Fekete István: Örökség

"Szeptember végi hangulat kísér utamon. A völgyekben még ott bujkál a vénasszonyok nyara, de itt fent már zörögve hordja a szél a falevelet. A túlsó  domboldalon hordó kong: szüretre készülnek. Nemsokára megcsordulnak a fürtök, a pincék vidám füstöket áldoznak, s az öreg diófákról álmos éjszakákon koppanva hull alá a dió... A pincegádorok megint egy évre elteszik a nótát, azután csak a csend szövögeti láthatatlan hálóját a homályban. Künn a venyigesorokat majd befújja a hó. Egy-egy szarka cserreg a karókon himbálózva, a pincék meg behunyják apró szemeiket, hogy a lakodalmak mámorát őrző öblükben álmodhasson a múlt, kísérthessenek az elszállt melódiák, és érhessen új nóta új nászra a százéves dongák között.. Aztán elnyel az erdő. Itt is csendes, pókhálós álomra készülő világ. Megállok az egyik nyiladékon. Messze, messze ellátni. Előttem borong Somlyó vára a távolság és pár száz esztendő ködében, jobbra a veszprémi hegyek vonala elnyúlva és elveszve a messzeségben. Mily messze és mégis milyen közel! Boldog vagyok és végtelenül gazdag. Mert az enyém itt most minden. Enyém a zörgő avar, a horizontok messze kékje, az öreg fenyők suhogása. Enyém a csend és a csókák rikkantása párás magasságokban. Lassan járom a cserkészutakat. Gyantaszagú alagútban. Zsong a fenyves, mintha évezredes orgonák búgnának az álmos völgyekben. Ahol kilátok az égre, fürge felhők úsznak az égen, és a túlsó oldal ezernyi avarszínű, kavargó levele közül szomorú öreg arcával mintha idemosolyogna az ősz... Aztán látok valamit, ami más utat szab őszi hangulatba süllyedő gondolataimnak. Egy kiásott darázsfészek. Persze Csalavér barátom serénykedett itt is... Úgy látom azonban, az "üzlet" nem volt sima lefolyású. A kiásott fészek egész környéke tele van hatalmas ugrásainak, elcsúszásainak nyomával. Eshetett itt egy-két "csípős megjegyzés". "