Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél

"Ilyennek képzelte ő az igazi férfit, szertelennek, szenvedélyesnek, játékosnak, önmagában bízónak, minden kockázatot vállalónak. Laci volt mindene, Laci volt a boldogsága, Laciért élt egyedül, még a színház sem számított, ha Laciról volt szó, pedig ő is szerelemmel csüngött a színházon. Kemény, erőszakos asszony volt, harapófogó-arcú,* nem volt benne semmi lágyság senki iránt soha, s ez a legkeményebb asszony valósággal felolvadt, átszellemült, megvakult anyai szeretetében, teljesen elvesztette szigorát és eszét, ha imádott fiára tekintett, akit különbnek tartott mindenkinél. Mindent megbocsátott neki. Kártyázik? hát kártyázik, magyar ember szokása; szerelmi botrányai vannak? hát kinek nincsenek, ha igazán férfi; adósságai vannak? ki kell őket fizetni, művészember nem tartja pórázon a garasait; hogy iszik is néha? hát hogy a fenébe ne innék, a bor a fiatalság korbácsa, ez hajtja a vért. Mondhatott neki bárki bármit Laciról, ő megvédelmezte, mindig meggyőződéssel, elragadtatottan. Vak volt, tökéletesen vak. Nem volt ez már szeretet, eksztázisba fűlő imádat volt inkább, dédelgető, gyönyörködő, mindent megbocsátó és megértő gyöngédség — minden felgyülemlett szeretetét, amit egy életen át megtagadott minden más embertől, odaajándékozta Laci fiának, fenntartás nélkül, mértéktelenül, boldogan.
Persze Beöthy Laci is imádta az anyját, büszke volt rá ő is, az egyetlen ember volt a világon, akinek engedelmeskedett mindig. Egyedül csak tőle fogadott el tanácsot. De ezek a tanácsok a kedvére valók voltak: harcolni, küzdeni, kíméletlenül, ha kell; győzni, mindig győzni. És nem respektálni senkit. De mégis volt valaki, akit, bár nem szeretett, respektált Laci: a nagybátyját, Rákosi Jenőt, talán csak azért, mert ugyanaz a kemény
* Csathó Kálmán remek jellemzése. Lásd: Cscthó Kálmán: Ilyeneknek láttam őket.
fajta, amilyen az anyja, meg ő. Félt is tőle kicsit, ő, aki még nem félt soha senkitől, félt a mozdulatlan, jéghideg szemétől,* amely számonkért és parancsolt. Csak előtte röstelte és takargatta könnyelműségeit, pedig ez a mindenkivel oly szigorú ember éppen csak vele szemben volt- elnéző és megbocsátó. Csak a tehetségét látta, az ötletességét, a villámgyorsaságát, a sziporkázó, fürge eszét — igazi Rákosi, mondta magában megelégedett büszkeséggel —, a hibáit elnézte, majd kiheveri a köny-nyelműségeit, ha'már kitombolta magát és benőtt a fejelágya. A munkája a fontos: a munMja pedig jó volt, több, mint biztató."