Elizabeth Gaskell: Észak és dél

A visszafelé úton Lennox kapitány elaludt, így Margaret kedvére kisírhatta magát, és nyugodtan végiggondolhatta ennek a végzetes évnek az eseményeit, amely annyi gyászt és szomorúságot hozott rá. Még fel sem fogta igazán az egyik veszteséget, máris követte azt a másik - de nem azért, hogy tompítsa a fájdalmat, amelyet az előző miatt érzett, hanem hogy újra feltépje a még alighogy begyógyult sebet. De amikor meghallotta a nagynénje és Edith gyöngéd hangát, amikor látta, mennyire örül a kis Sholto az érkezésének, amikor körülnézett a barátságos, világos szobában, és látta, hogy a ház bájosán sápadt úrnője mennyi szomorú együttérzéssel függeszti rá a szemét, Margaretnek sikerült kissé magához térnie a már-már babonás reménytelenség súlyos ká-bulatából, és kezdte elhinni, hogy még ő is találhat örömöt és boldogságot maga körül. Edith átadta neki a helyét a díványon, a kisfiúnak megmutatták, hogyan vigye oda nagyon óvatosan Margaret nénjének a teáscsészéjét: és mire fölment a szobájába, hogy átöltözzön, Margaret már meg tudta köszönni Istennek, hogy megkímélte öreg barátját egy hosszas vagy fájdalmas betegségtől.
De amikor eljött az éjszaka - amikor az egész házra ünnepélyes csönd borult -, Margaret még mindig ott ült az ablaknál, és nézte, milyen szép is a londoni ég ezen a nyári estén, ezen a késői órán: nézte a földi fények halvány rózsaszín visszfényét a puha fellegeken, melyek lassan, nyugodtan úsztak elő a meleg homályból, amely mozdulatlanul feküdt a horizonton, a fehér holdfény felé. Margaret most abban a szobában aludt, amelyik a gyerekszoba volt azokban az időkben,- amikor éppen kinőtt a gyerekkorból, azokban az időkben, amikor az érzések és a lelkiismeret először ébrednek a serdülő leányban teljes öntudatra. Emlékezett rá, miként ígérte meg magának annak idején egy ehhez hasonló éjszakán, hogy olyan bátor és nemes életet fog élni, mint azok a regényhősnők, akikről hallott és olvasott, folttalan és feddhetetlen eleteti akkor azt hitte, csak akarnia kell, és sikerülni fog. De most már tudta, hogy az igazi hősiességhez nem elegendő az akarat: imádságra is szükség van hozzá. Túlságosan bízott önmagában, és elbukott. Méltó büntetése hát a bűnének, hogy annak minden mentsége, az az erős kísértés, amelynek ki volt téve, mindörökre titokban marad éppen az előtt a személy előtt, akinek a szemében a legmélyebbre süllyedt miatta. Most végre szemtől szemben állt a bűnével. Most végre annak látta, ami valójában volt. "