Fekete István: Rózsakunyhó, 1973.

"A tavaszt nekem nem a hóvirág jelenti, és az ibolya se. A feketerigók se, és a cinke se. Hogy a hó eltakarodik a hegyekből: semmi az - jöhet másik, és a tavaszkor kijáró influenzát családom tagjai már lehetőleg télen összeszedik, így ez se biztos jelentője a tavasznak; de ha megszáll valami titokzatos építkezési vágy, valami fészekrakó nosztalgia: akkor visszavonhatatlanul itt a tavasz.
És most itt van!
Jöhet még hó, jöhet még fagy, ez csak végső rugdalódzása a télnek, a tavasz itt van, mert én - gondolatban - esténkint építkezők.
Van egy kis telkem Szigligeten, hegytetőn, hol a sziklák közt mandula virágzik, és a meleg köveken nyáron zöld gyíkok sütkéreznek. Ide épülök! A telek már régen megvan, s ahogy az idők múlnak, vágyaim mind kisebbre zsugorodnak.
Első évben villát akartam építeni. Tornyosat, egy lapos verandával, szélkakassal. A tornyon kis zászlóval - kék mezőben fehér sirály -, melyet felhúzunk, ha otthon vagyunk. Természetesen fürdőszoba is lesz, és vendégszoba is. A sziklák alá pincét vágunk, hol badacsonyi rizling, füredi csemege és párádi víz hűsöl. A villa előtt sziklakert, mögötte tekervényes utak a bozótban, hogy elandaloghassanak, ha éppen olyan vendégeim lennének, akikre rájött az andalgás.
Akkor azonban nem volt együtt a pénzem.
Majd jövőre!
A pénz azonban nálam szó szerint betartotta egyik derék szentünk mondását, hogy „a pénz nem szülhet pénzt."