Fekete István: Barangolások

"Elindult már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája. Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények... de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem "úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac... És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe. Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé  válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől... Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya. Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszaki ájtatosság is, melyre felébred az asszony. És megszólal: - Hallja, hogy kelepel a gólya? - Nem, nem hallom... egyébként is alszom... - Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni... Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni. - A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus... - Mindegy. Most megbeszélhetjük... Sóhajtottam. Legyünk túl rajta. - Az nem megy olyan könnyen - mondtam. - Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos..."