Elizabeth Gilbert: Hűség

"Néha még a volt férjem új feleségéről is, akit nem is ismerek, és akinek még a fényképét sem láttam, mégis feltűnik időnként az álmaimban, és olyankor beszélgetünk is (tulajdonképpen csúcstalálkozókat tartunk). És cseppet sem lennék meglepve, ha ebben a világban valahol a volt férjem második felesége időnként álmodna rólam, és a tudatalattijában próbálná megfejteni a kötődésünk különös vetületeit és ráncait.
Ann barátnőm, aki húsz éve vált el, és boldog második házasságban él egy csodálatos, idősebb férfival, biztosít, hogy idővel ez is elmúlik. Esküszik, hogy a kísértetek elhalványulnak, és eljön az idő, amikor nem gondolok többé a volt férjemre. Hát... nem is tudom. Nehezen tudom elképzelni. Azt még csak igen, hogy ritkábban tűnik fel, de azt már nem, hogy teljesen eltűnik, főként, mivel az első házasságom kapkodva ért véget, és sok kérdés függőben maradt. A volt férjemmel egyetlenegyszer sem értettünk egyet abban, mi ment tönkre a házasságunkban. Döbbenetes volt az egyhangú vélemény teljes hiánya. A szöges ellentétet alkotó világnézetek bizonyára szintén azt jelzik, hogy eleve nem lett volna szabad összeházasodnunk; a házasságunk halálának mi voltunk csak a szemtanúi, és mindketten merőben más vallomást tettünk arról, hogy mi történt.
Innen talán a kísértés homályos érzése. A volt férjemmel ma már külön élünk, mégis avatarként, Visnu isten földi megtestesítőjeként felkeresi az álmaimat, ezernyi különféle szempontból kutatja, vitatja, és újból fontolóra veszi befejezetlen ügyünk örök listáját. Visszás. Hátborzongató. Kísérteties, és ezért nem akartam egy harsány, nagyszabású szertartással vagy ünnepséggel ingerelni a kísértetét."