Fekete István: Karácsony éjjel

"Csendes, téli reggel volt, amikor elgondolkozva és meglepő szelídséggel ballagtam a posta felé nagyanyám levelével. - Vigyázz rá, kisfiam - figyelmeztetett nagyanyám -, egyenest a postára menj, és ne a ládába dobd, hanem magának a postamester bácsinak add a kezébe! - Igen, nagymama - mondtam, bár ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy: miért mondom én, hogy nagymama, és miért nem mondom, ahogy a faluban minden gyerek mondta: öreganyám... És a falu is mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a karácsonyest várakozásában, s nekem eszembe se jutott megrúgni a kis kapukat, hogy az illetékes ebet éktelen ugatásra ingereljem. Szerencsére baráti köröm tagjai is otthon tartózkodtak, így mentve voltam minden csábítástól, hogy menjünk a malomgát jegére csúszkálni, vagy nézzük meg, Bodóéknál mekkora görényt fogott a csapda - mert ebben az esetben a levél ráért volna... Közben - észre sem vettem - köd ereszkedett a szérükre s az utca vályújában, és mire a faluvégre értem, a postához, a köd már megvastagodott, s úgy látszott, mintha a csomai úton jönne a nyárfák között, amelyek kissé és némán északra hajoltak. Ezek után a levelet átadtam a postamester bácsinak, aki zsidó volt és Weisz Sándornak hívták, de ezzel nem törödött senki, sőt bizonyos előkelőséget  kölcsönzött viselőjének. Ilyen előkelőség volt a faluban még Strancinger bácsi, aki tejcsarnokos volt és német, azaz sváb, és Skandera bácsi is, akire az öregek azt mondták, hogy "törökhagyás", és mint szövőmester működött a faluban. Weisz bácsi a postamesterség mellett még gazdálkodott is, és apám volt a tanácsadója. Mire tehát az összes, gazdaságunkban előforduló állattenyésztési kérdésére válaszoltam, már nem lehetett kilátni az ablakon, olyan vastagon folyt be a köd a faluvégen."