Fekete István: 21 nap

AZTÁN HALKULT a víz; mozdulatlanná dermedtek a jegenyék; a Nyár is és a Bodza is, végül hűvösre dermedt e csend, csak egy kis bagoly szállt a rét felett, ám sűrű szárnyverdesését hallani ennek sem lehetett. A gémfa csúcsára szállt egy pillanatra, mozdulatlanná merevedett, de szeme megvillant.
- Vége! - kiáltotta meg az emlékek élő éjszakájának. - Kuu-vikk! Vége!
Aztán eltűnt. Megreszketett az éjszaka, és álom lett minden, mert minden álom lesz egyszer, és minden álom valóság, mert a tér és az idő egy, amelynek visszafordulnak néha végtelen apró és végtelen nagy hullámai.
-Vége! - suttogott álmosan a szél is, mintha most érkezett volna - pedig a Nyár koronájában aludt eddig - Szent Mihály éjszakájának vége. Ilyenkor, öreg Nyár, úgy érzem, csak álom volt minden, de hát mit tudnak a nappalok az éjszakáról?
-,Semmit! - sóhajtott a Nyár.
- Semmit! - suttogott a Bodza.
- Semmit! - hunyorogtak a csillagok, mert mintha dér derengett volna a mezőkön, s a sápadt, fogyó holdat habos, lágy selyembe takarták a bárányfelhők.
A falu felől ekkor egy varjú érkezett. Megült a gémfa hegyén, körülnézett, aztán meghajolt, mint mindig, ha nagyot akart kiáltani, mintha valami kinyilatkoztatást várt volna tőle a didergő világ...
- Kari - mondta a varjú. - Határozottan kár, hogy ilyenkor még nincs fent a nap - és körülnézett a derengésben."