Gróf Széchenyi Zsigmond: Csui!... Szép!

"De nem jönnek. Szokásos, rövid versüket elbömbölik, aztán ismét hallgatnak.
Még egynéhányszor megismétlődik ugyanez az idegpróba. De még mindig a vízmosás fenekéből ordítanak az oroszlánok. Igen jóllakhattak az éjjel, hogy olyan nehezen szánják rá magukat a felkelésre.
Besötétedett. Az előttem öt méternyire fekvő zebrát ugyan látom még, de már csak egyszínű fekete tömegnek látszik, fehér-fekete csíkjait már eggyéolvasztotta a homály. Az oroszlánok konokul hallgatnak. Már vagy negyedórája, hogy egyetsem szóltak.
A nyugati égbolton még mindig nem lett úrrá az éjszaka. Ott még halvány szürkeség fekszi meg a föld peremét, mintha arrafelé lámpafényben úszó várost sejtenénk. Egyre-másra nyitogatják fel szemüket a csillagok. Zebrák nyeríteznek, imitt-amott elvakkantja magát egy sakál. . .
Nagyvigyázva előveszem a velemhozott kétszersültet, elkezdeni rágni; de a nagy csendben úgy ropog, hogy szinte dobpergésnek hallatszik. Nem is merek már beleharapni, csak a nyelvemmel nyomogatom széjjel.
A mellettem fekvő Muindi most alig hallhatóan pisszen . . .
Tudom, hogy ez mit jelent, tudom, hogy ő lát valamit, és hogy mit lát, azt sem nehéz kitalálnom. Szememnek minden erejével igyekszem átfúrni a homályt — hasztalan. A feketékkel nem tudok versenyezni. Úgy látnak ők éjnek éjszakáján akár a bagoly. A fehérember szeme olcsó műszer az övékhez képest.
Beszélni most nem lehet, még suttogni sem. De a feketék lapuló helyzetén, szoborrá meredt fejükön látom, hogy akit várnak — közeledik !
Most már én is látom.
Hatalmas fekete árnyék nesztelenül mozgolódik a dög körül. Szájam tele van kétszersülttel, de még lenyelni sem merem. Félek, hogy meghallja a »nagy úr«.
Noha alig néhány lépés köztünk a távolság, teljes csend van. Olyan hangtalanul oson a súlyostestű állat, hogy szinte kísértetnek tetszik.
Halk csoszogás: most hozzányúl a zebrához, el akarja húzni. ..
Centiméterenkint emelem arcomhoz a fegyvert.
Egy ügyetlen mozdulat: a puskatus a nyakamon lógó távcsőhöz koccan. Rekedt böffenéssel ugrik el az oroszlán a dögtől.
Észrevett! Mindennek vége! Igy elkontárkodni a dolgot!
A nagy fekete árnyék azonban ismét ott imbolyog a dög mellett. ..
Nincs hát semmi baj. Csak váratlanul érte a szokatlan koppanás.
Most újra ránt egyet a zebrán. Belé is harap alaposan, — recseg foga közt a zebracsont.
Arcomnál van már a fegyver. De az oroszlán most szemben áll velem, így bizonytalan a lövés, várnom kell míg oldalát mutatja.
Most fordul...
A nagy árnyék közepébe célozva, elhúzom a ravaszt.
Velőtrázó ordítás. Érzem, hogy jóhelyre szaladt a golyóm.
Az oroszlán visszaugrik a homályba, eltűnik szemem elől. Szüntelenül ordít, a fájdalomtól és dühtől borzalmas ordítással. Nem látom, csak hallom, hogy egy helyben pörgölődik, rugdalódzik, majd pedig lassan távolodva, mindinkább halkuló nyögés közben — számításom szerint vagy nyolcvan lépésnyire - elvonszolja magát."