Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Habzó jókedvvel beszélt az apámhoz, régi hangsúlyokat használt, az utalások évtizedekkel korábbi ügyekre vonatkoztak, gyermeki pajzánsággal próbált úgy tenni, mintha nem látná, amit lát. Egyszerűen szólította apámat, hívta, hogy jöjjön ki. Hangos volt és derűs, mindenféléről kiabált, mintha tőlünk méterekre is hallani kellene valakinek, amint mond. Nem tudom, mennyi idő múlva, sokára, talán évek múlva értettem meg, milyen előkészített, kimódolt, vad játék volt ez: akár egy mániás depressziós lendületes félórája. Márton kiemelkedett a valóságból, megszólította a régi apámat, az ő jóképű, tehetséges öccsét, akitől olyan sokat várnak. A kimetszett idő kényszerpályára lökte őket, használták az emlékeiket, nem tehettek mást. Ha apám ki nem is jött, válaszolt, kikapcsolta a rádiót, erre Márton bement, amit apám mindennél jobban gyűlölt. Márton bement, mintha a szoba szoba volna, és be lehetne menni. A szoba már régen nem volt szoba, világtalan tér volt, nem lehetett oda bemenni, és ezt Márton is tudta. Már akkor is gondoltam, hogy ez neki nehéz. Gondoltam, de nem éreztem. Azóta érzem is, elhiszem, hogy mennyire nehéz volt, milyen acélos akarattal, fegyelemmel játszott: az apró fintorokra is vigyázott, semmi sem látszott az arcán, akkor sem, ha apám a saját ürülékében ült. Megkérdezte, miért marad ott benn. A kérdés nem volt álszent. A kérdés nem volt fölösleges, és ostoba sem, pedig mindezek fölmerültek bennem azóta. A kérdés rituáléja végképp elszakította őket a csontos jelenből, és ez nem valamiféle képzelgés volt, mert nem álmodtak semmit, csak úgy tettek, mintha az eltelt húsz évtől el lehetne tekinteni. Megéltek valami nagyon is valóságos jelent, mert az állvakarásokban, kézremegésekben, az egyformán mondott mondatokban az a jelen kicsit még megvolt."