Nyírő József: Jézusfaragó ember

"Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet kanálba vevők, virágot botra faragók utolsó ivadéka ő, kinek csecsemő korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás csuklójára. Anyja és lova melegén erősödött férfi, ki sátrára lókoponyát tűzött, ő a nagy szabad, omlásoknak, rontásoknak ellenállani képes, az Európában soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü"-betűből alkotta nyelvét, mert ez volt az utolsó erőfeszítések hangja, mikor a világ miatta összeomlott.
A test fölé telepszem és nézem, hogy a fűgyökeret ölelve a vízből kinyújtott fülekkel lovát várja, dolbogását hallgatja, hogy tovább menjen rajta, mint fantasztikus vízilovas, ki körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi súlyát más föld le nem köti.
A hideg fül fölé hajolva így nyugtatgatom:
— No, mindjárt útadra bocsátlak, de még dolgom van a botoddal, mert szótétetlen nem hagyhatom ezen pár sor írásodat, melyet ősi jelekkel rá véstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.
Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözölt, nem a büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt és baráti tulajdonomba veszem a szavaidtól ékes fát... Akarnod kell, hogy a babád piros orcája ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat, hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel tartozom neked és remélem, hogy aztán füled, a másvilág kémje is eltűnik a habokban.
Vagy — mit gondolsz, — jobb volna-e férfiizmok erejével kényszerítve a paripát, kikorrigálni elképzelésedet, s így tenni neked szolgálatot, halálra keresztelkedni a víz új vallása szerint?
Meg fogom gondolni és egy s más számadásom után, ha száraz lesz az én tüzem hamva is, ezzel a bottal fogom utolsó iramra hajszolni lovamat."