Fekete István: Egy szem kukorica - 1.kiadás!

"Az est megállt egy kicsit a faluvégen és visszanézett a mezőkre, hol sötét volt már minden, csupán a patak sudara látszott. A patakkal nem bírt sem az est, sem az éjszaka, mert a hajnalokat kötötte össze és a fénnyel tartott rokonságot. Így azutána a sötétség nem is vesződött a patakkal, hanem ráborult a falura. Egy-egy szekér zörgött még valahol, a boltajtó jelzőcsengője megpendült néha, a kutak vályujában megloccsant a víz, de a kertek alatt már az álom settenkedett és a szérükben már a kazlaknak dőlt a csend. És ekkor megszólalt a harang. Egyet-kettőt kondult az elején, de azután tisztán imádkozni kezdett azok helyett is, akik netán elfelejtették volna. A torony alatt az öreg Banai harangozott és maga se tudta miért, ezen az estén hosszú volt a harangszó. Banai nézte azt a másik kötelet, melyet majd a végén kell megrántani és halogatta hozzányúlni, mert azt a harangot lélekharangnak hívták.  Ez jajdúl meg, ha tétova lelkek szállnak el a faluból, de az öreg harangozó még mindig a másikat húzta, pedig ekkor már a legjámborabb öregasszonyok is kifogytak az "Úrangyalából". A végén azonban mégis csak hozzá kellett nyúlni, de a kis harang alig kezdett bele esti mondókájába, az öregember már végét is szakította. -Elég volt, Uram bocsá-és bezárta a templom ajtót. Künn világosabb volt és Banai megtörölte homlokát. Nem mintha melege lett volna, de aggódás futkosott gondolataiban és ezektől jó lett volna szabadulni. Az úton egy-egy ember ballagott hazafelé. Néha megvillant egy-egy kasza és a mezőkről a szálló harmat hátán betódult a faluba a tarlók meleg illata. Banai eltette nagy, kockás zsebkendőjét és már indulni készült, amikor odaköszönt valaki, azután megkérdezte -Hát az onokád, Gáspár? -Köszönöm kérdésed, István, csak van... Azután újra egyedül maradt. -Bizony a lányka rosszul van-bólongatott hazafelé menet és aggódva nézett az ablakra, melyen mintha a láz vörössége terpeszkedett volna."