Leonid Szolovjov: A csendháborító

"FÜLLEBT, csendes délutáni óra volt. Minden izzott és lusta forróságban pihegett: az út pora, a kövek, az agyagkerítések és a falak. Naszreddin Hodzsa arcára rászáradt a verejték, még mielőtt letörölte volna.
Az ismerős utcákra, teaházakra és minaretekre megindultán gondolt vissza. Tíz év alatt semmi sem változott Bokharában, a vízmosásoknál ugyanúgy bóbiskoltak a rühös kutyák és egy karcsú asz-szony, meghajolva és festett körmű, napbarnította kezével fátylát fogva, a sötét vízbe merítette karcsú, kongó kancsóját. S ugyanúgy be volt csukva és süketen hallgatott a híres Mir-Arab medressz kapuja, ahol a tudós ulémák és mudarisszek, akik már rég elfelejtették a tavaszi levelek színét, a nap illatát a a víz mormolását, komor lángban égő szemekkel, celláik súlyos boltozata alatt vaskos könyveket írnak Allah dicsőségére és azt igyekeznek bebizonyítani, hogy mindenkit, aki nem tiszteli az iszlámot, heted-íziglen ki kell irtani. Amikor a borzalmas hely melett ügetett tova, Naszreddin Hodzsa megnarkan tyúzta öszvérét.
Be mégis, hol lehetne megebédelni? Naszreddin Hoxlzsa tegnap óta már harmadszor húzta szorosabbra övét.
- Ki kellene találni valamit — mondta. -Álljunk meg, hűséges öszvérem és gondolkozzunk. Épp itt egy teaház !
Kivette a zablát öszvére szájából, hogy az elszórt lóherét felszedhesse, maga pedig összefogta köpenye két végét és ledűlt az árok mellé, ahol bugyborékolva s a forgóknál habzón, folyt az agyagtól sűrű víz. „Hová, honnan és mi célból folyik ez a víz — nem tudja s nem is gondol rá, — elmélkedett csüggedten Naszreddin Hodzsa. Magam sem ismerem sem utam, sem a pihenést, sem otthonom. Minek is jöttem Bokharába ? Hová megyek holnap 1 "És mégis hol lehetne egy fél tanjgát szerezni ebédre. Csak nem maradok megint éhesen ? Átkozott adószedő, teljesen kifosztott s arcátlanul még ő beszélt rablókról l"