Fekete István: Tojáshéjdarabkák

"Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy - úgy látszik - nem is múlt el.
Furcsa az is, hogy ehhez a kivilágításhoz nem kejl nap, és egyáltalán nem szükséges a világosság. Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Jancsit például egy piros bársonydoboz hozta elém majd fél évszázad ködéből, ho.lott Jancsi ezt a dobozt soha nem látta, és semmi közük nincs egymáshoz.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy Jancsit bemutassam, mert ez úgy szokás, bár erről a barátomról semmi rendkívülit nem mondhatok. Sovány volt, szegény volt és árva volt. Ez minden, és ha még hozzáteszem, hogy körülbelül hétéves volt: el is mondtam mindent, amit Jancsiról mondani lehet.
Mindezen szerény tulajdonságok azonban barátomat egyáltalán nem érdekelték, és egyáltalán nem keserítették el. Sőt, Jancsi vidám volt, mint márciusban a cinege, szívós, mint a kökényvessző és fürge, mint a mókus. Volt azonban egy olyan tulajdonsága, amit ma is csodálok: rendkívül jószívű volt, és adakozó az utolsó palavesszőig, sőt az utolsó darab kenyérig. Azóta már tudom, hogy csak a végtelenül szegény ember lehet ilyen végtelenül adakozó, túl minden határon, és feltételezve mindenkiről, hogy hasonló módon gondolkozik."