Popper Péter: Várj, amíg eljön az órád - Rekviem Indiáért

"Az emberi kapcsolatokat dühödten felzabáló technikai civilizáció még csak nagy falatokat harapott ki hagyományos életformájukból, ám az indiai élet még mindig indiai élet. Én szeretek a kicsapódó fények és árnyak között mászkálni. Szeretem utcán enni a pakurát vagy a frissen kisütött forró süteményeket, rágcsálni az ott meghámozott sárgarépát vagy retket, narancsot, mandarint bontani. Közben makogva próbáljuk elmondani egymásnak, hogy kik vagyunk, és hogy mennyire szeretünk élni; öregen, betegen, nyomorékon is gyönyörködni a csodaszép lányokban, életünk társának tekintve a tehenet, a kecskét, a kutyát, a tevét és az elefántot; soha sem tudva, de mindig feltételezve, hogy valamelyikben egy isten megtestesülése (avatarája) rejtőzik.
Aztán befutottunk Gwaliorba. Erről a városról alig van emlékem, csak annyi, hogy veszett rosszul éreztük magunkat. Fityisz megint egy lezüllött szállodába szállított minket, majd tiltakozásunk ellenére egy ugyanolyanba." A valóban olcsó szobaárat azonban előre kérték, mint egy ócska garniszállóban. A fehér törülközők frissen kimosva is szürkék voltak. Itt sem lehetett maradni.
Gwariol utcáin zsongott a zsibvásár. De nem az előbb magasztalt hangulatos életigenlő zűrzavar, hanem a rosszfajta, a simlis, az átverős. Csupa bóvlit próbáltak a nyakunkba sózni, nem éppen erőszakmentesen. Amilyen kedvesen és játékosan lehet alkudni Indiában az árusok nagy részével, a kisebb részük fojtogatóan erőszakos, szinte rátapad az emberre, s hatszázszor monotonon ismétli ugyanazt a rossz szöveget. Különösen utálom a nyúlkálósakat, akik igyekeznek megfogni az emberen valamit. Ezekre valóban gorombán ráordítok. Respektálják."