Honoré De Balzac: A völgy lilioma

"Az az egyesség, melynek értelmében a gyermekek titokban tartják egymás apró vétségeit, s amely megtanítja már őket a becsületérzésre, velem szemben érvénytelen volt; mi több, gyakran megbüntettek a fivérem hibái miatt anélkül, hogy tiltakozhattam volna az igazságtalanság ellen. Vajjon a gyermekben csírázó udvaronc - természet tanácsolta nekik, hogy hozzájáruljanak a rámnehezedő üldözésekhez, hogy maguknak tarthassák fenn az anyánk kegyeit, akitől ők is éppen úgy rettegtek? Vagy utánzó hajlamuk eredménye volt? Erejük kipróbálásának szükséglete, vagy a könyörületesség hiánya? Talán mindezek az okok együttesen fosztottak meg a testvéri érzés édességétől. Máris kitagadva minden szeretetből, nem tudtam szeretni semmit, pedig szeretetre alkotott a természet! Van-e angyal, aki összegyűjti e szünetlenül visszautasított érzékenység sóhajait? Némely lélekben gyűlöletté válnak a félreismert érzelmek, de az enyémben összpontosultak és medret ástak maguknak, amelyből később kiáradtak és döntötték az életemet. A jellemnek megfelelően, a reszketés megszokása meglazítja az idegszálakat, létrehozza a félelmet, s a félelem arra kényszerít, hogy mindig engedjünk. Ebből származik az a gyengeség, mely elkorcsosítja az embert és valami rabszolga-vonást ad neki. De ezek az örökös viharok hozzászoktattak egy olyan erő kifejtéséhez, mely a gyakorlás segítségével még növekedett is és eleve alkalmassá tette lelkemet az erkölcsi ellenállásra. Folyvást valami új fájdalomra várakozva, mint ahogy a mártírok új csapásra várnak: egész lényemnek valami komor rezignáltságot kellett kifejeznie, mely elfojtotta a gyermekkor bájosságát és természetes mozdulatait — ezt a viselkedést pedig a hülyeség szimptomájának tekintették és igazolva látták vele az anyám gyászos jóslatait."