Nemere István: Magyar őstörténet - A kezdetektől Szent István megkoronázásáig

"Gondolom, ez már akkor is így volt, sőt még inkább. A türkök-kazárok, onogurok-bolgárok stb. maguk közül valóknak tartották a „mogyereket" és igazuk is volt.
E könyvben nemegyszer felmerül majd a kérdés: mit tudtak rólunk a külvilágban? Egyáltalán, ezekben a századokban - vagy netán már korábban - akadt-e bárki is a civilizált(nak nevezett) világban aki megemlékezett már őseinkről, vagy sok száz hasonló létszámú, tehát nem nagy és nem jelentős népcsoporthoz hasonlóan velünk is megtörténhetett volna, hogy elenyészünk az ismeretlenségben? Mert ne legyenek illúzióink, bizony sok nép élt már a földön, különösen az ókorban és a középkor elején, akik kialakultak, éltek pár száz vagy akár ezer évet is, aztán egyszercsak legyőzték, megtizedelték, beolvasztották őket más népek és mire a civilizáció elért hozzájuk, mire jöttek az első szemtanúk, akik feljegyezhették volna létezésüket - már nem voltak fellelhetők, fizikailag is megsemmisültek. De nem csak mások keze által veszhettek el. A nagy klímakatasztrófák, időjárásváltozások vagy járványos betegségek is úgy eltűntettek akár sok százezer embert is egyes vidékeken, hogy hírmondójuk sem maradt.
Könnyen így járhattak volna a magyarok is.
De nem ez történt velük. Nos, szóval mit tudtak rólunk a külvilágban? Lássuk először a nagy görög történetírót (és mesélőt...), Hérodotoszt. Mivel ő volt lényegében az első e szakmában, aki ráadásul igen nagy életművet
alkotott - nem csoda, hogy egész életét rátette a történetírásra, sőt sokfelé elutazott, hogy személyesen lássa *az események nyomait és hallja az ottaniak ezekről szóló beszámolóit - hát alaposan kiérdemelte a „történetírás atyja" elnevezést. Amúgy még Krisztus előtt, tehát időszámításunk kezdete előtti 5. században élt (kb. 484-425) a első egyetemes igényű történeti munka szerzője."