Jókai Mór: A kőszívű ember fiai - 1986.

"- Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édespapát hiába várja haza, mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem urarn levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint nótáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt írják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a konzisztórium nem engedi többé felmenni a katedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalábbis tíz esztendőre el fogják ítélni, s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az Isten; majd gondját viseli az az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.
Ilyen szép jóreggel-kívánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekingetett a kis paplak ajtaján az utcának azon vége felé, amerre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza. . .
Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a házba a leány, és nem időzött tovább az utcaajtóban.
Leült a dolgozóasztalkája mellé, a félbehagyott fehérneművarrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi a zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül, keresve millió ismeretlen arc közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.
Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.
Valóban gyönyörű arc; hosszúdad, mint a tragédia múzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, klasszikus arcéllel, finom ajkakkal; dús, tömött, gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.
A nagy szempillák egy percre felnyílnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsi-títja keblét, nem jön az, akit vár, s nagyot sóhajtva folytatja munkáját.
Pedig a kocsizörej ezúttal éppen a paplak előtt szűnt meg.
Hintő állt meg az ajtó előtt."