Petőfi Sándor: János vitéz-A helység kalapácsa-Bolond Istók

"Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan, Kednek gazdasága, ökre és juha van, Ha felcsuporodik a kis istenadta, Nem kell kednek bérest, juhászt fogadnia.
Valahogy, valahogy csakugyan engedett; De azért rám soha jó szemet nem vetett. Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben, Meg-meghusángolt ő amúgy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem, Részesültem nagyon kevés örömökben; Az egész örömem csak annyiból állott, Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édesanyja jókor a síré lett, Édesapja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
így jutott egyedül mostohaanyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem, Az egyetlen rózsa tüskés életemen. Be tudtam is; őtet szeretni, csodálni! Ügy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam, Egy túrós lepényért látását nem adtam; Örültem is, mikor a vasárnap eljött, És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem, S izegni-mozogni elkezdett a szivem! Csak úgyis voltam ám, mikor megcsókoltam, Hogy a világ összedőlhetett miattam."