Budapest, 1967. Móra Könyvkiadó, 87 oldal, Csergezán Pál rajzaival, kiadói félvászon-kötésben, eredeti papírborítóban, jó állapotban.
"Aztán Kag, íny, Csufí és a kisrókák a gödör mélyére kerültek. A szép rókavárat velük együtt betemette a föld. Az öreg tölgy a dombbal együtt őket is lágyan gyökérmarkába vette, és halkan susogott a lecsendesedett szélben, mintha mi sem történt volna.
A vadász hazafelé ballagott. Tarisznyájában lapult a kis róka, körülötte nevetett az erdő, és a bokrok alatt gyöngyvirágok csilingeltek.
A vadász lehajtott fejjel járt, néha mormolt valamit, de a „kisangyalom" szót mintha elfelejtette volna.
Vük pedig lapult a tóparton a sásban, és várta anyját, aki nem jött. Hiányoztak testvéréi? akikkel játszani, szokott. A kis róka ébredő ösztöne valami bajt súgott, különösen amikor a kutyák csaholását hallotta, de azt azért nem sejtette, hogy a szemek, melyek körülvették, örökre ellobbantak. .
Amikor a lárma elült, és melegen tűzött rejtekére a nap, elaludt. Mikor felébredt, hűvösebb volt már, elállt a szél, és a lengő sásszálak hosszú árnyékot, vetettek. Mikor jön már az anyja? — gondolta Vuk, és gyomrában az ürességnek karmai nőttek.
Néha ámyék szállt felette, melyekre lesve felpillogott, és összefutott a nyál a szájában, mert Tas, a vadkacsa szállt felette, akinek finom húsára Vuk úgy emlékezett, mint a falusi gyermek a búcsúra.
De másféle árnyékok is jártak odafent. Vijjogó, hegyes szárnyú, imbolygó árnyékok, melyek elől Vuk lehúzódott, mert bár sohasem mondták neki, tudta, hogy azok veszedelmesek."