dr. Hunyadi Attila: Horgászbottal vízről vízre

"Etetnem nem kellett, hiszen horgásztársam megszórta kukoricával alaposan. Csontkukaccal, illetve kenyérrózsával egyre jobb dévéreket fogtam. Nagy lehetett a mélyben a „laponyagok" érdeklődése, mert a pontyozóra is jól kaptak. Igaz, a nagyobbja — akadtak kilón felüliek is. Pontynak viszont nyoma se. Elő a gilisztásszütyővel. Kukacra csak a törpék, meg jókora gusztustalan rákok. Kellettek a fenének. Aznapra a horgászatból beteltem. Kis mopedommal foglalatoskodtam, volt vele dolog elég.
Másnap reggel tudtam csak meg, hogy mit hagytam ki az este: a süllőket, fogta boldog-boldogtalan. Igaz, inkább az apraját, de süllőket. A derék tüskéshátúak már akkoriban kezdtek izgatni, pedig hol voltam még fogásuk tudományától. Amikor aztán a hírek hallatára izgatottan átszereltem süllőre, enyhén szólva gúnyos hahota fogadott: — süllőre fényes nappal? — hová gondolsz öcskös! Akadt azért egy-kettő, a méreten aluliakból, de a jobbja...? Persze, mentünk volna ki este, de olyan vihar kerekedett, hogy bújt mindenki, hová tudott.
Nem részletezem tovább. Csodálatosan szép és örök életre szóló élményekkel lettem gazdagabb kedves, barátságos vendéglátóim társaságában. Rengeteget tanultam tőlük, temérdek halat zsákmányoltam. Akadt közöttük jó négykilós nyurgaponty, számos kiló körüli süllő, néhány bálin, s négy növendék harcsa, olyan 3—6 kg közöttiek, és a jelentős átlagsúlyú dévérek hada, no meg a „rekordsügérem". Egyedül azt fájlaltam, hogy csukát nem sikerült fognom. Ez csak Lajos bátyámnak adatott meg. Főzött is belőlük olyan ízes pörköllet, hogy még most is nyalom a szám szélét, ha rágondolok.
Aztán elérkezett a búcsúzkodás fájdalmas pillanata. Mennem kellett. Megkedveltük egymást, és ez tényleg kölcsönös volt. Valamennyien reménykedtünk a viszontlátásban. Verőfényes vasárnap reggel vágtam neki a hazafelé útnak, amely még jó darabon a folyó közelében vezetett. Eközben szemtanúja voltam egy horgászversenynek, amelyet a Békéscsabai Építők HE tagjai vívlak egymás között, s micsoda fogásokkal dicsekedhettek! A 3—4 kilós pontyokkal labdába se lehetett rúgni.
Aztán, kissé arrébb megint kénytelen voltam leperdülni a tergenyés szamárként felmálházott kismotorról, mert egy verejtékező horgásznak igencsak kifejezően hajlott a botja! Egy kapitális nyurgaponty fárasztásának lehettem a tanúja. Ilyet még életemben nem láttam: hatalmas bronzos-sárgás testén játszott a tündöklő napsugár. Csak bámultam... Ügyes szákolás és már a selymes fűben hempergett a jó tizenötös formátumú sudaras. Hej, hol vannak már vizeinkből ezek az „őslények", amik úgy megzebegtetik az ember zsinórját, s felspannolják idegeit...! Látszott, hogy „ki van akadva" a koma, mert annyira Önfeledten ölelgette, csókolgatta fűben ugráló zsákmányát, mintha ott se lettem volna. Azokban a jeles pillanatokban nyilván megszűnt számára minden más evilági történés. Hát szóval, így elszakadni egy víztől, mit mondjak, szívfájdító."