Homoki Nagy István: Szárnyas vadászmesterek - Fotoriport a vadászmadarakról

"Az eleven mágnes: az uhu. Óriási, sárgaszemű fülesbagoly. Odakünn a sziklás erdőkben hallatja hátborzongató kiáltásait és szövetségesül hívja az alkonyt, meg a holdszemű éjjeleket. Mikor elcsitul az utolsó rigófütty, és a fajdok felgallyaznak hálóhelyükre: nesztelenül útrakél a szárnyas garabonciás. Vackából kiszedi az alvó mókust, elkapja a gyenge őzgidát, és megtizedeli a vetési varjak álombamerült falvak. Ha metsző jeladása felhangzik, megráz-kódnak a fészkeikben kotló anyamadarak, és csőrüket leszorítva várják az éjjeli árnyékot. Az uhu pedig suhan hangtalan szárnycsapásokkal, felmarkolja a lüktető torkú szárnyast, rekedt kiáltásokkal és madártragédiákkal telik meg az éjjel. Aztán eljön a derengő hajnal, szétzavarja az erdei árnyakat és megcsendesedik az éjjeli rém is. Elvonul sziklaodújába vagy megáll a fenyőfa legmagasabb ágán. Óriási findzsaszemeit lustán lehunyja, várja türelmesen, míg újra feljő a hold, a kerekképű cinkostárs.
Megesik, hogy nappali rejtekhelyét felfedezi a kéktükrös mátyásszajkó és harsogva fellármázza az erdőt: „Itt az orgyilkos, éjtszakák hóhéra, gyertek hamar, nem tud a napba nézni." A jeladásra pattan a sárgahasú cinke, füttyent a feketerigó, károg a sötéttollú varjú. És gyűlnek, sokasodnak a szárnyas erdőlakók, ellepik a fenyőfa tájékát. Megkezdődik az erdei népítélet: mérgesen dóromból a zöldharkály, ingerülten szólnak a pintyek, a sárgarigók és a hamvasfejű csókák. Nem mernek közel menni a gyilkos karmokhoz, távolról szidalmazzák, rekedt hangokon átkozzák az éjjelek haramiáját. Az meg hallgatja, aztán meg-rázkódik (hogy meglapul erre a madársereg 1) és puhán belendül a legsűrűbe.
Ismeri ezt a solymász is! Puskacsőre, vagy T-alakú rúdra veszi az óriási baglyot (142.) és kiballagnak együtt az erdei nagy tisztásra. Ott már készen áll a földbe süllyesztett uhu-gunyhó, vagy a napraforgószárból hevenyészett kis lesházikó (143.). Letűzik elébe a T-fát, rácövekelik az uhut, aztán bebúvik a vadász a kunyhóba és hidegen csillog ki a lőrésen az elrejtett puskacső.
Hosszú, türelmes félórák, aztán elevenedik a tájék. Előnyargal a szellő, finom színeket locsol szerteszét az égen. Valahonnan előnyilall egy vércsepár, légi fátyoltáncot lejtenek (146.), és eltűnnek ismét, A világos felhőrongyok közt széllel küszködik egy átutazó varjúcsapat; azonnal észreveszik halálos ellenségüket, és máris kavarogva, károsa örvénylik lefelé a fekete sereg. Észtvesztve köröznek, szidják az uhut, feléje vagdosnak.
De közbeszól a puska (145.), bibor villanások és gyűlnek a földre a véres varjútetemek. Máskor meg némán sötétlik a gyorsannövő árnyék és zúgva vág le a magasból.a sárgaszemű héja, éppen az uhu fölött éri a kunyhóból küldött halálos ütés. Már ott kering a következő ellenfél, gyáván sorakozik a vilíásfarkú kányák' hada. Ezek már csak a közeli „beszálló fákra" merészkednek, onnan tizedeli őket a* halkhangú golyóspuska. Aztán jön a szarkák karavánja, imbolygó szárnyalású rétihéják' és a. rekedthangú vén holló. Jönnek-mennek, lehúzza őket a hajnali felhőkről az égőszemű, borzastollú uhu-mágnes."