Hans Lorbeer: A wittenbergai menyegző

"Nemsokára újra talpon volt. Keservesen felkászálódott a nyeregbe. Úgy kilenc óra lehetett virradóra. Lépésre fogta a lovat. Komor gondolatok jártak a fejében. Időről időre körülnézett, nem követi-e valaki. Nyomorultnak, elhagyatottnak érezte magát. Bezzeg, ha Balzer itt lenne! - gondolta, aztán eszébe jutott, hátha a fogdmegek máris a nyomában vannak, mire ismét vágtára hajszolta a lovat. Jobbjával fogta a kantárszárat, a sebesült balt pedig - hogy össze ne vérezze ruháját - a mellvért egyik szíján nyugtatta. Juliára gondolt, ám a kín ettől sem csillapult; lelki szemei előtt ott lebegett a leány képmása fájdalmas messzeségben, elérhetetlenül. Magához tért és körülkémlelt: a hepehupás földeken túl templomtorony magasodott. Akár a seeburgi is lehetett. Igen, az volt. Ott állt a vár is, alatta a folyóban ringó tükörképe, s mindez a tiszta kékségbe merülve maga volt a megtestesült szelídség, holott egy vérengző mansfeldi fenevad lakott benne. Bachmann legszívesebben messze elkerülte volna ezt a farkasodut, de belátta, ha ezekben a napokban, ilyen órán egy idegen a dűlőutakon kódorog, azzal tüstént gyanút ébreszt. A parasztfelkelés mélyen megrázta az embereket, visszhangjától volt hangos a vidék, mindenütt ott tanyáztak a rendfenntartó csapatok ott lestek, füleltek a fejedelmek kémei. Bachmann tehát továbblovagolt az országúton, és hamarosan elérte a faluvéget. Fura csend fogadta, amit most harangzúgás tört meg. Mint valami égi követ szállt ez a csengés-bongás mindenkihez külön-külön, parasztot, polgárt egyaránt az utcára csalva. Ó, de hisz azokat már régen összedobolták! Ott tolongtak a templom körül, a frissen ácsolt akasztófák előtt. Három parasztot vezettek a bitó alá. Egy törvényszolga felolvasta az ítéletet: hitvány hangja beleveszett az asszonyok és gyerekek jajveszékelésébe. Sokan figyeltek a magányos lovasra. Bachmann látta, hogy nem lovagolhat el csak úgy mellettük."