E. L. Doctorow: Billy Bathgate, a gengszterinas

"Szóval elmegyek a találkozóra és nem mondom meg, hogy kicsoda, de ott van ő is, és azt mondja nekem azon az elvágott torkú hangján, mire van szüksége, és én azt mondom, szerezzen négy rendőrjelvényt, ez minden. És erre fölszalad a szemöldöke, de nem mond semmit és a következő nap a jelvények már ott vannak a kezemben, és én fogom az embereimet és elviszem őket a ruhakereskedésbe és mindannyian detektívnek öltözünk, esőkabát, keménykalap, és besétálunk, egyenesen az irodájába, és fölmutatjuk a jelvényünket rendőrség letartóztatom magukat, és a falhoz állítjuk őket és én kinyitom az ajtót a fickó az íróasztalánál ül fölemelkedik a karosszékéből nagyon lassan kapcsol hetven hetvenöt éves nem mozog már túl jól odaállok nekitámaszkodom az asztal elülső széléhez és egyenesen a szeme közé irányzóm a lövést. De most jön a mulatságos rész, az épület tele van márványcsarnokokkal és a lövés úgy hangzik benne mint a senki földjén ahogy keresztüldübörög a nyitott ajtókon és végig a folyosókon és a lépcsőházakon és a liftaknákon a lövés amit az egész világ hallhatott és most mindenki kereket old, az én embereim, a falhoz állított nehézfiúk, mindenki fut, ahogy bír és elkapja a liftet vagy hármasával veszi a lépcsőket lefelé. És mire kijutok erről a helyről, zsebemben a meglehetősen rázós fegyverrel, ajtók nyílnak meg és lentről hallom a pánikba esettek hangjait, tudod, amikor az emberek tudják, hogy valami rettenetes dolog történt és kiáltozni kezdenek, és én is elvesztem a fejemet és lefelé szaladok a lépcsőn, aztán fölfelé, és eltévedek ebben a nyavalyás épületben tekergek a folyosókon kijáratokat keresve takarítófülkékbe sétálok be, nem is értem, eltévedek, és mégis, mégis, amikor végre leérek, nem az utcán vagyok, hanem a Központi pályaudvaron, és este öt hat óra van és a hely igazán olyan, mint egy hatalmas központi pályaudvar, emberek minden irányból el akarják érni a vonatokat, ácsorognak, várják, hogy kinyissák a peronkapukat, a hangosbeszélők zajos motyogással harsognak, és az öt harminckettesre várakozó tömeghez csapódom és a revolvert belecsúsztatom valami faszi kabátzsebébe, esküszöm, hogy ezt csináltam, a felöltője zsebébe, bal kezében tartja az aktatáskáját és jobbjában a World-Telegram olvasásra kihajtogatott példányát és abban a pillanatban amint a peronkapu kinyílik és mindenki nyomulni kezd, becsusszan olyan finoman hogy észre sem veszi és én eloldalgok, amint ő átjutott a kapun és sietve előrébb megy a vonat mellett, a helyét keresi, hát nem látod, szia, édesem, hazaértem, te jó Isten Alfréd mi ez itt a zsebedben Jézusmária, hisz ez egy revolver!
És most kacag, a nevetés könnyeket csal a szemébe, egy értékes pillanat az emlékezés paradicsomában, és miközben vele nevetek, arra gondolok, milyen sebesen tud mozgatni bennünket az agyunk, hogy a történet a teret áthidaló fényív. Azt tudom, hogy engem bizony lehozott arról a hajóról, amely ide-oda dobált a tömény olajszagú levegőben, ott voltam a Központi pályaudvaron és saját kezűleg csúsztattam a fegyvert Alfréd felöltőjének zsebébe és ugyanakkor az elegáns Embassy Klub keményített fehér abroszán matatok a gyufásdobozzal, és a sovány énekesnő a „Pá, kis rigó"-t énekli és odakinn Manhattanben a járda mellett várakozó limuzinok áttetsző kipufogógáz felhőket eregetnek a téli éjszakába."