Albert Camus: Regények és elbeszélések

"A papneveldében minduntalan beszélni akartak a fejemmel, hogy elvegyék a kedvemet, hogy várni kell, hogy azon a vidéken nem folyik hittérítés, éretlen is vagyok hozzá, különös gonddal kell fölkészülnöm, tudnom kell, ki vagyok, meg még próbát is kell tennem, s aztán majd meglátjuk! De mindig csak várni, azt már nem, a különleges fölkészülés meg a próbatét, hát, ha kell, az még hagyján, az úgyis Algírban van, azzal is közelebb jutok, de a többire csak ráztam azt a kemény fejemet, és csak hajtogattam a magamét, hogy elmegyek a legbarbárabbakhoz, élem az életüket, és köztük, sőt, a fétis házában a magam példáján mutatom meg, hogy az én Uram igazsága a legerősebb. Persze, majd bántalmaznak, de én nem félek a bántalmazástól, kell is a bizonyságtételhez, és a bántalmazás elviselésével majd lenyűgözöm a vadakat, mint a napfény hatalma. Hatalom, igen, ez a szó volt szüntelenül a nyelvemen, korlátlan hatalomról álmodoztam, amely földre kényszeríti a térdeket, amely megadásra készteti és végül megtéríti az ellenfelet, és minél elvakultabb, kegyetlenebb, magabiztosabb, és minél konokabbul ragaszkodik a meggyőződéséhez az ellenfél, hitvallása annál inkább tanúságot tesz hódoltatójának királyi fönségéről. Derék, meg-meg-tévedő emberek megtérítése, ez volt a mi papjaink silány eszménye, megvetettem őket, hogy oly nagy a hatalmuk, de oly csekély a bátorságuk, őbennük nem volt hit, de énbennem igen, azt akartam, hogy még a hóhérok is befogadjanak, hogy térdre kényszerítsem őket, és elmondassam velük: „Uram, íme a te diadalmad", szóval csakis az ige hatalmával akartam uralkodni a gonoszok seregén. Ó, biztosan tudtam, hogy ezt jól elgondoltam, különben sose vagyok nagyon magabiztos, de ha valamit egyszer a fejembe veszek, le nem teszek róla, ez az én erőm, igen, az én erőm, pedig rajtam mindenki szánakozott!
A nap még magasabbra hágott, a homlokom égni kezd. Körülöttem tompán ropognak a kövek, csak a (Miska csöve hűvös, hűvös, mint a rétek, mint hajdan az esti eső, amikor csendesen főtt a leves, s ők vártak rám, apám és anyám, akik néha rám mosolyogtak, talán szerettem is őket. De annak már vége, hőfátyol szállong fölfelé az ösvényről, gyere csak, hittérítő, várlak, most már tudom, hogy kell válaszolni az üzenetre, új mestereimtől megtanultam a leckét, és tudom, hogy igazuk van, le kell számolni a szeretettel. Amikor megszöktem Algírban a papneveldéből, másmilyennek képzeltem ezeket a barbárokat, csak az volt biztos a képzeletemben, hogy gonoszok. Elloptam a házgondnokság kasszáját, levetettem a csuhát, átkeltem az Atlaszon, a fennsíkokon és a sivatagon, a transzszaharai járat sofőrje gúnyolódott rajtam; „Ne menj te oda!", már ez is, mi ütött ezekbe, aztán a homokhullámok száz meg száz kilométeren át, amint borzasán előnyomulnak meg visszahúzódnak, ahogy a szél hajtja őket, majd megint a hegység, csupa fekete szirt, csupa metsző él, akár a vas, utána vezető kellett, hogy átkeljek a barna kavics forróságtól bömbölő, ezer tüzesen fölszikrázó tükörtől perzselő, végtelen tengerén, idáig, a feketék földje és a fehér tartomány határáig, ahol a só városa emelkedik."