Fekete István: Sárgaréz patkók

"Az iskolában a hátam mögött ült, és ha felelni szólították, szinte fájdalmat éreztem a lábamban, mert ilyenkor először a pad reccsent meg, aztán valami nehéz tárgy vonszolódása hallatszott, amely egy koppanással helyreállt, és Tóth Sándor nehéz zökkenőkkel elindult felelni a katedra felé.
Tóth Sándornak műlába volt, a negyven év előtti kor és a szegénység merev falába, amelyről sohasem került le a cipő, térdben nem hajlott, és minden lépésnél egész testével kellett előredobnia.
Nem is tudom, miért nem ültették az első padba, és miért kellett neki is kivánszorogni a katedra elé felelni, hiszen a tanárok arcán is látszott a szánalom, amíg a fiú kiérkezett. De mégsem változtatott ezen senki, mert ez volt a rend, s úgy látszik, nem lehettek tekintettel Tóth Sanyi rendhagyó falábára.
És azt sem tudom, a konferenciákon történt-e valami a nyomorék gyerek érdekében, mert egyébként a felelés és feladatok körül semmi enyhítést, semmi megkülönböztetett bánásmódot észrevenni nem lehetett.
Azaz: mégis! A legkegyetlenebb, legmerevebb tanárunknál, Kendey-nél történt valami, de ez is lehetett véletlen, ámbár egy matematikatanárnál nincsenek véletlenek. Tóth Sanyi nem állt valami jól ebből a nevezetes tárgyból, és vizsga előtt Kendey „utoljára" kihívta felelni, hogy javítson. Sanyi felírta a táblára az egyenletet, és amíg az a szörnyű faláb ide-oda kopogott és nyekergett a dobogón, olyan sóhajtó csend volt a teremben, mintha az egész osztály fuldoklóit volna.
És a feladat nem sikerült. Janda, az osztályelső lehajtotta fejét, és senki sem nézett a táblára többé. - Vége! - gondoltuk. - Sanyi megbukott."