Fekete István: Köd

"Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. Suhogott a szél messziről. Hozta az esőt. Először csak egy cseppet, aztán kettőt, aztán megszorította a nagy égi spongyákat, és azok elengedték a messziről hozott párákat. Az eső végigzáporozott mindenen. Megmosta a zsindelytetőket, a templomtornyot és az utakat, melyek andalogva kanyarognak ilyenkor a vetések zöldezüstben hajladozó országában. A rozs már kihányta fejét, kinyújtotta hosszú lábát. Ha  szél mozdul, hajladozva hullámzik, és hangtalanul törik meg a mezsgye gátján, melyet ekével vont oda két szelíd ökör valamelyik márciusi délután. Azóta nagyot fordult a világ sora, a kopasz mezőket benőtték a vetések, és a vad eltűnt, hiszen búvóhely lett az egész határ. Hajnalban és estefelé látunk ugyan gondterhes fogolypárokat átszaladni a dűlőutakon, és a lóheréből is kiáll egy-egy nyúl billegő füle, de az csak egy pillanat. Amikor ismét odanézünk, eltűntek már a foglyok. A nyúl is lehúzódott, és nem láthatja meg őket, csak aki "felülről" érdeklődik". Ilyen érdeklődő pedig mindig akad. Most is. Állok a rozstábla szélén, amely majdnem eltakar, és régen figyelem már, hogy a völgyben, az egyik nyárfán madár-e az, amit én annak nézek, vagy valami tavalyi levélcsomó. Ha madár - jó lenne "szóba állni" vele, mert vércsének nagy, ölyvnek meg kicsi, és olyan meredeken ül, ahogy tisztességes madár nem szokott. A levélcsomó egyszer csak elereszti magát, és héja lesz belőle amint szokásos lassú imbolygásával elindul a rozstábla szélén. Izgalmas öröm fog el. Ha ebben az irányban marad, itt kell előttem elrepülnie tizenöt lépésre. Akkor pedig..."