Gulácsy Irén: Förgeteg

"Most befelé hízott magának a nép hosszú, sovány időkre való beszédtartalékot.
Zapletál Jankó veteránjai - kiheverve az első lámpalázat - olyan tűzbe lobbantak, hogy tőlük ugyan járhatott a karmesteri pálca, ahogy épp akart! Itt minden ember külön egyéni fölfogássá önállósodott, s ahány fej, annyi vélemény voltak az ütemek dolgában is. Az intonált csodálatos zeneműből így mindenki az ízlésének legmegfelelőbbet választhatta. A magyar inak megfeszültek a Rákóczi-induló vélt hangjaira, míg ugyanakkor az ájtatos szlávok fejbólogatva állapították meg: -Ezt szoktuk mi is énekelni, búcsúkor!
Mert amilyen színtiszta volt a vidék és a falvak népe: éppolyan kevert a városkáé. Mintha minden áthullámzó politikai áramlat itt rakta volna le a maga hordalékát. Nem is szólva arról, hogy az Árpád-házi királyok telepítési kedve is elcsöpögtette a maga fölöslegét. Élt itt magyar, német, lengyel, orosz, sőt, hellyel-közzel még valami franciából facsarodott nemzetiség is. A különböző korbeli Zamonszkyk világutazásai aztán kipótolták a netalán még hiányos etnográfiai gyűjteményt.
A lepergett századokat tekintve csodálatosan elszigeteltek maradtak azonban az egyes elemek. Mindnek megvolt a maga külön érdekköre, kedvtelése, sőt, még a piacon is külön rakodtak ki. Valamennyi a maga nyelvén szidta az alkudozó vásárosokat.
Most az elhelyezkedésnél is magaszőrű a magaszőrű mellé könyököződött. Egymással szemben alkották meg a sorfalat. Köztük vonult el a zenekar. Azután megyei és városi nagyságok jöttek, mögöttük aranyos sátor alatt a püspök - nagy tömege a karinges papoknak -, zászlóvivők, hátramozdítók, majd valami apródféle, selyempárnán hozva a lovagi jelvényeket, érdemrendeket.
Utána lépkedett Zamonszky: egy szálfamagas, feltűnően szép arcú férfi. Negyvenöt-ötven év közt járhatott már. De tizenötöt bátran letagadhatott volna."