Lee Child: Eltűnt ellenség

"Este hatra már mindent megbeszéltünk. Úgy egy órája egyikünk sem szólalt meg. Aztán az anyám egyszer csak kihúzta magát a székben.
- Menjünk el vacsorázni - javasolta. - Menjünk a Polidorba, a Ruse Monsieur le Prince-en.
Hívtunk egy taxit, és elmentünk vele az Odéonig. Onnan gyalogoltunk. Az anyám akarta így. Jól be volt bugyolálva a kabátjába, a karunkra támaszkodott, lassan és ügyetlenül mozgott. De azt hiszem, jólesett neki a friss levegő. A Rue Monsieur le Prince a Boulevard Saint Germaint és a Boulevard Saint Michelt köti össze. Talán ez a legpárizsiasabb utca az egész városban. Szűk, sokszínű, kicsit lerobbant, nyüzsgő, gipszcirádás homlokzatú házak sorával. A Polidor egy híres, régi étterem. Az ember érzi, hogy hányféle ember fordult meg itt már: ínyencek, kémek, festők, menekültek, zsaruk, rablók.
Mind ugyanazt a három fogást kértük: chévre chaud, porc aux pruneaux, dames blanches. Rendeltünk egy üveg finom vörösbort is. De az anyám alig evett és alig ivott valamit. Csak nézett minket. Az arcán látszott a fájdalom. Joe és én kicsit zavartan ettünk. Az anyánk beszélt, kizárólag a múltról. De nem volt benne semmi szomorúság, csak a szép időkre emlékezett. Sokat nevetett. A hüvelykujjával megsimogatta a forradást Joe homlokán, és ahogy mindig szokta, megszidott, mert én sebesítettem meg sok évvel ezelőtt. Ahogy mindig szoktam, feltűrtem az ingujjamat, és megmutattam a heget, ahol Joe bosszúból belém döfött egy vésőt, és az anyám őt is lehordta. Apróságokról beszélt, amiket iskoláskorunkban készítettünk neki az iskolában. Születésnapi partikról a komor, isten háta mögötti támaszpontokon a hőségben vagy a hidegben. Az apánkról, akivel Koreában ismerkedett meg, és Hollandiában házasodtak össze. Az esetlen modoráról, a két csokor virágról, amit összesen vett neki harminchárom év alatt: egyszer amikor Joe megszületett, és egyszer amikor én.
- Miért nem mondtad el egy évvel ezelőtt? - kérdezte megint Joe.
- Tudod, hogy miért."