Ken Follett: A katedrális

"Felidézte azt az időt, amikor Waleran Bigod el akarta érni, hogy a katedrálist Shiringben építsék meg, mert a maga javára akarta felhasználni. Philip az egész grófság népét mozgósította. Százával, ezrével gyűltek össze Kingsbridge-ben azon a csodálatos pünkösdvasárnapon harminchárom évvel ezelőtt, s buzgóságuk tiszta ereje legyó'zte Walerant. De most nem volt remény. Canterbury egész népe, az egész keresztény világ sem volna elég, hogy újra életre keltse Thomas érseket.
Ahogy a canterburyi katedrális északi kereszthajójának kőkockáin térdelt, egyszer csak újra látta azokat az embereket, akik ötvenhat évvel ezelőtt betörtek a házukba, és a szeme láttára lemészárolták anyját és apját. Az az érzés, amely most átáradt belé abból a hatéves gyerekből, nem a félelem volt, nem is a fájdalom. Düh volt. Akkor nem állt hatalmában megfékezni azokat a hatalmas, vörös képű, vérszomjas embereket, de izzó vágy ébredt benne, hogy megbilincselhessen minden ilyen kardos embert, kardjukat kicsorbítsa, csataménjeiket megbéklyózza, s rákényszerítse őket arra, hogy alávessék magukat egy másik tekintélynek, amely fölötte áll az erőszak birodalmának. És néhány perccel később, amikor a szülei már holtan hevertek a földön, belépett Péter apát, hogy megmutassa neki az utat. Az apát fegyvertelenül és védtelenül azon nyomban megállította a vérontást, egyedül egyháza tekintélyével és jósága erejével. Ez a jelenei lelkesítette Philipet egész életében.
Mindmostanáig azt hitte, hogy ő és a hozzá hasonló emberek fognak győzni. Az elmúlt félszáz évben jelentős gyó'zelmeket értek el. De most, élete végén ellenségei bebizonyították, hogy semmi sem változott. Diadalai időlegesek voltak, haladása illuzórikus. Megnyert néhány ütközetet, de maga az ügy végképp reménytelen. Olyan emberek, mint akik apját és anyját megölték, most meggyilkoltak egy érseket a katedrálisban, mintha minden kétséget kizáróan be akarnák bizonyítani, hogy semmilyen tekintély nem bírhatja le a kardot fogó ember zsarnokságát."