Fekete István: Magasles

"Aztán egyszerre kiértek a vágásba. Itt a vágás szélén torpant meg a fűrész. Hátuk mögött erős, zárt falként állt az öregerdő, előttük a két-három éves vágás sűrű lombú csodája. Virágos, üde, zöld. Ez már nem az öreg bükkök zárkózott társadalma volt, hanem a fiatalság napsugaras, széljárta játszótere, ahol azonban a játék életre-halálra ment, és bizony győzne a sokféle gyomfa és gyombokor, ha - annak idején majd - bele nem szólna az ember. De bele fog szólni, s akkor pusztulnia kell a kökénynek - akármilyen szép virága is van -, a galagonyának - akármilyen szép tükrös dobozt farag belőle az unatkozó juhász -, a bodzának, a somnak a vörösgyűrűnek, mindenféle cserjének; mert kell a hely a bükknek, a tölgynek, a csernek, a fenyőnek, a hársnak, a nyárnak, az akácnak, a kőrisnek, a juharnak - ki ahová való -, mert az embernek fa kell és tömeg, jó fa és nagy tömeg, erdő kell és nem virág, meleg kell, papír, bútor és szerszám, s nem tükrös doboz.
András ezt majd csak később tudja még, és ez jól van így, Bence bácsi viszont régen tudja, és ez jól van úgy. András nem tudja, hogy ennek a zöldhabos vágásnak több mint fele pusztulásra van ítélve. Bence pedig tudja, hogy most még kell takarásnak a sok „gaz" - ahogy ő nevezi -, de egy-két év múlva jönnek az irtókapák és balták, s akkor nyújtózkodni kezd az, ami erdő lesz, s amit a gyomok elnyomnának.
Bence azonban nem gondolt most erre, csak ment lassú, hosszú léptekkel, utána András szaporázta, és nézte az öreg tarisznyáját, melynek füle minden lépésre bólintott egyet. András arra gondolt, hogy ha a fülhöz valamilyen szerkezet lenne kötve, ami feljegyezné a lépteket, este az öreg vadász leolvashatná, hogy hány kilométert tett meg aznap - ha ugyan kíváncsi lenne rá."