Fekete István: Hajnal Badányban - 1. kiadás!

A holló korrogott kettőt, aztán hozzáfogott a vacsora­-maradékhoz. Mátyás ekkor már újra arra gondolt, hogy az egész malomban, talán az egész erdőben egyedül van. Vajon vannak-e csakugyan boszorkányok? Vannak-e vízilányok, tündérek és rosszlelkek, akik megrontják a magányos embert és vérét veszik? Nézte a szállongó pipafüstöt és úgy gondolta, hogy mindezek lehetnek ugyan, de ö azért nem fél. Nem, igazán nem. A puska a sarokba volt támasztva és Mátyás nagy bizalommal nézett rá. Aludjunk, Miska. A holló gyorsan összekapkodott még, amit lehetett, aztán odaült Mátyás ágya végére. Ott alszol? Hát én nem bánom - és elfújta a mécset. Künn feltámadt a szél, de a szobában szétterült a csend és a meleg. A tűzhely parazsa alig hunyorgott már és Mátyás reggel arra, se emlékezett, hogy pipáját hova tette, olyan hirtelen aludt el. Reggelre megint megenyhült az idő; földigért a köd és ritka pelyhekben szállingózott a hó. Őrölni valót nem hoztak és Mátyás úgy érezte, a távoli falu még messzebb van, mint eddig. Ki parancsol őneki? A puskára nézett. Ilyenkor alacsonyan   repülnek a vadlibák és ködben nem hallatszik messzire a lövés. Kinézett az ajtón, aztán megtöltötte a puskát és kiállt a hídra. A libák azonban nem jöttek. Mátyás elunta a várakozás, de a puskát   mindenképpen   ki akarta próbálni. Kitett egy öreg lapátot az árokpartra, aztán gondos célzás után elhúzta a ravaszt. A puska nem is rúgott nagyon és a lapát cigánykereket hányt a hóban. Nem volt   messze s az   öreg   serét   szilánkokra vágta. Mátyás   büszkén   nézte puskaporos   ujját és   mosolygott magában. Jöhet a boszorkány. Estefelé sűrűn nézte az utat, hogy jönnek-e már az utasok. De Tallósék egyre késtek. Tüzet rakott a konyháiban, a szobában is. Hallgatódzott, hogy hallja-e a szánkó csengését és a pipára gondolt, amit Tallós uramhoz. Vajon tajték lesz? Amikor a csengők   megszólaltak, már sötét volt. Lassan jöhettek nagyon, mert a csengők ritkán csendültek.