Ferenczy Dénes: Az orsó

"Az első Nottingham-orsókat keményfából készítették oly módon, hogy kialakították az orsó házát, s ebben helyezték el az orsó forgódobját, jelentősen csökkentve így az esetleges zsinórbekapás lehetőségét (1. ábra, a). Természetesen fém alkatrészek is voltak bennük, s rendelkeztek az orsó dobjának meg-szaladását gátló kerepszerkezettel is (horgásznyelven racsnival).
Ezeket az orsókat követték a fémből készített tárolóorsók, majd ezek fékszerkezettel ellátott változatai (1. ábra, b). Megjelenésükkel nagyot lépett előre a sporthorgászat: már nemcsak a zsinór megfelelő tárolásában volt szerepük, hanem komoly segítséget jelentettek a horogra akadt nagy halak fárasztásá-ban is. Dobásra ugyan még ezek az orsók sem voltak alkalmasak távolabbra elérni, dobni csak a zsinór leteregetésével lehetett. (Nem kell részleteznem, milyen nehezen, csak üggyel-bajjal megoldható feladatot jelentett ez.)
Az orsóról dobni először az un. precíziós dobóorsókkal nyílt mód (2. ábra). Ezek a nagy pontossággal és kitűnő illesztésekkel megmunkált—tulajdonképpen szintén tárolóorsók — dobjuk forgása révén adtak zsinórt. Róluk viszonylag nagy súllyal kellett dobni, hiszen a dob tehetetlenségén kis súllyal képtelenség lett volna úrrá lenni. A jó minőségű forgódobú dobóorsóról a gyakorlott horgászok 40—50 m-re is dobtak. A dobás technikáját azonban csak hosszas gyakorlással lehetett elsajátítani: a dobás kezdetekora forgódobot kisujjal meg kellett indítani. A precíziós dobóorsókon lényeges szerepe volt az un. kuplungféknek: az ólom vízre érésekor azonnal meg kellett állítani a dobot, nehogy annak túlpörgése által gubanc keletkezzen. Bár ezek az orsók a maguk korában technikai csúcsot jelentettek, még távolról sem voltak tökéletesek. Ez érthető: működési elvükből kifolyólag nem voltak alkalmasak kis súlyú szerelékek (villantok, könnyű úszós szerelékek) dobásához."