Fekete István: Gyeplő nélkül

"A nap szinte minden órával közelebb jut a földhöz és minden hajnalon ragyogóbb melegséggel árasztja el a világot. Sietett a tavasz, sok dolga volt és minden reggel új milliárd csíra és rügyező élet kért még fényt, párát és meleget. Az utak sara már sehol se látszik, porban dobban a lovak lába, az útmenti árkok olvadásos, szennyes oldalait bársonypuha fű nőtte be, a rétek lágy tengerén nevet a pitypang sárga virága és szerényen mosolyog a százszorszép rózsás kis arca. Jajongva csapong a bíbic a rét felett, mintha mindig siránkozva, pedig mit tegyen szegény, ha ilyen a hangja, akár sír, akár örül, csak bii-bic - biii-bic. Egyhangú nóta, de neki elég. És ami a legfontosabb: a többi bíbic megérti. A gólyahír már kivirágzott a tocsogók körül, de a gólya még nem érkezett meg, ámbár mindennap várható. Egyszer majd csak feltűnnek apró fekete pontok az ég magasán, kiválik közülük egy-kettő és lassú körözéssel leereszkednek a rétre, vagy valamelyik kéményre, mintha tegnap mentek volna arra a tengernagy útra. Nem, a gólya nem nagyképű madár, csak a járása olyan. Ámbár ennek is megvan az értelme. Elsősorban azokkal a ménkű nagy lábakkal nem ugrálhat, mint a veréb, másodszor a méltóságteljes lépegetés közben jobban észrevenni szöcskét, békát és egyéb aprólékot. A fák nem zöldek még, de már zöldülnek, a rügyek burka gyantásan csillog s a kéreg szinte átmelegszik a megindult nedvektől. Csak a kastély nagy, szürketörzsű platánjai nem tartanak a vidámkodó paraszti fákkal - ráérnek még - és a tiszafák örökzöld palástja mozdulatlan, mintha még nem tudták volna eldönteni: parkban vagy temetőben vannak-e egyáltalán. A tiszafák évezredekben gondolkodnak, így lassú kicsit eszük járása. Bent, a kisszobában megbeszélés van. A szoba hideg, így mindenki kabátban ül. Az öregúr bundában, a fiatalúr bolyhos lódenkabátban, az ispán bekecsben. A tavaszi munkásszerződtetésekről van szó."