Jámbor János: Szarvasnász

"Dobogókő alatt, a Királykútnak nevezett völgyön át, a szálerdő felé tartok. Ott akarok majd megállapodni, hogy meglőjem első szalonkámat. Ahogy közeledem az erdőhöz, egyre fogy a rét üde levegője. Sok helyütt szortyogva buggyán ki a hőiétől meg a tavaszi esőzéstől beázott föld nedvessége.
Megállók az erdő szélén, és ahogy már ez egy vadásztól elvárható, szúrós szemmel figyelek. Persze még korai az idő; majd ha ránk borul az alkony. Ilyenkor a szalonkák még a bársonyosra ázott levelek közt futkároznak, és kecses, hosszú csőrükkel csipegetik a legínyencebb rovarcsemegéket.
Majd csak jóllaknak és megjönnek. S addig sem lehet unatkozni. El, mozog az erdő. Bájos kis cinkék ugrándoz-nak az ágakon. Vidámak és gondtalanok. Valamilyen madáristen tavaszba váltotta nekik a világot és telerakta bogarakkal. Munkálkodnak is derekasan. Pirkadattól késő estig ágról ágra röppennek, minden ágat átkutatnak és bogártalanítaríak. Tehetik, nyugodtan végezhetik rendfenntartó munkájukat, őket ember nem bánthatja. Ki is emelne kezet kedves kis énekesmadarainkra? A vadászetika teljes védelmet biztosít a számukra. Ők meg hasznosságukkal róják le hálájukat: mázsaszámra pusztítják a kártékony rovarokat.
A szalonkák még nem jönnek. De a szálerdő melletti út közepén egy üreginyúl ül. Komolyan néz maga elé, már amennyi komolyságot enged feltételezni birkáénál is bár-gyúbb ábrázata. Ilyen képpel felruházni egy állatot, vaskos tréfája a természetnek. Az oldalát mutatja felém a tökéletlen, tehát egész bizonyosan észrevett, csak még nincs tisztában a helyzettel. Vár még valamit. Ha van állat és vad, amelyik „ész nélkül" menekül minden látszólagos veszedelem elől, hát az a kotoréklakó üreginyúl. Ez nem sokat mérlegel, mint például a menekülésben is öntudatos őz, hanem bizony a legkisebb gyanúra, neszre, usgyi, be a lyukba, hogy csak úgy kalimpál a hátulja befelé."