Fekete István: Tüskevár

"A tűz világosságának udvara nem volt nagy, és Gyula gondolatai nem
tudtak ebből a körből kiszabadulni. Elindultak ugyan az elmúlt év eseményei és emberei felé, de a világosság határán elhanyatlottak, vagy visszakerengtek a tűzhöz, Matulához, a nagy harcsához, feltört kezéhez - önmagához,
Aztán ssiote mindenről megfeledkezett, csak a tüzet nézte, a lángok lengő lobogását, a tűz sokféle színét, a kék, vörös, sárgásfehér, kormospiros villanásokat, a zsarátnokok összeomlását s a hamu születését. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára, a tankönyv mondataira és a szavakra, amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát, amelyet csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. Talán az ősember nézte ilyen kérdően -a tüzet, és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet, amely ellobban, és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki, aki megkérdezze, hogy mi hát a tűz tulajdonképpen.
Gyula, tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap, az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté, érni, mozdulatlan, megfogható talajjá,, csak tengernek maradtak, amelynek apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében.
A tűz pattant néha, mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe, s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. Mert Matula is úgy nézte a tüzet, mint Gyula, s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz, mint a fiú szemének tükre. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire, mert a tűz megemésztett mindent, még a gondolatokat is.
De aztán megszólalt egy kis bagoly.
- Kuu-vik! Kuu-vik - mondta csodálkozva, mert ő is tisztelte a világosság hatalmát, árn talán nem szerette. Megleste az embert és tüzet, de közel nem ment hozzá, mert neki nem adott semmit sem a tűz, sem a világosság."