Molnár Gábor: A Bakonytól Amazóniáig

"Gyönyörű legalább nyolcvankilós pirarucu óriáshalat szigonyoztam az elmúlt nap reggelén, aminek a tüzesen sugárzó napra kitett, éjszakára a kunyhóeresz alá hordott széles, csontokról lefejtett hússzeletei odakinn az eresz alatt szikkadnak. Svájc, Courtfaivre, paren és maren, nos és Feld Jenő, vele Rezső: micsoda óriási idő, történéstávolság az itteni legnagyobb halak egyike, a pirarucu szigonyozásáig. Idő! - csap belém, gondolataimba valami emberfeletti, valami felmérhetetlen. Mit jelent az idő kőnek, fának, elejtett, netán elevenen elfogott erdei vadállatnak? Semmit. Én, aki erre gondolok, az idő ember alkotta fogalmát ugyancsak ismerem. Élek az ember mérte időben - ezt tudom -, vele mindazt, amit végigéltem, a karbidfényben az eddig történtekről végigolvastam. Minden akárminő, kurta esemény száguldás felfoghatatlan tovaosonó időmben. Mit hoz, teremt elém elkövetkező jövendőm? Efelől némi derű támad bennem, viszont cseppet sem derűs a karbidlámpa lángjába repülő rover perzselődését nézni. Vajon mi az én jövendőm? Hozhatja az elmúlást vízi, erdei vad, vagy akár egyetlen kullancs fertőző belém akaszkodása. A kullancs csakúgy odateheti éltem végére a latin FUIT, VOLT jelzőt, mint akármilyen mérges kígyó, mérges pók marása. Minden feketesége ellenére kedvelem ezt az élet valamennyi történését lezáró FUIT kifejezést, amely egyszeribe visszavisz az én kedves budapesti Városligetembe, a Közlekedési Múzeum közelében levő, a múlt század elején odatemetett névtelen sírjához, akinek sírköve hátoldalára egyetlen szót véstek: FUIT! Minek gondolok erre a Tapajos menti éjszakába? Alighanem nosztalgia ez a tovatűnő, a kérlelhetetlen időtől egyre inkább elfedett események visszaidézésére."