Fekete István: 21 nap - 1965.

"Végül is egy kevésbé szőrös és fiatalabbnak látszó ember — aki úgyis elöl állt a kötélhúzók között - ereszkedni kezdett a vastag kötélen, s elérve a nagy fa ágas-bogas koronáját, vidáman rikoltozni kezdett. Ekkor egyszerre akart menni mind, s a nagy igyekezetben egyet a vízbe löktek, s ez azonnal elmerült, mert - úgy látszott - nem tud úszni. Nagy nehezen azonban mégis felkapálódzott a víz felszínére, és elkapta az indát, s felhúzta magát a fára; de ez most nagyon csendesen viselkedett.
A kis csoportban is csend lett.
Aztán egy megint nekiindult, és a kötélen ez már szépen elérte a természetes tutajt. Most már felszabadultak, rövid, ujjongó felkiáltások röpködtek a víz felett, ami aztán szörnyű üvöltésben tört ki, mert valami hasítani kezdte a vizet, egy rémséges fej bukkant fel a harmadik ember mellett, s azután csak a hullámok véres burjánzása mutatta, hogy ott most mi történik.
Hú megborzongott álmában, és ettől majdnem felébredt.
Hiszen ismerte ő a halakat — a pisztrángot például nagyon szerette, ami előkelő ízlésre vall -, de ilyen szörnyűséget még nem látott, s álmában csak a kíváncsiság tartotta meg.
Mert ez a hal háromszor olyan hosszú volt, mint a barlang szélessége, kis, fekete szeme maga volt a pusztítás gonoszsága, s rettenetes szájában a rettenetes fogak egész galériája.
A négy-öt ember dermedt rémületben állt a párkányon, s a kettő a fán ijedten tornázta feljebb magát az ágakon, mert a rém ott kóválygott újra körülöttük, és megpróbálta elérni őket.
A négy ember közül az egyik, egy óriás ekkor elüvöltötte magát, rettentő ordítással fenyegette  meg a félelmetes hüllőt, aki most szinte kedélyesen úszott el a barlang szája alatt. Az óriás ekkor hátraugrott, felkapott egy mázsás szikladarabot, és amint a cápa újra elparádézott alattuk, egész ősi állati erejével fejére vágta a követ."