Jeff Lindsay: Dermedt, dacos Dexter

"Ennyi: az élet ment tovább. Semmi újdonság nem történt, semmi nem oldódott meg bennem, és semmi nem indult új irányba. Egyszerűen csak visszaállt az agresszíven unalmas élet, ami jobban felőrölt, mint a világ minden fizikai fájdalma lett volna képes. Talán az öregembernek mégis igaza volt, talán tényleg elhajlás vagyok. Bár immár az sem voltam.
Úgy éreztem magam, mint akit leeresztettek; nem egyszerűen csak üres voltam, hanem valami módon bevégeztetett is, mintha azt, amiért erre a világra születtem, már megtettem volna, és csak az üres burkom maradt volna hátra, hogy az emlékeiből éljen.
Még mindig nagyon szerettem volna tudni, mi a megoldása annak az engem igencsak érzékenyen érintő távollétnek, ami azóta sem szűnt meg kísérteni, de nem kaptam választ. És egyre valószínűbbnek tűnt, hogy soha nem is fogok. Érzéketlen állapotomban nem voltam képes olyan mély fájdalomra, ami hazahozná a Sötét Utast. Mindnyájan biztonságban voltunk, és a gonoszok meghaltak vagy elmenekültek, de ez valahogy mintha nem is rólam szólt volna. Ha ez önzésnek tűnik, csak annyit mondhatok, hogy soha nem tettem úgy, mintha önmagámon kívül bármi is érdekelt volna - persze csak akkor, amikor éppen nem figyelt senki. És most természetesen meg kell tanulnom a szerepemben élni életem hátralévő részében, és ettől a gondolattal megteltem valami távoli, fáradt iszonnyal, amit le sem tudtam vakarni magamról.
Ez az érzés velem maradt a következő pár nap alatt is, majd végül nagyrészt a háttérbe olvadt, éppen csak annyira, hogy elkezdjem elfogadni, mint új és visszavonhatatlan keresztemet. Dezintegrált Dexter."