K. Rhédey Zoltán: Verébtől a szarvasbikáig - 1943.

"Isten tudja, hogy vagyok a ragadozó madarakkal, legfőként pedig a sólymokkal. Azt mondanám, ha hinnék a lélekvándorlásban, hogy előző életemben bizonyára sólyom voltam és onnan van ez a nagy vonzalom. Mert hej, nagy gyengém a sólyomféle! Sokat veszkődtem, mászkáltam, míg egy-egy vándorsólymot vagy galambász-héját el tudtam csípni a fácánosban. Meglőve mindig az volt az érzésem, hogy valami szárnyasoroszlántól mentettem meg a környéket. Nem is hiszem, hogy messze járnék az igazságtól! Egy-egy - fácánosba szokott - sólyom, vagy héja éppen úgy tizedeli az állatállományt, mint az afrikai vadon százféle antilopját az oroszlán. Pedzése csak ritkán téveszt célt és van valami királyi abban, ahogyan a tarkavarjúnak, szarkaféléknek otthagyja félig elköltött zsákmányát. Mintha csak azt mondaná: nesztek nyavalyások lakjatok jól! Én az egésszel nem sokat törődöm, hiszen akkor fogok magamnak, amikor jólesik! A vándorsólyomnak különösen a tarkavarjú az élősdije. Mulatságos nézni azt a határtalan szemtelenséget, ahogy egy-egy szürkevarjú piszkálgatja a zsákmányán ülő vándorsólymot. Közvetlenül a sólyom mellé leszállva fontoskodó krákogással odalépeget a zsákmányhoz és egész egyszerűen húzni kezdi azt a sólyom alól. Sőt! Egyszer azt is láttam, amint az őt észrevenni nem hajlandó sólyomnak még a farkát is meghúzta! Az igaz, hogy csak óvatosan. A sólyom nem sokat törődik vele, illetőleg úgylátszik "nem akarja bepiszkítani magát egy ilyen szédelgő lovaggal", hanem előbb-utóbb megúnja a szemtelenkedést és zsákmányát otthagyva továbbrepül. Egyszer a következőnek voltam a szemtanuja: Gödörből libáztam és a víz mellett úgy volt megásva leshelyem, hogy a vízbe mélyen benyúló, nyelvszerű szárazföld derekán ülhettem. Húzásközben egy alacsonyan vadászgató barna rétihéja libeg elém, amely lövésemre a nyelv vízfelöli végébe vágódott le. Szárnyazva volt s mivel látta, hogy a nyelvről való kijárást én foglaltam el, odabicegett az egyik zsombik mellé és ott mozdulatlanul elfeküdt."