Fekete István: Végtelen út

"A kocsi most jobbra fordult egy keskeny sikátorba, s Pipet úgy érezte: egyedül maradt. Nem gondolt arra: látja-e még az asszonyt, de a magányosság érzése távolivá tette Albertet, és apját is. Nem hozzájuk tartozott, hanem ahhoz az asszonyhoz, aki felbukkant életében,
aztán eltűnt.
- „A Marne-ban nincs egy csepp víz" - gondolta -, mit jelent ez?
Etienne Chaysi... az is a szeretője volt?
Keserű szomorúság úszott körülötte, de ennek a szomorúságnak nem volt neve. Benne volt a levegőben, a tompa fényű hideg pocsolyákban, a szélben, a házak őszi szomorúságában, a lovak egykedvű járásában, a kéményekből tántorgó füstben, a boltokból kiáradó halszagban és minden emberben, akik úgy jöttek-mentek az alkonyodó utcákon,- mintha tudták volna, hogy soha többet nem süt fel a nap Chévillon felett, és soha többet nem érnek haza, mert otthon, meleg szoba, terített asztal és másnapi ébredés nincs is a világon.
A lovak jól kiléptek, Pipet mégis úgy érezte, a kocsi egy helyben dülöngél és csodálkozott, hogy elmaradtak a házak, élesebb lett a szél, s ázott sáros országúton mennek már a rájuk szakadt alkonyatban.
A nyugati égen megszakadtak a felhők s lent szinte a földet' érintve kibújt egy percre a nap, különös lázas, sárga lobogásban. A felhők hideg derengése megvilágította a tájat, s a nap izzó arca előtt varjak repültek valahova éji pihenőre.
- Ez az életük - gondolta Pipet. - Örökös vándorlás, mindig hideg
jmezők felett és mindig feketében. Talán fáznak is - néha bizonyosan -, és nem reménykedhetnek, hogy másként lesz, mert nem lesz másként.
Sose lesz másként.
Alphonse-ra gondolt, aki most ott pipál a meleg istállóban, vizes öreg szemével nézi az udvart, az udvarnak azt a kis részét, ami belefér az ajtó keretébe és nem gondol semmire."