor pedig ez a kedves kis állat szóról-szóra eljátszotta az emberkéz ujjaira alakított gyermekrigmusokat melyek szerint: "Ez elment vadászni"... "ez megfogta"... "ez hazavitte..."ez a kicsi meg mindet megette..." Történt ugyanis, hogy a félig idomított kis kabát messzi útról vendégségbe vitték. Kivonultak korán reggel a vadászok a szederindás folyópartra, és vadra szoktatták a kis sólymot. Ment a dolog simán, körözött, repült, megzavart egy ijedt is kuvikot, szépen kézreszállott.