Julian Fellowes: Sznob

És különben is, nem aranyos Charles a maga módján? Nem sokkal rendesebb, mint Simon? És nem igazabb ember?
Edith így folytatta útját felfelé a Sloane Streeten, hamis értékrendjével küszködve, miközben a Charles alapvető értékeiről szóló litániával próbálta győzködni önmagát, egészen addig, míg az őszinteség egyik ritka pillanatában - mint mikor a nap sugarai áttörik a felhőket - meg nem látta ebben a belső vitatkozásban az iróniát. Mert úgy érvelt, mintha bizony az ellenvélemény teljesen magával ragadná, ha utat engedne neki. Szinte kényszerítette magát, hogy a következő lépést megtegye, pedig minden elfogulatlan szemlélő - és ebben hirtelen egészen biztos volt - önként és szabad akaratából mondaná, hogy Charles természetesen sokkal rendesebb, mint Simon. Igazából teljesen egyértelmű volt, hogy Simon egyáltalán nem rendes. Charlesszal ellentétben nem volt becsületes, csak pragmatikus. Nem lehetett igaz ember, mert semmi igaz nem volt benne. Erkölcsisége készen kapott, divatos ügyek tirítarka batyuja volt csupán, melyről azt hitte, hogy jó színben tünteti fel őt a szereposztásnál. Edith épp arra próbálta rábeszélni saját magát, hogy tulajdonképpen Charlest részesíti előnyben Simonnal szemben, miközben azok számára, akik mindkettejüket ismerték, ez az ösz-gzehasonlítás nem is létezett. Charles, legyen bármennyire unalmas, összehasonlíthatatlanul jobb ember volt. Simon meg egy nagy nulla.
És Edith, akkor először, belátta, hogy nem gondolnának róla rosszat, amiért erre a vélekedésre jutott - holott ettől félt -, hanem épp ellenkezőleg, azt nem értették, hogy hagyhatta faképnél a férjét egy ilyen tökfej miatt. "